(Halász Péternek)

Az idei magyar filmszemle utolsó előtti napján egy újabb kérdés: mi legyen a Halász Péter-esttel? Találkozni vele – lehet, hogy utoljára? – halaszthatatlan. De azzal járulok-e hozzá életkedve növeléséhez, ha temetem? Persze, hogy elmentem, toltam neki én is egy kis energyt. Ki tudja? Nehogy az enyém hiányozzon. Ünnepeljük együtt még az életet, az életét! Konrád emléket idézett egy hajdani New York-i találkozásról, s a Halász Színház New Yorkra tett hatásáról. Ha szóhoz jutok, vajon mit mondtam volna a kettő közül, amit mondani akartam?

1.  Találkozni jöttem, és nem búcsúzni.  2. Péter! Mi még nem is beszélgettünk!

Lemaradtam a Csodálatos vadállatokról ekképpen, de megnéztem az  Egyetleneimet. Sajtóvetítés, lassan, az utolsó pillanatban megtelnek a székek. Mellettem is betelik előbb-utóbb a sor – a legszélén ülök –, végül egy hatvanas férfi telepszik eggyel odébb, s követi őt közvetlen jobbomon egy szintén hatvanas nő. Éva. Nem akar beljebb menni, ki tudja, mikor kell felállni, s aztán végigbotladozni a lábakon. Magyarázza: nem akar túl sok embert zavarni.

– Gondolja, hogy…? – kérdi a férfi, mire Éva: – Sosem lehet tudni.

Aztán, míg oltják lefele a fényeket, a főcímig a sötétben arról beszélnek, hogy ki mit látott. Eddig. Én semmit sajna, abból, amiről beszéltek, viszont kiderült, hogy ki mindenkinek adna, s milyen díjat Éva, ha. (Nagyjából úgy lett, mellesleg, ahogy elgondolta). És végül:

– Látta a Halász Péter-filmet? – Mind a ketten látták, s csettintgettek, elismerőleg:

– Hát…! Az olyan. Az a Halász. És azt hallotta, most mit csinál? – A férfi nem hallotta, de Éva a fülébe súgta. Ma este. A főcímzene magával sodorta, amit már úgyis tudtam, miközben megjelentek a feliratok. Zene: Palotai, Zagar, Quimby, Másfél, Neo, Lovasi… No para! Csókolom! Csodálkozom is, hogy a magyar filmművészet hogy’ nem fedezte fel még magának a bringás futárszolgálatot, mint ahogy a franciák felfedezték évekkel azelőtt a taxisokat, meg a motoros futárokat. Igaz, mi viszont felfedeztük a metróellenőr-szolgálatot, és a mögötte munkáló sötét erőt, a szervezett bűnözés érinthetetlenjeinek kasztját.

Az Egyetleneimben az alaptétel a filmművészet egy régi toposza – Cherchez la femme!  –, mely nem csak egy hely a (férfi)agyban, de: „egy hely örökzöld álmainkban”!

Újra és újra izgalmas belepillantani a megfogalmazásokba, melyekkel a Férfiak a két szélső véglet – a technika és a költészetté tornyosuló szenvedély, ad absurdum filozófia – közé feszülő skálán próbálják kottázni késztetéseiket. Láttuk a női lelket sajátos módon értelmezőket – pro és kontra – Don Quijotétól Don Giovanniig, s láttuk, hogyan éli meg mindenki másképp-ugyanúgy a tettek mezejét. Láttuk a Nőt (szép)szavakkal meghódítókat, a nemes Cyranók, s a csetlő-botló, szeretetreméltó szövegelők fajtáját, s a szerelmük mellől gyáván kidőlő árulókat, kiket koruk szelleme korrumpált veszedelmes viszonyokban.

És: o-o-ó / a Woody Allen-verzió...

A freudi mélység aszfaltbetyároknál is elkerülhetetlen, főleg, ha Garaczi László szavai animálják a mai kor díszletei közt vagánykodó pesti kiscsávót. Aki Nemes Gyula filmjében infantilis szertelensége mellé, lehet, hogy még pedofil is, de lehet, hogy ez csak kamu, pre-graduális provokáció. A szubkultúra válasza a mainstream csaholására: papok legyünk vagy szabadok!  

A filmművészetben a Fassbinder által kitaposott utat Almodóvar betonozta újabb toposszá, a személyiség szexualitásban rejlő másságaira fókuszálva. Íme egy mellékszál, mely durván szövi magát az Egyetleneim főmotívumába.

Nemes Gyula oly sok hatással a tudatalattijában vágott első nagyjátékfilmjébe, hogy a forgatás három éve – bár Durst György producer majd’ beleőszült – nem is tűnik olyan soknak.

Bár Godard Bolond Pierrot-jával a formai és szellemi közösséget örömmel vállalta a rendező, a direkt párhuzamokat szubjektívnek tartja. Legalábbis tudatosság az ő részéről nem volt, állítja – s miért ne hihetnénk neki.

Miként Godard-nál  Marianne és Pierrot történetében, az ezer darabra hullott civilizáció elől a szoros párkapcsolatba és a természet senkiföldjére emigráló szerelmesek Nemes Gyulánál is kudarcot vallanak kitörési és egymásra találási kísérletük során.
Más időben ugyan, de két deviáns találkozik az Egyetleneimben is, ahogy Godard-nál a bolond (mert fellegekben járó, művész hajlamú értelmiségi) Pierrot, némi korabeli, újbalos hátszéllel, az algíri felkeléstől megkattant francia társadalom krémjétől magát ösztönösen elszigetelve, egzisztencializmustól ihletetten, öngyilkos rezignációtól vezérelve sétál végzete, a felkelőkkel szimpatizáló, magánúton és/vagy szervezetten bűnöző, terrorista hajlamú ál-babysitter, Marianne karjai közé.

