Az Önt bemutató sorok szerint Ön a Público című portugál országos napilap alapítója és munkatársa. Milyen funkcióban dolgozott és dolgozik most a lapnál?

 

Valójában nem nevezném magam alapítónak, csupán egyike voltam annak a néhány újságírónak, akik elkezdték a Público-t 1989-ben. Akkor fejeztem be éppen a média- és újságírás tanulmányaimat, s hirtelen máris nemzeti és nemzetközi riporter lettem ebben az újságírás és újságírók számára annyira kiváló időben. A Berlini fal leomlott, s a Público lehetőséget teremtett számunkra, hogy a világon bárhová szabadon, kötöttségek nélkül eljuthassunk: oda, ahol éppen történik valami. Azok az idők nagyon sokat jelentettek nekem: rengeteg problémával küszködő, krízisektől szenvedő országba jutottunk el.

          Mára a médiát sokkal erőteljesebb kontroll alatt tartja a gazdasági és politikai vezetői réteg. Mindemellett a Público őrizte meg talán a legnagyobb függetlenséget, s a legfontosabb lap a portugál napilap-palettán. Tizenhat éve van egy hetente jelentkező, egy kolumnás cikksorozatom, melyben emberi jogi esetekről írok, mostanában pedig valami sokkal személyesebbe, sokkal irodalmibba kezdtem bele, Nadrágba bújt felhő címmel - a címet Majakovszkij verséből emeltem át.

          Portugáliában van még három fontos lap, ezek közül a Diárió de Noticias napilap, s két, hetente jelentkező magazin, az Expresso és a Visao.

 

Egészestés mozifilmhez is készített forgatókönyvet.

 

Igen, a mozifilm, amit írtam, a Zona J, 1998-ban, egy részben a cikkeimen alapuló fikció volt, amely Lisszabon legbonyodalmasabb és legszegényebb részén élő fiatalok közötti kapcsolatokat mutatott be. Legtöbbjük fekete, vagy olyan félvér, akinek valamelyik szülője Angola és Bissau-Guinea, Elefántcsontpart és Mozambik dekolonizációja, ezután pedig gazdasági okokra visszavezethető emigráció során került Portugáliába. Ezeknek a fiataloknak némelyike fura álmot dédelget magában: a drogüzletből vagy a gyémántüzletből akarnak gyorsan meggazdagodni, s elmenekülni a rendőrség és a szegénység elől. Ez volt az első olyan film a portugál mozikban, amelyben fehér lány és fekete fiú közötti kapcsolatot láthatott a néző. Ez a társadalmunkban mára már szerencsére teljesen mindennapi. A film komoly sikert aratott.

 

Első regényében, melynek egyik fontos kérdése az öngyilkosság, kritikusai szerint remekül kerüli el mind a patetikus, mind a tragikus hangvételt. Nehéz volt megtalálni a megfelelő stílust, amely illeszkedik a regény választott témájához?

 

Igen, de részben ellent kell mondjak ennek az értelmezésnek. A narrátor ugyanis néha kifejezetten patetikussá és tragikussá tud válni megszállott, rögeszmés pillanataiban, ahogyan bármelyik öngyilkosságra hajlamos, akik közül néhányat még gyerekkoromból magam is ismertem. Valójában az öngyilkosságot csak valami tiszteletreméltó vagy felelősségteljes dologként tudom elképzelni: az, aki öngyilkos lesz, másokat próbál megmenteni. Amit a regényben megpróbáltam, az az, hogy minél kegyetlenebbül, minél élesebben írjak erről a témáról, s a regény poétikus tónusa csupán ebből a kegyetlenségből és néha a tragédia mulatságos ábrázolásmódjából származik.

 

Mennyi idő alatt készült el a regény?

 

Két éven keresztül írtam: sok más munkám is van, egy hetente jelentkező, bábokkal játszott politikai sorozathoz írok részeket, ami már tizenegyedik éve megy sikerrel, ott az újságírói munkám, s van két gyerekem, így nagyon korán, reggelenként tudtam csak foglalkozni a regénnyel.

 

Véresen komoly tréfa, vagy egy sötét humorral átszőtt regény? Egyik kritikusa úgy fogalmazott, ez az egyik legnehezebb téma, ami szóba kerülhet az irodalomban. Fontos volt Önnek, hogy ennyire magasra tegye a mércét?

