hirdetés

Egyszerűen jól

Beszélgetés Kukorelly Endrével

2007. november 16.

Kukorelly Endre darabját, az Élnek még ezek?-et 2005 karácsonyán tűzte műsorára a Kamra Máté Gábor rendezésében. A darab kapcsán beszélgettünk a Sirályban 2007. októberében az írásról, a drámaírásról, társadalmi kényszerpályákról és lehetőségekről, realizmusról és kánonokról. Az ott elhangzott beszélgetés nyomán, írásban feltett kérdésekre adott válaszokból állt össze az itt olvasható interjú.

hirdetés

33 éves korodban jelent meg első könyved, A valóság édessége címmel (1984), ez 1985-ben elnyerte a legjobb első kötetnek járó díjat. Addig egyáltalán nem írtál? Mi volt a gondolkodás, a nekirugaszkodás vagy neki nem rugaszkodás tétje számodra?
 
Írtam, aztán nem, aztán megint, a húszas éveim közepén hagytam föl vele végleg. És cirka öt év múlva kezdtem újra ideiglenesen. Gyerekkoromban nekifogtam egy török-tárgyú regénynek, spirálfüzet, négyzethálós lapok, csomó megvan belőle. Egy gimnáziumi osztálytársnőm írt hozzám szerelmes verset, erre válaszolva kezdtem írni, egyből beszippantott. Jó, zsongít, boldogító. Mámorító. Abba is hagytam minden mást, sajnos még a „profi” futballt is, eljöttem a Fradi kölyökcsapatból, ezt azért sajnálom. Arra is elég hamar rá kellett jönnöm, olvasván szorgalmasan a korabeli publikált irodalmat, hogy nekem ez nem fog menni. Igazából ugyanis semmi nem tetszett, miközben pillanatra sem kételkedtem abban, hogy akiket olvasok, ne volnának rendes, igazi írók. Amúgy is annyira fölnéztem az irodalomra, meg voltam győződve róka, hogy azokból a szobor-magasságokból én egyszerűen nem látszhatom. Nyilván beláttam, hogy az ízlésem, ítélőképességem nem működik, ezért hagytam abba. Hogy mindezek ellenére, minden reménytelenség dacára kezdjem majd újra, tisztán a magam passziójából. Egyszer, épp a Bölcsészkar második emeleti folyosóján igyekeztem Rottler Ferenc szobája felé, mindez összeállt bennem, amolyan villámcsapás-szerűen. Megálltam, megfordultam, lejöttem a lépcsőn. Akkor döntöttem el, hogy nem leszek történész. Hogy mi leszek, arról nem döntöttem. Igazán nem hittem, hogy valaha is bármit publikálni fogok, hogy bárki ügyet vet majd rám. Öt év alatt kizárólag történeti munkákat olvastam, egyetlen sor szépirodalmat sem, kemény és hatástalan elvonókúra. Ahogy mentem hazafelé a kisföldalattival, azon töprengtem, hova is ástam el a verseimet.
 
Vannak, akik úgy látják, hogy darabod, az Élnek még ezek? előzményeként is értelmezhető esszéregényed, a Rom. Ez 2000-ben látott először napvilágot, majd 2006-ban jelent meg átdolgozott kiadása. Gyakran dolgozod-e át az írásaidat, mennyire dolgoztad át ezt, s miért?
 
Nem gyakran, inkább egyfolytában átdolgozok, és korántsem passzióból – eléggé utálom, olyankor mindig elegem van magamból –, hanem nyilván mert vacaknak, hibásnak, gyengének, zavarosnak stb. találom. Hamisnak találom. Nem sokat, hanem – legalább számomra, nekem – megfelelőt szándékszom írni, mondjuk így, úri passzióból, merő örömből. Nem gondolom amúgy, nincs ilyesmi koncepcióm, hogy a darabom vagy bármely dolgaim előzményei-folyományai legyenek egymásnak. Pusztán amennyiben az életem egyfajta folyomány.
 
A kritikusok szerint távolságtartás érezhető az alkotásaidban mind a hagyományos költő-váteszi szereppel, mind a neoavantgárddal, mind az esztétizáló irodalmi tradícióval szemben. Te hogyan látod ezekhez való viszonyodat? Milyen gyökerekre támaszkodsz, milyen hagyományokból építkezel felvállaltan, s hol forgatod ki őket?
 
