hirdetés

...egy nagy könyv engem megvisel

2009. július 31.
...a „teljes embert megszólító irodalmat” tartom nagynak, vagy még inkább: jónak. Egy jó szövegtől, legyen az vers, próza, bármi, az emberben mindig van minek átrendeződnie. - Írogatsz még? sorozatunkban Selyem Zsuzsa válaszol kérdéseinkre. Az interjú mellett Tetkó című jelenetét is olvashatják.
hirdetés

Tóth Kriszta kérdése Hozzád: Hogyan viszonyulsz az írásaidban az önéletrajzisághoz?

Önéletrajzaink különféle fazonú konstrukciók. Ha nem figyel rendesen az ember, és mikor tud rendesen figyelni az ember?, mindig van szempont, amit vagy gőgösen, vagy alázatosan, vagy véletlenül, vagy ügyetlenül, vagy ezer másféle okból, de elmulaszt, kihagy, szépít vagy csúnyít – nagyjából pártpreferenciái függvényében. Aztán ott van a másik csapda: hogy valami túl magától értetődő az író számára. Szóval csak baj van az önéletrajzzal. Ahogy az emberrel is. Mégis, valaki csak ír, és az a valaki, mondjon bárki bármit is, él, és tud lenni abban öröm, hogy egy privát, senki másra nem tartozó történet mivé válik, ha az ember beleengedi a nyelvbe, az időbe, a hagyományok sokaságába, a tarka, riasztó és bámulatos jelenbe.

Még mindig Tóth Kriszta kérdése: Mit csinálsz mostanában? Bár nem nehéz kitalálni, anyuka vagy, úgyhogy nyilván a gyerekeivel nyaralsz.

Majdnem. De úgy alakult, úgy találtuk ki Dáviddal (16) és Ágicával (13), hogy ők elmennek fesztiválozni, én pedig itthon maradok, és megírom végre a két éve cipelt, közéleti aggodalmaimat a szépirodalommal egyesítő színjátékot. Szóval történetesen egész pontosan meg tudom mutatni, mit csináltam mostanában: ezt a zenés-táncos Brecht-omázst, amiből olvashattok is egy részletet.

A prózakötetedet kísérő reflexiók között értek-e meglepetések akár pozitív, akár negatív értelemben?

Persze, hogy értek meglepetések. A két szélsőérték nálam: az egyetlen dologra való leegyszerűsítés egyfelől, és, most jön a jó! – ha valaki a könyvem nyomán elkezdi keresgélni saját mondatait.

Kritikusként és esszéistaként ismertek meg az olvasók. Ez a Benned lévő reflexivitás mennyiben nehezítette a prózaíró dolgát? Nem ütköztél néha a gondolkodói önkontroll nehézségeibe?

Számomra sokkal nagyobb koncentrációt igényel a prózai szöveg, mint az esszé vagy a kritika. Ez utóbbiaknál van egy külső referencia, akár egy mű, akár egy jelenség, de van. Azt kell valahogy körbejárni. Ha például kritikaírás során elfogy az ötletem, Szilágyi Júlia tanácsát követem: olvasd el még egyszer a könyvet. De mit csinál az ember, amikor prózaírás közben fogy ki belőle a szusz? Te például mit csinálsz? (Lajos, örülnék, ha válaszolnál erre a kérdésre, ami belefolyhat a következő kérdésbe)

A Fehérek közt című esszéköteted első írásában szerepel egy mondat: „A teljes embert megszólító irodalom nehezen válik elfogadottá.” Az elfogadás nehézségeit miben látod?

Hát, egy nagy könyv engem megvisel. Vagy mondjam úgy, hogy kevésbé legyen érzelmes, hiszen a „megviselés” intellektuális is: egy nagy könyv megdolgozza az embert. Persze, látom, hogy léptem egyet a kérdésedtől, de hadd térjek vissza hozzá: az úgynevezett „teljes embert megszólító irodalmat” tartom nagynak, vagy még inkább: jónak. Egy jó szövegtől, legyen az vers, próza, bármi, az emberben mindig van minek átrendeződnie. Mindig kiderül valami rejtegetett, elfelejtett vagy ignorált ügy, aminek minimum köze van hozzám, az olvasóhoz. Azt sem könnyű feldolgozni, hogy például a történelemtanárod – vagy magyartanárod, anyád, nagyapád, és persze leginkább: te magad – igen lényeges kérdéseket kihagyott vagy felületesen, önáltatóan mesélt. Az önámítást, a nosztalgiát, az olvasónak és magunknak hízelgést érthető, hogy inkább preferálja az ember. Biztos te is hallani véled a szólamot: ebben a rettenetes világban legalább az irodalom mondjon szépeket. Hát, ez a szépeket mondás elég egyhangú ügy. Az olvasókkal nagy társadalmi vagy etnikai csoportok szerint bánik, leegyszerűsíti őket identitásuk egyetlen összetevőjére, például arra, hogy nő, vagy magyar, vagy fiatal vagy stb. Egyetlen olyan ember sincsen a világon, aki, mondjuk, csak „fiatal” lenne – de a könyvipar mégis gyártja az ilyen alapon kicentizett dolgokat. És ha nem akarja, hogy identitásának egyik csoportjából kisemmizzék, az embernek el kell játszania, hogy élvezi. Persze, nem nagy kunszt, hiszen az eljátszás gesztusai is elő vannak írva. Példa: a mai magyar társadalomban az egyik legszélesebb körben ismert szerző, Wass Albert könyveiről áradozott az egyik diák a kolozsvári egyetemen. Azt kérdeztem, tudná-e ajánlani a szóbanforgó regényt egy román olvasónak? Intelligens és empatikus csaj volt, elgondolkodott, és azt mondta: hát, nem. És nevettünk, hogy a 18 éven felülieknek ikon mintájára kéne a Wass-regényekre is tenni egy jelet. Szóval az ismert emberi fenomén: magunkat sokkal gördülékenyebben fogadjuk el, mint a mást, az idegent. Persze: a jó magunkat, a fényes arcunkat. Ebben a gyors és lelkes „stilizált-önmagunk” elfogadásban viszont személyiségünk tetemes részét kirekesztjük magunkból, elhallgatjuk, elfojtjuk, nem is tudunk róla, csak azért, hogy a célcsoport része lehessünk. Hogy legalább valaminek a része lehessünk ebben az átláthatatlan, kegyetlen világban.

„Tengelyi egy interjúban a fenomenológiáról nem az egyetlen komolyan vehető filozófiaként, hanem mint élete pascali ’fogadásáról’ beszél…” olvasható az utolsó tanulmányban. Te meg tudnád fogalmazni a saját „fogadásodat”?

Egy olyan világban, amely a lehetséges ellenállási formákat hihetetlen agilitással a rendszer részévé teszi, s ahogy Boris Groys mondja: „all the world is spectator” [néző az egész világ], és ahol a művészek többsége is önnön celebritását építgeti, arra fogadok, hogy a jó művészetet mindenki (mindenki!) megértheti, csak az nem, aki mindent jobban tud.

Harcos Bálinttól kérdezem: lehet-e művészet olyan érvényes, mint egy matematikai bizonyítás vagy egy veréb tollászkodása?

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.