Elsősorban mint kritikust ismerhettünk meg, számos helyen publikáltál, majd kötetben is megjelentek az írásaid (Hamisopera. Kritikák 1999-2006). A versírás, sőt a gyerekversek sem állnak messze tőled, de drámaíróként ez az első alkalom, hogy közönség elé lépsz. A pályázat kapcsán született a drámaírás gondolata?

Keresztesi József: Nem a pályázatra írtam a darabot, már korábban kitaláltam, hogy megpróbálkoznék a drámaírással, és el is kezdtem dolgozni a Holtszezon szövegén. Nagyképűen azt mondanám, hogy két évig írtam, de persze nem egészen így van, hiszen valamiféle önképzés és tanulás előzte meg a tényleges munkát. A pályázat pedig jó apropót jelentett, hogy végre befejezzem, amit elkezdtem.

Végül is honnan jött az ötlet, hogy színdarabot írj?

KJ: Személyes élmény indította el, konkrét emlékkép áll ennek a drámának a hátterében. Egyik reggel a bevásárlóközpontba mentem, a műszaki bolthálózat üzletébe, de korán érkeztem, így várnom kellett. Öt perccel nyitás előtt tanúja lehettem a napi eligazításnak. Az egyik boltbeli kisfőnök, sorba állítva a dolgozókat, elmagyarázta a napi teendőket. Nem hívta oda őket maga köré, hanem sort álltak, akár a katonaságnál. A kép olyan megdöbbentő volt számomra, hogy sokáig bennem maradt, és végül ebből a képből bomlott ki a drámát indító szituáció.

Miért gondolkodtál rögtön drámában?

KJ: Nem tudom. Talán mert annyira dramatikus helyzet volt, hogy azonnal színpadon képzeltem el. Így aztán önművelő módon tanulni kezdtem, mivel a színdarabírásnak – hasonlóképp persze a lírához, a szépprózához vagy épp az értekező prózához - megvan a maga tanulható, szakmai oldala. Meghatározó fogódzót jelentett számomra Egri Lajos A drámaírás művészete című könyve, ami épp akkoriban jött ki magyarul. Ezt többször is figyelmesen elolvastam, és igyekeztem a javamra fordítani a számomra felhasználható tapasztalatait. Ez persze nyilván nem azt jelenti, hogy mostantól már tudok drámát írni – annyit jelent, hogy egyet meg tudtam írni, nem többet, és persze nem is kevesebbet. Később az általam megkérdezett dramaturgok többsége mosolygott, amikor Egri nevét említettem. Mindenesetre, azt hiszem, használható alapot adott.

Teljesen az alapokról indultál? Nem kerültél korábban kapcsolatba a drámával és a színházzal?

KJ: Igazából nem ez volt az első alkalom. Drámát nem, de nyilvános előadásra szánt, dramatizált jeleneteket már írtam, méghozzá 2010 októberében, a budapesti Néprajzi Múzeum Tárgyas ragozás – szubjektív etnográfia című kiállítása számára. Ebben mindennapi használati tárgyak szerepeltek különböző korokból, különböző csoportokba osztva (világítóeszközök, ülőeszközök, teherhordó-eszközök stb.), részben klasszikus néprajzi, részben szubjektív kontextusba helyezve. Úgy kell elképzelni, hogy a régi faragott szék például hagyományos néprajzi leírást kapott, a felfújható műanyag fotelhez pedig mai, szubjektív kisesszé társult. Frazon Zsófia, a kiállítás ötletgazdája és rendezője engem kért meg, hogy a különféle tárgycsoportokhoz írjak rövid szövegeket, amelyeket majd színészek fognak előadni a tárlatvezetésen, amolyan felolvasószínházként. Így született a különféle humoreszkek mellett három dramatizált abszurd: egy kabaréjelenet, valamint egy Csehov- és egy Agatha Christie-paródia. A tárlatvezetésen pedig kiderült, hogy tulajdonképpen működnek ezek a szövegek, ami megerősített abban, hogy próbát tegyek a drámaírással. A legutóbbi hír egyébként az, hogy maga a Tárgyas ragozás el fog utazni az ország különböző múzeumaiba – élő felolvasás nem járul hozzá, de elkészült egy cédé a szkeccsekkel, így a közönség majd meghallgathatja őket az egyes tárgycsoportoknál.