Érdekel a régiség, a tradíció, a tradíciót felmondó tradíció is, izgat és szórakoztat. Támaszkodom is. Történelem-szakos voltam, ez akkoriban ugyan kényszerpálya volt, és a szervezetem folyamatos depresszióval jelezte a kényszerpályát, de mikor egy radikális döntés következtében – tudniillik, hogy mégiscsak írni fogok – elmúlt a kényszer, helyére lépett az élvezet. A régiség élvezete is, mint befogadó – a zenén kívül, mert abban válogatós –, mindenevő vagyok. Amikor írok, mindez kívülre kerül, akkor se támasz, se függés. Semmiféle viszony. A vátesz-szerepet, az ön-szereposztást nevetségesnek látom, mégis, ki tagadná, működhet ez a funkció, a „létezés-szakmában” dolgozók olykor alaposan telibe trafálják, a dolgot.
 
Darabodat, az Élnek még ezek?-et 2005. karácsonyán mutatták be. Egy családi vacsorán járunk a darab első és utolsó felvonásában, a középső részben pedig a szereplők őrangyalai vannak a színen, s a tőled megszokott töredékes, verses nyelvezettel foglalják össze az első rész eseményeit és vetítik előre az utolsó rész történéseit. Ez az első darabod. Miért vállalkoztál a darab megírására?
 
Fölkérésre írtam. „Mindig” is terveztem, hogy drámát írok, amolyan tizenkettő-egytucathoz viszont egyszerűen nem volt kedvem. Túl azon, hogy milyen nehéz, macerás akár ilyen darabot is írni!
 
Hogyan jutott el a darab a Katona József Színházhoz?
 
Engem Radnóti Zsuzsa hívott föl, és Lőkös Ildikó, ők patronáltak. Mivel a Vígben nem kellett a darab, Ildi eljuttatta Máté Gábornak, aki nagyon belelkesedett. Egy szép nap fölhívott Fodor Géza, és azt mondta, nyilván hatalmasat túlozva, hogy évek óta nem olvasott ilyen jó darabot. Majd’ fenékre ültem. Épp a szekszárdi főiskola folyosóján beszélgettem pár tanítványommal, és tényleg majdnem seggreültem örömömben.

 
Máté Gábor rendezte az előadást a Kamrában. Együtt dolgoztatok-e vele a szöveghúzásokon vagy a szövegértelmezésben?
 
Meglepően keveset húzott. Egy jó-vicces-erős kis jelenetet, sajnos, de hát ez vele jár. Előtte sokat beszélgettünk, első alkalommal fölolvastam a színészeknek, ott voltam két és fél próbán, aztán ki lettem utálva. Az fájt. Most sem értem, miért. Nem értek vele egyet.
 
Volt-e képed arról, hogyan állítanád színpadra a darabot, s miben felelt meg, illetve miben tért el ettől az előadás?
 
Volt, persze. Ahogy írtam, rendeztem is, ez a fejben-rendezés íratta velem a darabot. Egy idő után a rendezés, a bennem lévő rendező írta tovább. Remélem, majd játsszák még, és abba kissé belerendezhetek. Mikor láttam készen, megijedtem. Aztán megszerettem. A színészeket nagyon.
 
Vígvégjáték a darab műfaji meghatározása. Ironikus félmosoly szövegbe oltva, vagy amolyan közönségcsalogató fogás ebben a víg szó emlegetése? Mitől víg egy végjáték?
 
Nézd legott komédiának s múlattatni fog. Komoly dolgok komolyan, az komor. Koromszín. Víg végjáték, lehet sokat nevetni, és a közönség nevetett is. A téma eléggé kényes, deklasszált keresztény-közép család, komcsiznak-zsidóznak, melyikük hogyan, élik a mindennapokat, okosak és buták, félbuták, félokosak, szerethetők, bosszantóak, és akkor átviharzik a szomszéd komcsi-zsidó család. Őszintén szólva, mikor megírtam, nem hittem, hogy bemutatják. A Katona mutatta be. Nulla várakozás, és azonnal a csúcs. Ehhez képest iszonyúan fáj, hogy ukk-mukk-fukk levették. Azt hiszem, sokaknak nemigen tetszhetett az PC-től eltekintő szöveg. Olykor bennakadt a levegő. Nem tagadom, rossz, hogy így elbánt vele(m), aki a döntést meghozta. Lelke rajta.
 
A darab középső részéhez Borges: A John Wilkins-féle analitikus nyelv című esszéjében szereplő állatfajokat használtad fel, mint az őrangyalok maszkjait, szerepeit. Miért választottad ezt a formát, s szerepelteted a szereplők őrangyalait, illetve miért választottad hozzá a Borges-i alapokat?
 
