Ágoston Zoltán főszerkesztő 2011. szeptember 5-én fordult nyílt levelében a Jelenkor olvasóihoz és szerzőihez, hogy előfizetésükkel álljanak a lap mellé, mivel a Jelenkor folyóirat szorult anyagi helyzetében nem tudja kifizetni nyomdaköltségét, szerzőinek honoráriumát, és az önkormányzat által ígért két millió forint teljesítése nem valószínűsíthető. A levél hihetetlen gyorsasággal terjedt a webes és webkettes csatornákon, hiszen a mi kutyánk kölykei közül is a Jelenkor... nem kell ezt magyarázni, a Jelenkor nélkül egyszerűen elképzelhetetlen az irodalmi paletta. A Litera szinte azonnal fel is ajánlotta a következő, „Egy világnézeti klub” címmel futó nyílt szerkesztőségi estjét a Jelenkornak, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy amennyiben a jelenlévő szerkesztők és olvasók kitalálják közösen az irodalmi folyóiratok megmentésének biztos receptjét, azt a saját maga számára is hasznosítja majd. A szeptember 20-i alkalmat Keresztury Tibor, a Litera főszerkesztője vezette, a meghívott vendégek pedig Ágoston Zoltán, Bertók László, György Péter, Budai Katalin és Aczél Géza voltak.

Elsőként Ágoston Zoltán bemutatta, hogyan változott a lap helyzete az évtizedek alatt: a kezdetben megyei fennhatóságú lap jelenleg inkább az önkormányzattól kapott pénzből, az alapítványból és az NKA-támogatásokból tartja fent magát. Pécs városától minden évben kaptak egy előre meg nem határozott, csak szóbeli ígéretek alapján elkülönített összeget, amely évről évre az aktuális vezető személye, kedve, politikai állása és a város anyagi helyzete szerint változott, 3,5 milliótól egészen a „szerencsétlen Toller”-ig, aki rekordernek számít a Jelenkornak nyújtott 6,5 millió forintos támogatásával. Jelenleg azonban maga a város is 40 milliárdos hiánnyal küszködik, ami a költségvetésének száz százaléka. Szeptember közepén utalja át az NKA a tőle kapott támogatások utolsó részét, 5 és fél millió forintot, ezek után pedig a folyóirat helyzete teljesen kilátástalannak tűnik, magyarázta a főszerkesztő az összegyűlt vendégeknek. (Azóta Pécs önkormányzata másfél millió forintos támogatást ítélt meg a Jelenkor folyóiratnak, mellyel ideiglenesen kisegítette szorult helyzetéből a lapot.)

Bertók László arra a kérdésre, hogy volt-e már a Jelenkor hasonlóan kilátástalan helyzetben, azt feleli, mindig is volt, ami a lap létét fenyegette, a szovjet éra alatt maguk a megjelent írások, a rendszerváltás után pedig a pénzügyi bizonytalanság. A megye megpróbált kivonulni a folyóirat finanszírozásából, és a városhoz küldte őket, hogy kérjenek pénzt a fennmaradásukhoz. De így is sikerült életben tartani a lapot, immár 53 éve – egyedül az Alföld folyóirat az, mely idősebb a Jelenkornál a magyarországi irodalmi magazinok közül.


Aczél Géza maga, az említett Alföld főszerkesztőjeként az egyik legjobb irodalmi lapnak tartja a Jelenkort, amely a babitsi hagyományokat folytatva a minőségi irodalmat közli és vállalja fel. 1964-ben egyszerre kaszálták el őket, meséli, az Alföldet a túlzott népi, a Jelenkort a túlzott polgári elhajlás miatt. Elkeserítő, hogy napjainkban, amikor elméletileg már nem diktatúrában élünk, százmilliók és milliárdok úsznak el a „kultúrára” - üres, befejezetlen színházakra és épületekre, amelyek bebetonozott, nem élő műhelyek, mint a folyóirat-kultúra, amely még mindig alkotó, pezsgő formája az irodalomnak, és működtetése az előbb említett létesítményeknek töredékébe kerülne csupán. A kánonteremtésnek nem az a módja, hogy a régi kánont és képviselőit mindenestül eltöröljük a föld színéről, teszi hozzá kissé keserűen, és még azt az egyáltalán nem mellékes információt fűzi mondandójához, hogy az Alföld fél évvel lát előbbre csupán, mint a Jelenkor.

A NEFMI-nél dolgozó, de nem a minisztérium képviseletében jelen lévő Budai Katalin elmondása igen kényelmetlenül érzi magát, mivel egyszerre NKA-kurátor és régi Jelenkor-olvasó. Elmeséli, mekkora vívmánynak, milyen jó ötletnek élték meg a 2009-es döntést, amely alapján 11 folyóirattal 3-3 éves szerződéseket tudtak kötni. Ez azt jelentette, magyarázza, hogy 3 évig biztosak lehettek a lapok egyfajta anyagi támogatásban, így a mögöttük álló egyéb, helyi források, városi vagy megyei önkormányzatok is vélhetően nagyobb bátorsággal segítették a sajtóorgánumokat. Most azonban az a helyzet, hogy amint lejárnak a szerződések, maga az NKA sem tudja, hogyan és mire lesz pénze. Jelenleg például meglepetésszerűen kaptak 44 millió forintot, amit gyorsan el kell dönteniük, mire és hogyan pályáztatnak, osztanak szét, bár ez is csak a lyukak betoldozgatására lehet elég. Keresztury Tibor ekkor felszólítja a közönség soraiban helyet foglaló Holmi szerkesztőségi tagjait, hogy mondjanak pár helyzetértékelő szót ők is. Várady Szabolcs veszi át a mikrofont, és pár rövid mondatban vázolja, hogy a Holmi épp olyan helyzetben van, mint a Jelenkor és az Alföld, ők az év végéig érzik magukat biztonságban, még a jövő évi NKA-támogatások talán 2012 első felére elegendőek lesznek, nagyon szűkösen mérve, de elképzelhető, hogy 2012 május-júniusában neki is hasonló nyílt levelet írnia kell az irodalomkedvelőknek.