 

Úgy gondolom, egy írónak arról kell írnia, amit ismer. A regény anyaga valódi fikció - de meg kell mondjam, hogy a könyvben szereplő történetek némelyike valós, néhány osztálytársam Alentejoban - mikor még ott éltem, Portugália északi részén, ahol születtem - valóban így végezte. Így inkább úgy fogalmaznék, hogy az első regényem témája választott engem. Azt hiszem, a magyar olvasók sok kapcsolódási pontot találnak majd e témához, hiszen a könyvben kétszer vagy háromszor is szóba kerülnek a magyar öngyilkossági mutatók is... nem tudom, hogy a vasfüggöny lehullása előtt is ennyire kedvesen invitáltak volna-e Budapestre, amelyet már első látogatásomkor is gyönyörűnek találtam.

 

Mit gondol a humor szerepéről a regényben?

 

A humor nem könnyedebbé, hanem éppen hogy mélyebbé teszi a dolgokat. A humor volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy elmondjam, amit akarok.

 

A regény címéül választott mondat idézet Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéből. A regény szinopszisában úgy fogalmaz, hogy a másik értelmezési lehetőséget a címhez Goethe regénye, Az ifjú Werther szenvedései adta, amely hatalmas öngyilkossági hullámot váltott ki Európa-szerte. Melyik értelmezési lehetőség volt az Ön számára fontosabb?

 

Azt hiszem, mindkét szerző jó példa arra a paradoxikus gondolkodásmódra és stílusra, amelyet annyira szeretek az irodalomban. Dosztojevszkij remekül ábrázolja a megszállottság őrületét és misztériumát (amelyet ő maga is annyira jól ismert); Goethe a romantikus öngyilkosság ironikus meséjét írja meg, de aztán mindenki szó szerint olvasta, mert annyira jól sikerült (egyszerre használta fel szerelmi bánatát és egy iskolatársa öngyilkosságát a regény írásakor…), s valóban, Werther számos utánzóra talált egész Európában. Ami azért egy kicsit vicces.

 

 

Rui Cardoso Martins (fotó: Raul Ladeira)

 

Cruzeta, a regény narrátora olyan alak, aki nem tud szembenézni sem magával, sem a hellyel, ahol él, s a dolgokkal, amik történtek vagy történnek vele - az események hátterében egy elveszített szerelem sebétől szenved. Megértéssel vagy távolságtartással írt a narrátoráról? Más szavakkal barátként kezelte a főhőst, vagy távolról tudott tekinteni rá?

 

Ahogy már mondtam, ismerem a témát, s végtére Cruzeta is így van vele [a regény végén a főhős öngyilkos lesz].

 

A könyve borítóján gyárkémények látszanak, ezek a kémények feltűnnek a regény tizenharmadik fejezetében is, amikor Cruzeta a helyi temető felé tartva néz fel a gyár kéményeire: az egyik fekete, a másik fehér füstöt bocsát ki magából. Ezt metaforának szánta?

 

Nem, ezek Portalegre, jelenlegi otthonom parafa-gyárának kéményei. De persze mondhatnánk, hogy a város, amelyet Cruzeta elképzel, a bárhol létező vidéki kisvárosok metaforájaként is működhet.

 

Cruzetának különös az időhöz való viszonya. Mondana erről a viszonyról pár szót?

 

Egyfajta kronológiai amalgam-technikát próbáltam alkalmazni. Az emlékek abban a pillanatban feltűnnek az oldalakon, amikor Cruzeta visszaemlékezik rájuk, de az olvasó lassan érzékelni kezdi, hogy Cruzeta nem a saját valós idejében él, nem azt érzékeli. Valójában nagyon rosszul láthatja magát és a saját valós idejét. Valami olyasmit használtam, amit kalóztechnikának nevezhetnék. Ahogyan egykor a kalózok, én is átröptettem a láncaimat a másik hajókra: a következő fejezetekbe; s ettől, ahogy ők is, értékes javakat reméltem…

 

Számos izgalmas karakter tűnik fel a regényben. Először is a püspök alakja: Cruzeta után neki van a legfontosabb szerepe a könyvben. Miért érezte fontosnak, hogy a történet részévé tegye azokat a morális megfontolásokat, amelyeket ezzel az alakkal emelt be a regénybe?

 

Mert nem csak a jelennek, de az emberiség egész történetének egyik legfontosabb kérdése a személyes felelősségé, különösen háborús időkben. A püspök úgy határoz, hogy nem tesz meg mindent, amit megtehetett volna, és amit más papok személyüket nem féltve, magukat akár fel is áldozva megtettek azért, hogy megbüntessék az afrikai genocídiumokat. Sajnálatos módon a portugál hadsereg néhány esetben jelentős számban gyilkolt meg gyerekeket és civileket az 1974-es afrikai demokratikus forradalom előtt. De a regényben az olvasó azt is érzi, hogy ennek felvetésével Cruzeta tulajdonképpen csak saját problémái elől igyekszik megszökni.

