hirdetés

Per Olov Enquist: Egyszerűen csak elmondom, ahogyan történt

2011. április 19.
Per Olov Enquist zsigerien őszinte volt önmagához, mikor megírta életrajzi regényét, a fantasztikum és a valóság határán egyensúlyozott, mikor unokáinak írt mesét, és a leghitelesebb tényekből gyártott fikciót, mikor történelmi regényt írt. - A 2011-es könyvfesztivál díszvendégével Szekeres Dóra beszélgetett.
hirdetés

Az Egy másik élet olvasása közben azt vettem észre, hogy nagyon őszinte magával szemben, de mégis vannak részei az életének, amelyekről nem ír, elrejt előlünk. Nem beszél a könyvben a családjáról, a gyerekeiről, a házasságairól. Miért?

Azt nem mondanám, hogy elrejtek dolgokat. Szereplőként tekintettem magamra a könyvben, mert így könnyebben ment az írás. Ez egyfajta memoárkötet, vagyis mondjuk inkább, hogy csak egy könyv, amiben én vagyok a főszereplő. Engem csakis ő érdekelt. Aztán néha azt mondtam magamnak, rendben, lehet, hogy rengeteg mocsokságot leírsz magadról, de ne írj a feleségeidről, mert ők ártatlanok. Háromszor házasodtam, az első két feleségem valamennyire benne van a könyvben. A könyv utolsó harmadában leírtakért, az alkoholért, a nyolcvanas évekért senkit se tudok okolni. Nem okolhatom az anyámat, az apámat, a gyerekeimet a történtekért. Ugyanígy nem okolhatom az első két feleségemet sem. Ők mindent megtettek, hogy segítsenek, de ez nem lényeges a történet szempontjából. Az érdekelt, hogy miért tettem, amit tettem, egyáltalán mit is csináltam, mi történt velem. Szóval nem elrejtem ezeket a dolgokat, hanem inkább arra az emberre koncentráltam a könyvben, akit történetesen Per Olov Enquistnek hívnak.

fotók: Valuska Gábor
Esterházy azt mondta, hogy érdekes, hogy önnek harmadik személyben könnyebb őszintének lennie magával, mert neki ez inkább első személyben megy.

Igen, én is megpróbálkoztam ezzel, de nem működött. Valahogy kicsúszott a kezemből, sokkal őszintébb voltam magammal, ha szereplőként kezeltem magamat. Ha ma ránézek a könyvre és azon gondolkodom, hogy milyen is lehetett volna, ha egyes szám első személyben írom, Úr Jézus, nagyon megijedek. Örülök, hogy így döntöttem.

Milyen nehéz volt szembenézni azokkal a rossz dolgokkal, döntésekkel, amelyeket a múltban meghozott? Főleg, ami az alkoholt illeti.

Nem mondanám, hogy nehéz lett volna szembenézni, hiszen folyamatosan ezzel kellett foglalkoznom. 1990 tavaszán, azaz februárban, február 6-án hagytam abba az ivást, és alkoholhoz azóta se nyúltam semmilyen formában. A nyolcvanas években és utána is folyamatosan elemeztem magam, gondolkodtam azon, hogy mi történt és miért. Úgy éreztem, kell lennie valami magyarázatnak. Aztán, mikor leültem megírni ezt az időszakot, nem is volt nehéz.

Az elején azért sokat lamentáltam azon, hogy hogyan is csináljam, leírtam mindenféle hülyeséget, aztán arra gondoltam: "Csak mondd el, ahogyan történt". És nem volt fájdalmas; sőt ami azt illeti, az volt az egyik legcsodálatosabb munkaidőszak az életemben, amikor az utolsó 140 oldalt írtam. Elmondani az igazságot, mesélni erről az emberről és közben semmi fájdalom. Gyakorlatilag egyetlen szót sem változtattam a szövegen, nagyon gyorsan dolgoztam, három és fél hét alatt meglettem azzal a 130 oldallal. Valójában ez egy feltárása annak, ahogy egyre mélyebbre kerülünk ennek a férfinak a bensőjében aki, közben szintén egyre mélyebbre kerül, esik, sőt ő maga fut egyre mélyebbre.

Természetesen vannak kihagyott dolgok a könyvben, mivel több évtizedről szól, természetes, hogy nem írtam mindenről. De nem félelemből, a vitás kérdésekről is szívesen írtam. Csak azt hagytam ki, ami unalmas.  Vannak fekete lyukak a történetetben: például az első rész a főszereplő tizenhárom éves korában végződik, aztán Uppsalában folytatódik a történet a kettő között hét év telik el.


Tervezi-e, hogy megírja a kilencven után történteket is?

