Ha az itt nemrégiben megjelent, a Sarkról és az Ellátóról írott szövegeket a helyek Klauzál téri szomszédsága tette iker-darabokká, hát a Cha-cha-cha- és a Csigáról szólók is párost alkotnak, s nem csupán az alliteráció okán. A 4-es metró köti össze őket, amelynek tervezett állomásai közt a Rákóczi tér is szerepel. A hamarosan (?) meginduló építkezés itt ugyan nem fenyegeti puszta létében a kávézót, csak a tér sokat látott fáit, és éveken át iszonyú felfordulás lesz, ami sosem tesz jót az efféle helyeknek. Két közös jegy ráadásul a Klauzál és a Rákóczi teret is egybekapcsolja. Az itt mostanában – feltehetőleg csak időlegesen - visszaszorult prostitúció jelenléte, valamint az 1944-45-ös ostrom is. Miként amott, itt is óriás tömegsír süppedt. A tér rossz hírét még tetézte a csodaszép vásárcsarnok 1988 májusi leégése, s a viszonyok lassú javulása csak annak 1991-es, mintaszerű felújítása után indult meg.

          A Café Csiga 2001. december 15-e óta áll nyitva a tér hátsó szegletében, a csarnok bal oldalán, a Bacsó Béla utca–Vásár utca sarkán. Az Írországból jött Oran Mac Cuirc nyitotta. Nem egyenesen ide jött, most sem csak itt él, s Budapesten nem a Csiga volt az első, és ma sem ez az egyetlen helye. Szakmája sem egy van. Fiatalon kezdett utazni, ám Magyarországra első ízben - 22 évesen -, 1992-ben már végzett biokémikusként érkezett. Azóta is tartó európai vándorlásai és különféle munkái során és révén azonban épp ilyen joggal mondhatja magát fordítónak, tanárnak, kávésnak, vendéglősnek, pincérnek, szakácsnak, befektetőnek és designernek is. Nincs különösebb nyelvérzéke, hárítja el a felvetésemet, inkább a kényszer vitte rá, hogy két anyanyelvén, az íren és az angolon túl franciául és magyarul is jól beszél, további öt-hat nyelven (horvátul, románul, törökül, arabul, cigányul és oroszul) pedig konyhanyelven, a szó szoros értelmében. Budapesti vendéglátós pályafutása az első szárnybontogatások után – épp mint az Ellátó kapcsán szóba hozott Hans van Vlieté -, a Sixtusi kápolnával kezdődött 1995-ben, amelynek ma is az egyik tulajdonosa, az egykori alapítók kezdeményezésére Budapesten azóta vagy húsz hely született. Köztük a már szóba kerülteken túl - a rendezvényszervezéssel és kitelepülő vendéglátással (catering) is foglalkozó - Oran Mac Cuirc a Goldberger-konyhát és a MU Színház kávézóját is vezeti. Az egész országban nincs pénz, mondja, több lábon kell állni. Olykor rock-os, máskor hagyományőrzőn civil európai vándorlásainak két évtizedes történetét itt nem írhatom meg, sokakkal együtt örülök csupán, hogy e vándorlás fő támaszpontja már jó ideje a Café Csiga.

          Amikor a névadás indítékairól faggattam, már persze megvolt a magam elképzelése, minthogy az esendő elme mindenről elképzelést alkot, amiről nincsen tudása. Azt hittem, hogy a név ironikus nyelvi gesztus, mely a magyar nemzetkarakter egyik kétségtelen alapelemére, a lassúságra utal, de nem, egészen más dolgokról van szó. A csiga-forma életmetafora – (kettős) spirál! -, tisztelgés ekként minden élőlény előtt, a kelta és a belőle származott ír mitológiában pedig élet-szimbólum. (Az itthon alig ismert ír kultikus hely, New Grange jelentősége Stonehenge-ével vetekszik!) A nyugtalan elme nem ok nélkül látja továbbá a problémák körüljárására intő formának, s a csiga emellett – épp mint vándorlásai során Oran -, a hátán hordja a házát. Kezdetleges, ám megbízható hermafroditizmusa végül a nemi dualitás viszonylagosságára és társadalmi normarendszerré szikkadásának veszélyeire figyelmeztet.

 

 

          A Café Csigába lépvén igen erőteljes benyomás ér bennünket, melyet a heves érzékelés serhűvös elemzése utóbb a pultnál három fő észrevételre bonthat. Nyomban szembetűnnek először is a hely élénk színei. A belső térben a narancssárga, a rózsaszín és a zöld uralkodik, melyet csak itt-ott – így a gesztenyebordó folyásokkal átlehelt sötétkék gránitpult, vagy a hatalmas, kék-bordó-fekete csíkos faliszőnyeg esetében – ellenpontoznak mélyebb színek. A város és lakói lelkének színei egészen mások, ezt e sorok olvasói előtt talán nem kell ecsetelnem. A Csiga ily módon világos - Csehov és Rilke után könnyedebb, ám annál fontosabb - ír intés: másként kéne, másként is lehetne élnünk. (Oran egyébként azt mondja, s a kívülálló ítélete e kérdésekben mindig megbízhatóbb, mint az önkép, hogy a 89-es politikai változás évtizedes hangulat- és vágyemelkedését követően a budapesti lélek valamikor az ezredforduló táján esett vissza eredeti, keserű, nyomott és hitetlen állapotába.) A hely színvilágának kedves felszólítása még a szűk helyiségbe is elkísér, testünk – e zavart üzem -, almazöld, kozmoszkék és vérnarancs csempék közt engedheti csatorna-útjára a pultnál elfogyasztott sört, miután az alkoholt saját céljaira kivonta belőle.

 

 

Ugyanilyen szembetűnő a sok növény, mintha a fiatal vendégségre mindenütt zöld angyalok ügyelnének, a pultnál ülő éltesebb ivókra vázába állított csupasz ágak, gyermek entek is vigyáznak. Pillanatnyi megállásra késztet harmadjára a tér tárulkozó, minden ízében artisztikus, ám egyszersmind családiasan intim kiképzése. A hagyományos nagykávéházi térre emlékeztető, csonka szárú L-alapú, nagy belmagasságú saroktér csupán lehetőséget kínált ehhez, amelynek valóra váltásához - magam sem tudom, hányadszor írom már le ezt -, lélek és tehetség szükségeltetett. Végtelenül egyszerű, ám általam még sehol sem látott módon képződik a fiatalság által igen kedvelt galéria, az L másik szárából kanyarodik alá a fönt jelzett egyéb vendéglátó tevékenységeket is kiszolgáló konyha! A hozzá vezető lépcső kovácsoltvas korlátja indamód tekeredik, alant összebújásra igen alkalmas zugok találhatók. A vendégség 70%-a (!)jár a Csigába rendszeresen, ez önmagában sokatmondó tény. A falon – épp mint legutóbb az Ellátóban -, a kenyai Marcus Goldson furcsán közvetlen, gyakran pesti tematikájú, sosem érdektelen képei láthatók és vásárolhatók meg, a konyha kínálata messze eltér a megszokottól. Zene is van, halk, mint a Rákos-patak, és kedv és mosoly.

 

 

 

          A második benyomásra kávéim mellett három calvados és néhány sör segítségével állt módomban szert tehetni. Sosem vezetett s ma sem vezet bejárt utam arra a vidékre, ám alig várom – fura, gyerekkori vággyal -, hogy újra arra vetődjem.