 

A regény fejezeteiben sok esetben Cruzeta gondolatait ismerjük meg, az ő fejében járunk. Azért választott egy elbeszélőt a történet elbeszéléshez, mert ez illett legjobban a valóságot és a fikciót keverő stílushoz?

 

Azt hiszem, Cruzeta számára, a maga eltorzult módján minden valóságos. Emlékezzünk csak, hiszen egy ősi kézigránáttal a zsebében sétál a város utcáin…

 

A regényben szóba kerül Dosztojevszkij, Goethe, Camoes, Joseph Conrad és mások is. Mely szerzőket kedvel a világirodalomban és a kortárs portugál irodalomban?

 

Nem is tudnék annyi mindenkit felsorolni, akiket kedvelek. A portugál irodalomból Camoes és Fernando Pessoa is ide tartoznak. A maiak közül António Lobo Antunest és Dinis Machadot tudnám megnevezni. A magyar írók közül csak Kertész Imrét ismerem (úgy gondolom, ő valami egészen különlegeset írt a koncentrációs táborokban szerzett tapasztalatainak felhasználásával) és a csodálatos Pacsirtát, Kosztolányitól. Mindkettőt franciául olvastam a múlt év elején.

 

A regényben számos figura csak a becenevén vagy gúnynevén ismerhető meg. Ez koncepció volt, vagy szerepelnek teljes nevükön megismerhető alakok is a szövegben?

 

Vannak teljes nevek a könyvben, de Alentejoban mindenkinek van gúnyneve, ami gyakran fontosabbá válik, mint a valódi nevük. Némelyiket én találtam ki, másokat a valóságból lestem el. Néhányat pedig megváltoztattam, éppen amiatt a vicces szituáció miatt, amelyben élnek, de ezek végül arra kényszerítettek, hogy a valódi gúnynevüket használjam.

 

António Lobo Antunes nagy örömmel és lelkesen írt a könyvről, szinte mintha jó barátok lennének. Ez így is van, vagy félreértettem valamit?

 

Nos, ő jó pár évvel ezelőtt volt olyan kedves, amikor egy társadalmi eseményen találkoztunk, hogy maga javasolta, írnom kéne egy regényt. Mikor megírtam, felajánlotta, hogy ő lesz az első, aki elolvassa, mielőtt egy szerkesztőhöz küldeném. Elolvasta, és azt mondta, szeretne ő lenni az, aki először bemutatja a könyvet. Ezt hívom én barátnak. Különösen fontosak nekem a művei, melyeket nagyon tisztelek, véleményem szerint ő egyike a világ viszonylag kevés valódi írójának. Még ha az én írásaim olyan nagymértékben különböznek is az övéitől (szerencsémre).

 

Könnyű vagy nehéz jó kiadót találni Portugáliában? Milyen a portugál irodalmi életa díjakat tekintve? A Camoes díj mellett milyen más irodalmi díjak léteznek még a portugál nyelvterületen?

 

Ami a kiadókat illeti, elég sok van, nem gondolom, hogy nehéz kiadót találni. Néha éppen hogy túl könnyű… közel harminc új könyv jelenik meg naponta Portugáliában. Ez különös rejtély.

Igen a Prémio Camoes valamiképp az irodalmi karrier kiteljesedése Portugáliában, de éppígy Brazíliában és a portugál nyelvű afrikai országokban is. De ott van még a Pessoa díj és a portugál írószövetség évenként odaítélt elismerése is.

 

A regényt a Don Quixote kiadó adta ki. Ez a kiadó a kortárs irodalomra koncentrál? Van még olyan kiadóvállalat, amely erre a területre fókuszál?

 

A Dom Quixote komoly, nagy kiadó, elég jelentős szerepet tölt be a kortárs irodalom kiadásában, de természetesen más kiadók is dolgoznak ezen a területen, mint például a Caminho, aki a Nobel-díjas José Saramago regényeit adja ki.

 

Ön hová helyezné magát a portugál irodalom térképén?

 

Nos, szerénytelennek érzem a kérdést. Még nem ismerem a helyem ezen a térképen: éppen csak hogy megkezdtem az utat.

 

Dolgozik újabb könyvön?

 

Igen, egy regényen dolgozom éppen. De sajnos csak lassan megy…