A beszélgetés ekkor éles fordulatot vesz, és a kilábalás lehetőségeit kezdik el megbeszélni az egybegyűltek, a közönség kezdetben csekély, később élénkebbé váló részvételével. György Péter szerint két dologgal lehet foglalkozni az este folyamán: az egyik az országban zajló kulturális ellenforradalom, amelynek igen egyszerű konklúziója van: kultúrára nincs szükség, és ezzel ki is merítettük a témát. A másik pedig a túlélés- nem lehet arra várakozni, hogy a semmiből feltűnik egy új NKA, a Soros-alapítvány láthatóan nem kíván részt venni az ügyben, tulajdonképpen Magyarországnak a harmincas évek másodgenerációs burzsoáziájára lenne szükség, vagyonos, kultúra,- és irodalomtámogató rétegre. Jelenleg azonban lépéshátrányban vagyunk, ez a társadalmi réteg nem létezik, sőt, nekünk magunknak kell az életben maradás mellett „kinevelni” őket.
Emellett pedig, teszi hozzá talán kissé keserűen, nem kevés embertől kell sok pénzt kérni, hanem sok embertől keveset, vagyis tulajdonképpen egymástól kell várni a segítséget. A szerkesztőknek, bármely irodalmi lapról legyen is szó, lassan szembe kell nézniük azzal, hogy most már nem egyszer-kétszer kell majd egy évben könyörögniük, hanem a munkájuk nagy részét ez teszi majd ki ezentúl.

Ágoston Zoltán is elmosolyodik, hogy igen, ha valaki azt szeretné, hogy legyen még Jelenkor egy darabig, az menjen el és vegye meg, ez a legegyszerűbb módja a segítségnek. Emellett persze elgondolkoztak más menekítő ötleteken is, például az online felületre való nagyobb fokú átállás, ami neki személy szerint nem tetszik olyan nagyon, mivel nem szakértője az internetes felületeknek. Aczél Géza morog is egy kissé az „online-osítás” ellen, nem látja, hogyan lehetne a kétfajta, webkettes és papír alapú irodalmi sajtótermékeket egymás mellett menedzselni. Tartósan nem bízik a „kalapozás” sikerében sem.

György Péter közbeveti, hogy ha kézbe veszünk egy Nyugat számot, hirdetéseket találunk benne, méghozzá lokális, helyi cégek és mesteremberek néha otromba hirdetéseit. Nem lehet elvárni, hogy az állam eltartsa a kultúrát a szocializmus után is, illetve persze hogy el lehet várni, és meg lehet sértődni, hogy nem teszi- de úgy tűnik, hogy nem teszi, ami ellen az egyetlen megoldás, hogy a kultúra megpróbálja valahogyan életben tartani saját magát. Meg kell tehát a reklámokkal is próbálkozni. Keresztury és Ágoston Zoltán is beszélnek egy kicsit arról, milyen tapasztalataik voltak főszerkesztőként a reklámszerzéssel (jobbára negatívak, mivel egy irodalmi lap vagy oldal példányszáma, olvasottsága a megrendelők számára értelmezhetetlenül alacsony). Budai Katalin elmosolyodik és közbeszúrja, hogy lehet bízni az emberek lottózási kedvében is (élénk derű), majd komolyra fordítva szót, a HVG cikkét említi, amelyben három lehetséges megoldást említ a szerző: a lap ideiglenes felfüggesztését, a szerkesztőség tagjainak elbocsátását és drasztikus lecsökkentését, illetve a magazinosodást, amely talán a legszimpatikusabb, hiszen egyfajta olvasóbarát, kommunikatívabb szemléletet tükrözhet.

Az este ekkor kissé posztapokaliptikus hangulatú workshopba torkollik, sok ijedt, Jelenkort szorongató résztvevővel, akik a magyar folyóirat-kultúra széthullásában mintha saját megszokott életvitelük és kellemes kulturális közegük széthullását látnák, nem is véletlenül. A rotary-klubok felkeresésétől kezdve egészen a bankok áldozatvállalásáig és vállalati-irodalmi estek szervezéséig sok minden felmerül még a laza ötletelésben. Én a magam részéről az elhangzottak mellett még két dolgot fűznék hozzá, egy online és egy offline helyzetjelentést: először is, megnéztem a 2012-es évre szóló meghívóimat a Facebookon, és két eseményen fogok megjelenni az év végén, az egyik a 2012-es világvége, utána egy nappal pedig a Világvége After Party. Az offline tanulsága az estének pedig annyi, hogy hozott szalonnával vállaljon egérirtást doktor Varsányiné!

Miklya Anna