hirdetés

Egy pária sorstörténete - Interjú Bán Zoltán Andrással

2014. április 26.

Az Könyvfesztivál talán legkülönösebb kötetével jelentkezett a kritikusként és prózaíróként egyaránt jól ismert Bán Zoltán András. A Keserű nevű ügynök története olyannyira emlékeztet Tar Sándor alakjára és lelepleződésére, hogy a könyv folytonosan a fikciós széppróza és a dokumentumregény határán egyensúlyozik. - Bán Zoltán Andrással Keresztury Tibor beszélgetett.

hirdetés

Miért nem hagy ma sem nyugodni Tar Sándor sorstörténete? Mi az, ami annyira foglalkoztat benne, hogy egy regényben kellett körüljárnod?

Jól mondod, kedves Tiborom, ez tényleg sorstörténet. Tar Sándor, akit személyesen csak roppant felületesen ismertem, a szememben mindig kissé amolyan Woyzeck volt a magyar szcénában. Akinek ezt adta szájába megalkotója, Georg Büchner: "mi, szegények, ha felkerülünk az égbe, majd akkor is nekünk kell segédkezni mennydörögni". Tar páriaként élt a magyar irodalomban és világban, még akkor is, amikor jelentős sikerei voltak. A kudarchoz volt tehetsége, nem a sikerhez. Ennyiben Kertész Imre rokona.

Mennyiben következett szerinted ez a pária-lét ügynök-voltából?

Úgy érzem, aki pária, az mindig az marad. Páriának születik az ember. Ez persze nem biztosan igaz. Tudja az ördög. De Tar talán ügynökként is pária volt. Botcsinálta spicli.

Miben látod az ügynök-téma aktualitását ma?

Kőszeg Ferenc a fülszövegben azt írja, hogy ma nincs ennél aktuálisabb téma. Nem tudom; ez talán túlzás. Gondolom, manapság éppen annyira aktuális, mint tegnap. Mivel tegnap óta megoldatlan. A sok hazugság, elhallgatás, féligazság, félhazugság fertőz, és tovább pusztítja az amúgy is eléggé beteg magyar világot. Minden seb újból és újból elüszkösödik, ezt látjuk éppen most a német emlékművel kapcsolatban is, míg végül a test, a társadalom meggyötört korpusza rettentő kínok közt kiszenved. Vagy, ami még ennél is rosszabb, tovább vegetál, pitiáner módon, még kimúlásra is képtelenül. "Kidalolatlan magyar nyarak", írta Ady. És mi volt Széchenyi tervezett főművének címe? Önismeret. Ebből lett aztán az úgynevezett Nagy Magyar Szatíra. De a mai átlagmagyar tudatában ezek a régi magyar, mélyen szenvedő és gondolkodó emberek már régen elérték a lefolyó peremét. Azokkal együtt, akik még hivatkoznak rájuk.

Addig is, míg kiszenved, érdekelne, Te minek szántad ezt a könyvet, amikor elkezdett az ötlet foglalkoztatni, és minek tekinted most, befejezésekor? Számomra tények, dokumentálható, valós történetek és fiktív beszélgetések rendkívül élvezetes, kiválóan megkomponált elegye a könyv, könnyen beazonosítható helyszínekkel és szereplőkkel. Leginkább talán lélektani drámának mondanám... Még az is felmerült bennem, hogy mintha Az áruló címmel eltervezett könyvet akartad volna megírni, ha már Tar adós maradt vele... Ezt a feltevést erősíti, hogy minden fejezet avval kezdődik, hogy a súlyos alkoholista, megroppant morálú főhős leül megírni élettörténetét. Ez a memoár, azóta tudjuk, legfeljebb csak fragmentumokban készült el...

Jó helyen tapogatsz, kedves Tiborom. Hogy világosabb legyen, elmondom a keletkezéstörténetet. Valamikor két éve kezdődött, amikor Máté Gábor felkért, hogy írjak kamaradarabot/monodrámát a Katona stúdiószínháza számára Gorkij Az áruló című kisregényéből. A munka közben eszembe jutott, mi lenne, ha írnék egy párdarabot ehhez Tar életének alapján. Elkezdtem írni a darabot, de Máté azt mondta, előbb írjam meg prózában. Hát ez lett belőle. Bár a tervezett színdarab nyomai megvannak az egyik, drámai formában írott fejezetben, amit a fikció szerint Sólyom ír, amikor keresi a műfajt a saját élettörténetéhez. Ráadásul ugye világos, hogy Gorkij oroszul annyit tesz: Keserű.
Igen, kicsit Tar helyett írtam meg a saját sztoriját. A főhősömnek is az a fő gondja, ami feltevésem szerint neki lehetett: meg akarja írni a történetét, de nem találja meg a műfajt. Nincs közege, se emberi, se irodalmi, amelyben artikuláltan megszólalhat. Ezt próbáltam ábrázolni. Dokumentum alig akad a könyvben, majdnem mindent kitaláltam. Azt is, hogy Keserű/Sólyom homoszexuális volt, és ezzel zsarolták. Gőzöm sincs róla, hogy a valóságban mivel zsarolták Tart. De amit nyilvánosan előadott, az aligha lehet igaz.

Talán a szembenézés éles önkritikája hiányzott ahhoz, hogy megtalálja a műfajt ehhez... Folyamatosan felmentéseket, önigazolásokat keresve ez nemigen sikerülhetett...