A holtszezon inkább tragédia a tragikomédia?

KJ: Azt szerettem volna, hogy legyenek benne tragikus és komikus elemek is, de ne valamiféle libikókajátékban, egymást váltva, hanem, ha lehet, egyszerre maradjon érvényben a kettő. Tragikomédiának talán azért tekinthető, mert az alapkonfliktus voltaképpen egy pitiáner dolog: szimpla munkahelyi konfliktus egy áruházban, amiből mégis sorsdráma nő ki, égi, földi és túlvilági erőkkel. Tulajdonképpen felfogható paródiaként, de szerettem volna megtartani abban a regiszterben, hogy tragikus is maradjon, vagy legalábbis ez a lehetőség ne törlődjön ki belőle. Emellett persze eklektikussá akartam tenni, mindig is vonzott az eklektika.

Az eklektikusság érezhető mind a stílusban, mind a műfajokban, műnemekben. Vannak benne lírai betétek, gondoljunk csak a karra, és epikai részek is, mint a kis gömböc meséje.

Valóban, játékossá akartam tenni, nem állt szándékomban ellenállni semmiféle váratlan ötletnek. Például a második felvonásban két szereplő, a fogyasztóvédelmis és az igazgatótanács megbízottja kardot ránt és megvív egymással, mint Shakespeare-nél – egyébként is azt gyanítom, hogy a párbajjelenetek a kelleténél kisebb teret kapnak a kortárs magyar drámában. A karbetétek pedig nyilván átkötések az egyes szakaszok között. Alapvetően hagyományos drámát szerettem volna írni, hogy kipróbáljam, hogyan megy ez nekem – konfliktussal, karakterekkel, jellemfejlődéssel, világnézetek ütköztetésével. És hát igyekeztem tartani magam ahhoz a több helyen idézett Camus-mondáshoz, hogy egy jó tragédiában mindenkinek igaza van.

Vagy éppen senkinek. Mindenki képvisel valamit, de nincs visszaigazolás.

KJ: Igaz, nézőpont kérdése. Kisgömböc története is eljátszik ezzel – elvileg az ő lázadása állna a középpontban, de nem könnyű minden további nélkül azonosulni vele. Azt hiszem, ennek a darabnak alapjában véve a mának az idegessége, a feszültsége a gyújtópontja. Mindenki ideges, de nem tudja pontosan, hogy miért. Ezt a feszültséget szerettem volna lassan pattanásig fokozni. Az aránytalanságot, ami végül tragikomédiává teszi mindezt, a feszültség és a pitiáner alapkonfliktus ellentéte adja. Mindenki idegesítő, és ezáltal taszító valamilyen szinten, így senkinek nem adunk igazat lényegében.

Cigány figurájával mégis könnyű azonosulni, ő az ugyanis, aki hasonlóképp kívülről látja az eseményeket. Viszont nem derül ki róla, hogy ő valóban roma származású-e, vagy csak a nevében cigány.

KJ: A dráma sok helyen szándékosan nem ad egyértelmű megfejtéseket. Az ő esetében pedig azért is lényeges ez a bizonytalanság, hogy ne váljon a darab didaktikussá. Cigány figurájával könnyű érzelmileg azonosulni, egy empatikus fickó, aki kívülről kommentálja a történéseket, tulajdonképpen a megértés munkáját végzi az egyes szereplők álláspontjait illetően.

Kissé politikus is a darab, erős társadalomkritikával.

Mondhatjuk politikusnak, mivel élessé teszi a társadalmi konfliktusokat. Ez a vonal sosem állt távol tőlem.