1990. február 6-án végződik a könyv, mert az egy élet végét jelentette. Egy olyan korszak végét, amelyben arra kerestem a választ, hogy hogyan lehet, hogy ez a katasztrófa megtörténhetett velem, annak ellenére, hogy annyira jól mentek a dolgaim. Ez egy szép, kerek történet így, nem lett volna annyira jó, ha folytatom. Persze az élet folyik tovább: igen a főhős tovább ír, harmadszor is megházasodik, nagyon sok dolgot csinál, még nagyobb sikereket ér el, de ez már egy másik történet. De nem gondolom, hogy folytatni fogom. Persze tudnék írni talán egy normális memoárt is, rengeteg anyagom van, de nem lenne ennyire szoros szerkesztésű. Ilyen szép ívű, mint az Egy másik élet.

A másik, most náluk másodszorra, a könyvfesztiválra újrakiadásra kerülő könyve a Három barlang hegye egy gyerekkönyv, amit az unokáinak írt. Ebben a könyvben számomra az volt az egyik legjobban magával ragadó, hogy bár mesét ír, mégis szinte hiányzik a fantasztikum a történetből. Nincsenek benne varázslók, tündérek, törpék és mindenféle teremtmények, amiket más mesékben megszokhattunk.

Pedig vannak benne fantasztikus lények, ők az unokáim, az én varázslatos unokáim. Ez igazából azért van, amit mond, mert nagyon tapasztalatlan gyerekkönyvíró vagyok és kevés gyerekkönyvet olvastam. Tényleg amatőr vagyok. Nem voltak különösen nagy terveim ezzel a könyvvel, igazából csak annyit akartam, hogy öt példányban megírjam ezeket a meséket az öt unokámnak. Róluk, nekik.
A történetben van egy ház, egy hegy, egy tó, egy kutya és egy nagyapa. No meg az unokák. Konkrétan egész mondatokat vettem át tőlük.

A fantasztikum nem szokványosan jelenik meg ebben a könyvben, mert egyrészt nagyon közel vagyunk benne a racionálitáshoz, nagyon keskeny a kettő között határ, amin billegünk. Tavaly megírtam ennek a könyvnek a második részét, a címe: A három barlang titka. Meg kell mondjam, nagyon jó cím. Ez egy fokkal keményebb olvasmány, idősebb gyerekeknek írtam. Míg az első könyv nyolc-kilenc-tíz éveseknek való, a másodikat tíztől tizenkét éves korig ajánlanám. Misu, a szibériai lajka halálával kezdődik a kötet, egész hosszú fejezet ez: a nagyapának és az unokájának el kell menniük az állatorvoshoz és el kell altatniuk a kutyát. Ez a dolog megtörtént, a legutolsó részletig úgy történt, ahogy leírtam, a kisunokámmal éltük át. De aztán a történet egy valami mássá fordul át, valami sokkal különlegesebb, erősebb mesévé, aminek természetesen van valós alapja, de mégis a realitás és a fikció keveredik benne. Az unokáim imádják, hiszen azonnal a történet közepén találják magukat, hiszen róluk szól, aztán megdöbbenek, hogy ez tényleg így megtörtént, ahogy írom? Csodálatos látni a reakciójukat, a célom, hogy kiszippantsam őket a realitásból úgy, hogy egyszer csak valami teljesen hihetetlen közegben találják magukat.

A történelmi könyvei esetében mennyire vezérli az, hogy hű maradjon a valósághoz? Például  Knut Hamsun történeténél, amelyből filmregényt írt, mennyit változtatott Hamsun alakján?


A filmforgatókönyvben minden a valóságon alapul. Rengeteget írtak már össze Hamsunról, ezeket mind beledolgoztam ebbe a szomorú, megrázó történetbe. De nem találtam ki semmit, egyszerűen filmszerűvé kellett tennem a tényeket. Nagyon óvatosnak kell lennie az embernek, ha norvégokról, norvégoknak ír, mert nagyon éles véleményük van Hamsunról, arról, hogy áruló volt-e vagy sem. Elárulta-e a hazáját a németek javára, és ez mennyire volt vagy van hatással a művészetére? De ami azt illeti, jó munkát végezhettem, mert nagyon szerették a filmet.

A forgatókönyvben nem volt semmi fikciós, teljesen tényeken alapult. De, amikor “normális”, klasszikus értelemben vett történelmi regényt írok, mint például Az udvari orvos látogatását, akkor mindent, de tényleg mindent elolvasok, amit a korszakról írtak, minden tényt, adatot ismerek. Nem vagyok történész, de irodalomtörténetből írtam a szakdolgozatomat, hozzá vagyok szokva a kutatáshoz és szeretek is kutatni, a legapróbb részletekig átvizsgálni a forrásaimat, hogy mennyire hitelesek például. - Ez egyébként része is volt a tanulmányaimnak az Uppsalai Egyetemen. Szóval az alap igen biztos ezekben a könyvekben, azt kell mondjam, becsületes háttérmunkát végeztem, na és aztán ezekből csinálok én fikciót.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.