Persze, ebben igazad lehet, kedves Keresztury uram. De hát a nyilvános önvallomásnak, annak a bizonyos, olykor persze igencsak operettes szentimentalizmussal emlegetett konfessziónak alig van magyar hagyománya, se irodalmi, se privát, ha szabad így mondani. (És ami volt, teszem azt, a régi erdélyi memoárirodalom, arra már csak könyvmolyok emlékeznek.) Hálót – ha akarod, védőhálót – szőtt maga köré ez a hős, nevezzük akár Tarnak, akár Keserűnek. És ebbe a hálóba annál jobban belehömpölygette magát, minél inkább kereste a kigázolást.

Az eltelt idő távlatában minősíti-e, átértékeli-e szerinted Tar életművét visszamenőleg a lelepleződése?

Ahogy telik az idő, egyre kevesebb olvasót fogja érdekelni, hogy Tar besúgó volt. Maradnak a művek. Amikor lebukott, nekem sem volt sok kedvem olvasni a dolgait. Most elolvastam a szinte teljes életművet, és úgy látom, kissé megkopott, de nem azért, mert spicli volt, hanem azért mert ez a típusú realizmus egyébként is hajlamos az elavulásra. De azért egy makulátlan remeket talán írt Tar Sándor. Ez nálam A mi utcánk című elbeszélésfüzér. És még vagy tíz novella. De kell ennél több?!
És úgy gondolom, ahogy telik az idő, egyre kevesebben fogják kulcsregénynek olvasni a könyvemet, könnyen azonosítható szereplőkkel. Persze, ezt én már nem fogom megélni.

Sólyom / Keserű sorsában a meghasonlás, az identitásválság, a személyiség széthullása kapja Nálad a legnagyobb nyomatékot talán – mindaz, ami miatt a katarzis a regényed terében és a valós történések szintjén egyaránt elmaradt. Változtatott volna-e szerinted valamit Tar megítélésén, ha lebukása után bűnbánatot gyakorol és bocsánatot kér?

Gondolom, igen, változtatott volna. Az értelmiség önostort várt, zokogós bűnvallomást. Nyálat. És amikor nem kapta meg, Tar bűnbak lett, aki elvitte a balhét mindenki helyett. Tar jól jött ennek az értelmiségnek. Ha önostort nem kaptak, csattogtatták a bűnbak hátán ők az ostort. Persze, tényleg tisztelet a kivételnek. De Tar, vagyis inkább a főhősöm képtelen volt az önvallomásra, mert nem találta meg hozzá a műfajt. A giccshez meg túl jó volt a művészi ízlése, noha részleteiben elkészült és publikált filmforgatókönyve tömény giccs – íme, egy újabb ellentmondás. Ez a műfajkeresés adja a lényeget, legalábbis a magam fikciója szerint. Keserű úgy érzi, nincs miért bocsánatot kérnie, de ugyanakkor érzi és tudja, hogy bűnt követett el. Nem az egész világtól akar bocsánatot kérni, hanem két embertől, Kendytől és a közelebbről meg nem nevezett költőtől, akiben persze könnyen felismerjük Petri Györgyöt. De ez bocsánatkérés lehetetlen, mivel szereti őket, pontosabban csak ezt a két embert szereti a környezetében. És minél jobban szereti őket, annál kevésbé képes beszélni velük. A helyzet megoldhatatlan. Ugyanakkor tragikomikus, hogy mégis akad egy társa, aki előtt nem kell alakoskodnia. Mégpedig a régi tartótisztje, Kemenczés. Aki közben ugyancsak lecsúszott. Persze ez csak a magam értelmezése. Az olvasók majd eldöntik, kinek hisznek. És ez talán a regény egészére is igaz, amelyet úgy próbáltam megírni, hogy soha ne lehessen biztosan tudni, mikor hazudik Keserű, és mikor mond igazat. Hogy mikor beszél Sólyomként, és mikor Keserűként. És ezt olykor már ő maga sem tudja. Talán csak Kemenczés tudja. De ez se bizonyos.

Van-e Neked katarzisszerű érzésed saját műved kapcsán? Már úgy értve, hogy maradt-e hiányérzeted, vagy evvel nyugvópontra jutott benned ez a dolog?

Hát katarzisom nincs, Jézusom, hogy is lehetne?! De annyi szent, hogy nyugvópontra jutott a dolog. Ezzel megoldottam egy ember sorsproblémáját. Magyarázatot adtam arra, miért szenvedett. Olyan zárt magyarázatot, amelyet aligha lehet egyszerűen, amúgy ohne weiteres félrelökni.

Volt-e olyan szándékod evvel a könyvvel, hogy újra felmelegítsd a diskurzust Tar Sándor élete és életműve körül?

Semmiféle ilyen szándékom nem volt. Persze azt tudom, hogy nem a könyvről fognak beszélni, hanem Tarról, vagyis akaratlanul is föl fogom melegíteni az ügyét. Hogy egy napig, vagy másfél percig, majd kiderül. De hát ezt a kockázatot vállalni kellett. Ha már Tar nem volt rá képes...

Miért a Bookart kiadónál jelentetted meg?

Mert, ellentétben másokkal, ők úgy viselkedtek, mint egy normális világban egy normális kiadó. Azaz elolvasták a kéziratot (ami manapság már önmagában is nagy dolog), és amikor elfogadták, akkor a maguk szerény eszközeihez mérten nagyvonalúan honorálták is. Hálás vagyok, köszönettel tartozom nekik.

Keresztury Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.