hirdetés

Egy tiszta hang - Lévai Balázs moszkvai útinaplója Ljudmila Ulickajával

A Bestseller következő adása: december 30. - MTV, 22.05

2003. december 28.

Állunk a mínusz ötben a Mazseny téren, úgy hatodszor bakizom el aktuális műsorvezetői szövegemet, mikor hirtelen értelmet nyer a "mosoly fagy az arcomra" népi bölcsessége. S miközben Kőrösi Andris az ujjait (zöldséges kesztyűben nyomul) próbálja lefejteni az optikáról, komoly arccal fejtegeti, hogy mennyire becsülendő dolog, hogy mi decemberben forgatunk Moszkvában. Igazat adok, persze most már könnyen legénykedek, kölcsönadta az egyik jégeralsóját. Tavasszal vagy pláne nyáron milyen kínos lehet itt forgatni, nincs benne semmi művészi kihívás. Havas Kreml-kép nélkül kellene haza oldalogni, arról nem is beszélve, hogy a derék tolmácsunk, Kosztya által elővezetett csípős paprikás-fokhagymás vodka is milyen hülyén venné ki magát júliusban.

hirdetés

Tudom sokan kérdik: ha már orosz, akkor miért éppen Ulickaja? Lássuk, ki jöhetne még szóba? Nyugat első számú orosz kedvence, Viktor Pelevin senkinek nem ad interjút, semmilyen nyilvános rendezvényen nem jelenik meg, sokak szerint ez a tudatosan megkomponált imágó része. Ulickajától tudom meg, hogy valahol a Távol-Keleten él, elbújva a világ elől. Viktor Jerofejev, aki ígéretesen indult, az elmúlt tíz évben említésre méltót nem alkotott, a szakértők szerint már csak önmagát ismétli (nem tévesztendő össze Venyedikt Jerofejevvel, a Moszkva, Petuski szerzőjével, aki már elhunyt). Szolzsenyicin pedig nagyon idős, nem tud vállalni egy hosszabb interjút. Borisz Akunyin jöhetett volna még szóba, aki a posztmodern orosz hullám másik kiemelkedő alkotója, de Ulickaja mellett szólt, hogy ő a "tradicionális" orosz próza folytatója, megújítója, illetve az is – valljuk be őszintén - hogy nő. Eddig csupán a Bridget Jones-könyvek alkotója, az angol Helen Fielding képviselte a női nemet sorozatunkban és ideje volt már a magas irodalomból is bemutatni egy írónőt. Arról nem is beszélve, hogy a női vonal nagyon jelentős súlyt képvisel a kortárs orosz irodalomban: Ulickaja mellett Tolsztaja és Petrusevszkaja is a legelismertebb alkotók közé tartozik.


Ulickaját valóban most kezdi felfedezni a világ, s noha már húsz nyelvre lefordították könyveit és legutóbbi regénye már ötvenezer példányban kelt el Németországban, még mindig alig lehet információt találni róla. A kevés fellelhető forrás egyike szerint Ulickaja és festőművész férje csak nemrég engedhették meg maguknak, hogy jobb környéken vegyenek egy szép lakást. Azt már e-mailjéből tudjuk meg, hogy ez - nomen est omen - a Vörös Hadsereg útján található.


