hirdetés

Egy vándorélet képei

2018. december 3.

Normantas Paulius litván-magyar állampolgár, világpolgár, vándor, fotográfus, filozófus és meseíró. Egy sokszínű személy még sokszínűbb életét, és az abból fennmaradt képeket rendezte egy kötetbe Kincses Károly. – A kötet bemutatóján jártunk.

hirdetés

Az idei ősz utolsó napján, november 30-án tartották meg Normantas Paulius – litván származású fotográfus – életrajzának bemutatóját a FUGA Építészeti Központban. Jelen volt a szerző, Kincses Károly, Paulius fia, Normantas Máté, Sigitas Povilaitis, valamint a köszöntőt mondó Dr. Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára és Rasa Kairiena, litván nagykövet.

Kucsera Tamás megnyitó beszédében nem titkolta, hogy Normantas személyének emléke előtérbe kerül, akárhányszor életművéről kell nyilatkoznia. A mai napig tisztán él benne, ahogyan a legváratlanabb pillanatokban, egy-egy utazásából visszatérve megjelent a fotográfus szobája előtt: nem a sorára várva, hanem elérve, hogy azt érezze az ember, ő várt már nagyon régóta erre a találkozásra. Szerinte a kétféle vándorból – aki azért utazik, mert sehol nem érzi magát otthon, és aki azért, mert mindenhol – Normantas az utóbbi kategóriába tartozik, aki az összes buddhista országban, a volt Szovjetunió minden pontján otthon tudta érezni magát. Ezután a litván nagykövet köszöntő beszéde következett, amelyben elárulta, milyen körülmények között látta első alkalommal Normantast, akinek – miután a '80-as években Litvániából Magyarországra telepedett – életcéljává vált, hogy minden itt élő litvánt össze tudjon hozni egy közösségbe. Rasa Kairiena 2014-ben érkezett ide nagykövetként, és ekkor találkozott először a Litvániában már ismert fotós, vándor, filozófussal. Első pillanattól fogva világpolgárként tekintett rá, aki mindig azelőtt jelent meg a nagykövetségen, mielőtt elutazott volna Keletre – sokszor akár fél vagy egy évre is. Nagyon szép emlékeket őriz róla, és hálás, hogy megjelenhetett ez a kötet, amely szerinte méltó emléket állít a két éve elhunyt Normantas Pauliusnak.

A beszélgetés előtt egy rövid videórészletet vetítettek, amelyben Normantas arról beszél, hogy több ezer képe után belevágott valami másba: a költészetbe, a meseírásba – amely szintén azt mutatja, milyen sokoldalú személyről van szó. Lukácsy György, az esemény moderátora elsőként Kincses Károlyhoz fordult, aki mindenekelőtt el akarta mondani, hogy amikor első alkalommal kezébe vette a kész kötetet, úgy érezte, megadta Normantasnak azt, amellyel 25 évig adós volt neki. Ezt az adósságot azonban nem pénzben kell érteni: elsősorban azért hálás neki, mert megtanította számára, mit jelent az igazi szabadság, és hogyan lehet ezt kihasználni. Normantas utolsó két évében kezdtek el a köteten dolgozni, és Kincses Károly állítása szerint még a halálos ágyán is a kéziratokat javítgatta. Normantas Máté elmesélte, hogy amikor édesapjára gondol, mindig az a kép jelenik meg előtte, ahogyan az ajtó üvegében meglátta sziluettjét – amikor éppen megérkezett egy hosszúra nyúlt utazásáról. Sigitas Povilaitis pedig a litván-magyar találkozókon szerzett közös élményeikről beszélt.

A bemutató a legfontosabb pontjához érkezett, amikor a háttérben folyamatosan vetített képekről kezdtek el beszélgetni a résztvevők. Elmondták, hogyan kellett Normantasnak trükköznie, hogy olyan helyekre jusson el, amelyek a lezárt határok idejében lényegében elérhetetlen állomások voltak, és sokszor milyen körülmények között kellett túlélnie – egy-egy fotó kedvéért. Az azonban biztos, hogy mindezt nem hiába tette: Normantas egyik legnagyobb szenvedélye ugyanis az volt, hogy az elzárt finnugor népcsoportok legutolsó arcait megörökítse (nem utolsósorban azért, mert tudta, ők a magyarok nyelvrokonai, de alapvetően a finnugor népek iránti rajongása okán). Kincses Károly megfogalmazása szerint fontosnak tartotta, hogy helyettünk – és mindenki helyett, akinek erre nem volt lehetősége – lefényképezze ezeket az utolsó arcokat.

Lukácsy György záró kérdése arra vonatkozott, hogy nemzetközileg ismerik-e Normantas Pauliust, amelyre a választ Kincses Károly adta meg: sajnos nem eléggé. Szükségszerű kezdeményezésnek tartaná, hogy ezt a kötetet lefordítsák – elsősorban litvánra és angolra –, majd arra kéne törekedniük, hogy a fotói bekerüljenek a legfontosabb galériákba – amely nélkül egy fotográfus még csak saját nemzetében lesz ismert valamennyire, de amellyel akár meghozható egy szélesebb körű ismertség.

Kiss A. Kriszta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.