Több intertextussal is dolgozol, amelyek különösképpen jönnek mozgásba a jelen társadalomkritikájával. Ezeket többnyire előre jelzed. Mi a szerepük a drámában?

KJ: Azáltal, hogy egy szerzői jegyzetben előre kiemeltem a vendégszövegként szereplő Kohlhaas-vonatkozásokat – Goethe megjegyzését Kleist munkájáról, illetve a Kohlhaashoz szóló történeti Luther-levelet –, talán túlontúl is elvittem az értelmezést ebbe az irányba. A darabról folytatott beszélgetésen a résztvevők Kleist-parafrázisként olvasták, egy női Kohlhaas-t láttak Kisgömböc személyében, noha szándékaim szerint ez csak az egyik rétege volna a Holtszezonnak, bár fontos rétege. A bevezető jegyzet talán erősebben hat, mint szerettem volna, hiszen ezeket az utalásokat szándékosan nem a fő konfliktusba építettem be: a Luther-idézet egy dalbetét refrénjeként szerepel, a Goethe-szöveget pedig Mel Gibson Passiója kapcsán adom az egyik szereplő szájába.

Mi a helyzet a másik előre jelzett intertextussal, József Attila Lebukott című versével? Ez amúgy egy újabb lírai betét, elkülönülve a szöveg testétől.

KJ: Ez az egyik olyan pont, ahol még dolgoznom kellene a szövegen. Túl hosszúnak érzem, átbillen azon, amit el szerettem volna érni vele. Ha lesz későbbi verzió, akkor mindenképpen át fogom gyúrni a verset, jobban belesimítani a darab egészébe.

Hogyan kapcsolódik mindezekhez a Mel Gibson-féle Passió?

KJ: A Passió már mémnek számít, aki nem látta, is tudja, hogy miről van szó. A drámában a Passióról szóló vita mögött ott húzódik a fenséges esztétikája, de az áruházi alkalmazottak persze nincsenek tisztában azzal, hogy erről van szó, hanem a maguk nyelvén fogalmazzák meg mindezt. A másik kapcsolódási pont persze az, hogy a darabban is lezajlik egy rituális kivégzés, ha nem is a színen, hanem a háttérben, de a szereplők szeme előtt. Ezek a motívumok tehát egymásra épülnek.

Hogyan kapcsolódott be a megíráskor a kis gömböc meséje?

KJ: Nem a meséből lett a darab, de hamar rájöttem, hogy jó metaforája lehet ennek a minden felemésztő, pattanásig feszülő állapotnak.

Jelenleg milyen munkán dolgozol? Esetleg egy újabb drámán?

Még egyszer az is lehet. Most azonban a Magvető fölkérésére éppen könyvet írok Rubin Szilárdról. Igyekszem végigkövetni ezt a nagyon furcsa, szinte mindvégig szélárnyékban futó pályát. Ha minden jól megy, ősszel kijöhet a monográfia, amikor egyébként megjelenik majd Rubin hagyatékban maradt dokumentumregénye, az Aprószentek is. Ennek a könyvnek én vagyok a szerkesztője, amely az ötvenes évekbeli törökszentmiklósi sorozatgyilkosságról szól. Mindemellett van egy félig elkészült gyerekvers-kötetem is, valamint három kiváló pécsi színésszel, Bacskó Tündével, Köles Ferenccel és Matta Lóránttal megalakítottuk a Cabaret Kutuzov társulatát. Ez afféle éjszakai abszurd gerillakabaré volna.

A Holtszezon színpadra állításáról volt-e szó?

KJ: Az előadás joga az Örkény Színháznál van, ők most fontolóra veszik, hogy mit fognak kezdeni a díjnyertes darabokkal. Ezt a döntést meg kell várnom, és ha esetleg fölszáll a fehér füst, akkor nyilván lesz még munka a szöveggel, és akkor ismét a dráma lesz majd a terepem egy darabig.

Takács Tímea