Délelőtt tizenegyre vagyunk hivatalosak. Szemerkélő hóesésben indulunk, a zsúfolt belvárosi utakon lépésben haladunk. Moszkva ma szürke köpönyeget rántott arca elé. A célhoz közeledve gyorsan megvilágosodik a jobb környék moszkvai jelentése: itt csak nyolcemeletes házak sorakoznak az út két oldalán, s közel sem olyan sűrűséggel, mint az Új Arbat városba vezető szakaszán. Kopott, panel-jellegű házak, tömlöcajtóra emlékeztető, vastag fémkapukkal. Előrelátó volt, elküldte nekünk a bejárati kódokat. Feldöcögünk a hatodikra az ősöreg lifttel, ahol a folyosón almát majszolva fogad minket Ljudmila. Betessékel, egyedül van otthon, mondja, Andrej (Krasszulin) elmenekült a forgatás hírére. De ha akarjuk, azért felvehetjük a képeit, szobrait, azt nem tiltotta meg. Aha, szóval igazi művész, jegyzem meg. Nevet, hát igen, hivatalosan még mindig ő a családi "főművész", s komolyra váltva hozzáteszi, hogy nagyon sokat köszönhet neki, mellette értette meg, milyen felelősséget és tudatosságot igényel az alkotás. Elkezdjük az összeszerelést, derűs nyugalommal szemléli, miként rendezzük át a fél lakást a megfelelő kompozíció érdekében. Szemmel láthatóan tiszteli ezt a szót. Bár minden alany családjában lenne egy képzőművész.


 


Még a beszélgetés előtt teával és étcsokival kínál, jön a menetrendszerű konyhai (étkezői) diskurzus. Forgách Andrásról kérdez, hogy ismerem-e és a teljes elragadtatás hangján beszél róla, hogy milyen jókat beszélgettek és milyen drága az az ember, rögtön küld is neki két dedikált könyvet, ugye elviszem? (Kezdek rájönni, hogy András a bölcsész csajok liblingje, feleségem egy Záróra után mélyen elgondolkozva fejtegetette, milyen izgalmas pasi, vagy fél óráig nem álltam szóba vele utána.) Persze, hogy elviszem, válaszolom, csak tízet hoztam magammal dedikáltatni, az a kettő már igazán nem számít. Fiairól kérdezem, kiderül, hogy mindketten hazaköltöztek már New Yorkból, ahol úgy tíz évig éltek, egyik top menedzser egy multinál, míg a másik sokoldalú jazz-zenész, bár gyakran hajlamos erről és minden más értelmes foglalatosságról elfeledkezni. De ő ettől függetlenül minden évben visszajár Manhattanbe. Kiderül ugyanis, hogy szinte csak külföldön tud dolgozni, az év tekintélyes részét különböző ösztöndíjakkal Németországban tölti, ahol tökéletesek a körülmények a munkához. Nem ért senkit és őt is alig érti valaki. Itt Moszkvában folyton csöng a telefon, munkák és felkérések örvénylenek körülötte, kritikusok piszkálják menetrendszerűen, családi bonyadalmak, társasági események éjjel-nappal, arról nem is beszélve, hogy holnap lesz az új színdarabjának (Brjuho falu hét szentje) a főpróbája a Sztanyiszlavszkij (Drámai) Színházban, ráadásul most még mi is jöttünk, szóval van itthon baja elég. Persze mindezt kellő bájjal és iróniával adja elő.


Mély hangja van, sokat cigarettázik, keresem benne a műveiből sugárzó nyugodtságot és az élet iránti teljes elfogadást, és rájövök lassan, hogy ritka harmonikus életmű és alkotó kapcsolata. Ulickaja nem játszik írót, nincsenek allűrjei vagy kimódolt gesztusai, kedves, közvetlen. Pillanatra sem akar meggyőzően viselkedni vagy okosakat mondani és éppen ettől lesz meggyőző és hiteles. Úgy fél órája beszélgetünk, amikor hirtelen tudatosul bennem, milyen picike. Pont a vállamig ér. Az előzetes (a "Tudják Önök, kicsoda…?" – kezdetű opusz, ha látta volna már valaki) felvételét el is rontja először Andris, "én igazítok, igazítok folyamatosan jobbra, de csak nem jött be még a képbe", magyarázkodik mosolyogva. Inkább rogyasztok egy kicsit, nevetünk mind. Nem tudom bók-e, de kifejti, inkább angol riporternek nézek ki, mint magyarnak. Háát, biztos nem látta még Tim Sebastiant.