Az Egyetleneim korában, jelen időnkben Nemes Gyula a szubkulturális jelenségek körébe rendeli a devianciát s a provokációt, mint ahogy a lázadás egyéb, infantilis formái kínálta zsákutcákat is, más szóval az Utat, a Dixi diktálta lét-spirál-követő Örök Keresést.

Cherchez la femme. A Másik s a Magunk keresése sodródás a kivetettségben. Kínlódva és tiszta erőből, hullámzó elszánással és ihlettel. Hogy a mai kor gyermeke mitől ihletett? A spontán kockázatvállalás-mentes élet kiváltotta hiánytól. Többek között. Az Egyetleneim hőseinek, a talányos pszichéjű Kurvának s a Pedofilnek, aki a nézőt – ki tudja, mely szempontok szerint – informálja (félre?) magáról, egyaránt elvonási tünetei vannak. Kapcsolat-elvonási tünetei.

Az Egyetleneim üzenete szerint a harmadik évezred első éveiben Magyarországon nincsenek személyes történetek. Toposzok vannak, miként a Keresés az új generációknál. (S miként az Árulás a régebbieknél, pl. Bagó Bertalan Csaplár-átiratában, a Vadászat angolokra című nagyjátékfilmben.)

Mikor Nemes Gyula hőseiül a radikális állásfoglalás lehetőségével is kecsegtető archetípusokat, a Kurvát és a Pedofilt választja, a jövőbe pillant, ahol az Ember már elkezdte vesszőfutását s kanosszajárását új keletű jogaiért, bár kérdés marad, hogy a múlt feldolgozatlan ügyei hogyan befolyásolják majd a szép új világot. (Természetesen lehet erről a kérdésről az egymástól pánikszerűen szegregálódott generációknak külön-külön is értekezniük, de akkor hogy állunk majd egymással egyáltalán szóba? Persze, ahogy a főhős egyik haverja, vagy egy másik énje mondja, lehet, hogy az a megoldás, ha az ember rosszkor, rossz helyen nyomja a rossz dumát a rossz csajnak.)

A rendezőnek lehetne boldog vagy boldogtalan őse, ellensége is akár a forgatókönyvíró Garaczi, de szerencsére mégsem az. „Garaczi úgy került a képbe, hogy ő a kedvenc magyar íróm. Meg akartam ismerni, és felkértem dramaturgnak. Ugyanazt az infantilizmust érzem benne, mint magamban, ugyanúgy nézünk ki – csak ő húsz évvel idősebb –, ugyanazok a gesztusaink, a mondataink. Elkerülhetetlen volt a találkozás. Mindezen túl: azért kellett nekem, mert rettenetesek voltak a dialógjaink. És kellett a külső szem, akivel nem töltöttem el tíz évet a pesti éjszakában – mondja Nemes Gyula egy interjúban. – Ámultam, milyen egyszerű eszközökkel tett életszerűvé dialógusokat.”

Én is ámultam, mikor három éve Szigligeten egy Garaczi-szemináriumon megkaptam a kinyilatkoztatást: Suspense! A forgatókönyvnek lelke van, motorja a feszültség, attól az izgatott várakozás, ami jó esetben a film végéig kitart. Az idézet kapcsán azon filóztam, hogy vajon mire juthat egy forgatókönyv jó dialógus nélkül – vagy azzal. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a szereplő mit beszél a kép alá, s hogy mennyit tesz hozzá a történethez a szellemdús csevej. Miképp Woody Allennél, Bergmannál, Godard-nál etc., az Egyetleneimben is a nyelvben munkáló akció eredményeként születnek új értelmezések a képi síkon is. A stroboszkopikusan váltakozó helyzetek, a vágások rákérdeznek a nyelvben felvetett absztrakcióra: hogyan csajozzon, éljen, aki erre született, azaz mégsem, mert sehogyan sem megy neki. Önmagát gerjesztő problémahalmaz: az Élet maga, ha rossz passzban vagyunk.
Az önismeret hiányának csapdája, most épp szerelem idején.

Nemes Gyula, a Prágai Filmművészeti Akadémia dokumentumfilm szakos magiszter-hallgatója, a Papagáj, és legutóbbi „kubista” dokumentumfilmje, A mulandóság gátja után kezdte forgatni diplomafilmjét, az Egyetleneimet. A forgatókönyvet barátjával, Beregi Tamással, az Európa Kiadónál megjelent, szintúgy Egyetleneim című, nőhajszoló regény szerzőjével és Garaczi Lászlóval közösen írta.

Az interjúrészleteket a film.hu oldaláról idéztem.

Egyetleneim
Rendező: Nemes Gyula
Forgatókönyv: Beregi Tamás, Garaczi László, Nemes Gyula
Operatőr: Dobóczi Balázs
Zene: DJ Palotai, DJ Ludmilla, Membran, Modul, Kispál és a Borz, Quimby, Neo, Ez a divat, Másfél, Colorstar
Szerkesztő: Völler Ágnes
Producer: Durst György
Játsszák: Kovács Krisztián, Tóth Orsi, Kovalik Ágnes, Szép Ági, Tompa Eszter, Nemes Takách Kata, Lábán Kati, Balkay Géza, Avar István, Sztankay István, Lovasi András, Kenyeres Bálint
Gyártó: Mediawave 2000 Kft.
Támogató: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Nemzeti Kulturális Alapprogram, Duna Televízió
2006, színes, 76 perc, 35 mm

Bárdos Deák Ágnes