Van egy pillanata az interjúnak, amely mindennél többet elárul Ulickaja egyéniségéről. Nagyon furán kommunikálunk, hiszen ő jórészt érti angolul feltett kérdéseimet, amikre ő egyből oroszul válaszol, amit én viszont csak a tolmács segítségével tudok felfogni. De az is előfordul, hogy izgatottságában először angolul kezd el válaszolni, s csak mondatokkal később vált oroszra. Szóval minden nyelvi nehézség ellenére van valami meghittség ebben a párbeszédben. Nem zavaró egymás megértése, s ez jórészt az ő érdeme. És az a pillanat is ehhez az ellentmondásos helyzethez köthető. Egyik válasza közben megáll egy pillanatra, eltűnődik, majd így folytatja: "Tudja, Balázs..." Egyrészt nagyon jól esik, hogy nyelvi terheltségünk ellenére nekem címezi mondandóját, másrészt hihetetlenül gyönyörűen ejti ki a nevem (amelyet csak egyszer mondtam el neki az interjú előtt és nem úgy tűnt, mint aki gyorsan memorizálná). Mélyen, szlávosan cseng a szájából, csak úgy duruzsol a zsé hang a végén, - amelynek kiejtésével hiába kísérleteznek fránya angolok vagy németek -, és akkor, ott lefegyverezett, örök híve lettem. Mi tagadás, egyszerű lélek vagyok, könnyű meghódítani. Egy tiszta hang elég hozzá.


S ím, végül egy részlet az interjúból, amely bizonyos magasabb rendű szerkesztési szempontok miatt végül kimaradt az adásból:


"LB: Miért kellett elhagynia a genetikusi pályát? LU: Tudja, ez 1970-ben történt. Ekkor már virágzott a szamizdat, és nagyon sokat olvastunk, mert... hát nagyon hosszú volt a tiltott könyvek listája. A szépirodalom egy része be volt tiltva, meg természetesen a filozófiai irodalomé is... Szóval sokat olvastunk, kézről kézre adtuk a könyveket, lemásoltuk vagy egy éjszaka alatt olvastuk el őket, főleg az élesen politikai tartalmú írásokat, így például kézről kézre adtuk Szolzsenyicint. Tulajdonképpen a szamizdat áldozata voltam, elkobozták az írógépemet, és elbocsátottak minket az állásunkból. Öten dolgoztunk egy genetikai laboratóriumban, s amikor kitudódott, hogy miket olvastunk, bezárták a labort. Szerencsére nem zártak minket börtönbe, bár volt olyan törvénycikkely, ami pontosan ránk illett volna. De szerencsénk volt, ez az év vége felé történt, és valószínűleg már teljesítették az évi bebörtönzési normát, ezért minket csak menesztettek az állásunkból. Az öt emberből, akiket akkor elbocsátottak, csak egyvalaki foglalkozott továbbra is a biológiával, de ő is Amerikában, oda emigrált. Ezután egy ideig, kilenc évig nem dolgoztam sehol, majd végül is egy színházban kaptam állást. A helyzet az volt, hogy a tíz év alatt, amíg nem foglalkoztam biológiával, hihetetlen mértékben fejlődött a tudomány – nem is hogy megduplázódtak, hanem megsokszorozódtak az ismeretek. Nekem pedig annyi idő elteltével nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy leüljek a tankönyvek elé, és bepótoljam a tíz év lemaradást. Tulajdonképpen kicsit gyáva voltam, és ezzel véget ért biológiai pályafutásom. Teljesen más területen kezdtem el dolgozni, színházban, és ekkor kezdődött szép lassan az írói pályafutásom."


Minden más, a genetika és az irodalom kapcsolata, az írói célba találás esélye, a női és férfi irodalom eltérései, az orosz klasszikusok nyomasztó súlya és Puskin legendás mondata is kiderül a Bestseller kedd esti (dec.30. - MTV, 22.05) műsorából.

Lévai Balázs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.