Állat-ember-angyal, csodálatos állat, satöbbi, ilyesmik. Annyira bejöttek Borges „állatfajai”, annyira passzoltak a szereplőimhez, mintha nekem találta volna ki. Nekem találta ki.
 
A vígvégjáték először a Dramaturgok Céhe által kiadott Nyílt Fórum Füzetekben jelent meg. Ott még nincs a darab előtt a szereplők felsorolása, s a szereplőket is csupán nevük egy-két betűjével jelzed, ugyanakkor hosszú szerzői utasításokat is alkalmazol, melyekben például a Borges-re vonatkozó információt is közlöd. Mindezt a hagyományosabb forma megtörésére irányuló kísérletként gondoltad el, vagy a realista stílusnak való ellenállásként, esetleg más okod volt rá?
 
Semmit nem kívánok megtörni. Törik magától. Ellenállni sem, hiszed vagy se. Ha hevesen töröd a hagyományt, nem hagyja magát, az eredmény(telenség) túlzottan is kimutatja, hogy itt szándékolt, erőltetett törés-zúzás folyik. Jobb hagyni, hogy mintegy magától legyen olyan, amilyen akar.
 
Farkas Zsolt a rólad szóló monográfia szerzője írja: „Kukorelly művészete, mint minden nagy művészet, realista”. Fontosnak tartod-e a realista jelzőt? Hogyan viszonyulsz hozzá?
 
Műalkotások a létezésről referálnak. Erre, ezért használok műveket. Közvetlenül magáról a létezésről, valamely konkrét létezőkön, létezők halmazár „keresztül”, azokat mintegy apropónak használva. Az ilyen szerveződéseket hívjuk realista műveknek: Az érzéki befogadás újra és újra visszakormányoz, visszahúz az Egy(séges)hez, lerántja a függönyt, beláttatja veled az Egészet. Nagy érzés. Ám A Létezés mintha túl absztraktnak bizonyulna, a reáliák szépen „megkötik”, „lehozzák”, és irodalmi szövegekkel kapcsolatban „szeretjük”, valahogy el is várjuk ezt. Így szocializálódtunk. Zenével megengedőbb a befogadás, bár ott is mintha jól esne, ha valamely reálishoz köthetsz: viharzene, az mily megnyugtató, aha, tényleg, most mennydörög, egyből tudod, „miről van szó”. Mi a helyzet viszont Schubert Esz dúr triójával? Vagy Beethoven Nagy Fugája? Ezek tiszta struktúrák, „egyenesen” a létezésről „szólnak”, mintegy „kihagyva” a konkrét létezőket. Épp egy Parsifal-szcenírozást nézek a Mezzón, vagyis csak néha pillantok oda, annyira bosszant, ahogy Wagner elképesztő zenei szövetét a rendezés (Nikolaus Lehnhoff), franc tudja, miféle kommersz megfontolásokból, lejátssza-lehozza-leköti. Kifejező mozdulatok. Karakter. Jelmez. Ábrázolás. Értelmezés. Díszlet. Kellék. Ahelyett, hogy énekelnének. Amúgy persze énekelnek, Matti Salminen, Waltraud Meier, Thomas Hampson, Kligsor Tom Fox, vezényel Kent Nagano, 2006, Baden-Baden.
 
Majdnem minden írásodba beemelsz korábbi írásaidból származó részleteket, jelöletlen önidézetekkel élsz. Ezeket fragmentumokként, önmagukban megálló panelekként, építőelemekként képzeled el, vagy a játék miatt alkalmazod ezt a technikát?
 
Az írás szöveghelyek, szavak, fragmentumok, nyelvi szerkezetek játékba hozása. És kihagyása. Ha így vesszük, játék. „Én” írom le ezeket az elemeket, ám ami igazán hozzám tartozik „belőlük”, az épp az, hogy mit és hogyan játszanak. Megfelelnek-e nekem, felelnek-e rólam. Nem azt írom, amit tudok, nem azért írom le, mert tudom: azért írok, hogy – minimum magamról – valamit megtudjak. Az „én” becserkészésének királyi útja az írás. Bármely alkotó tevékenység. Az írás tükörként funkcionál, ha visszaolvasod, van esélyed rá, hogy magadra ismersz. A témától és a referencialitásól amúgy függetlenül. Az vagy, aki onnan néz vissza rád.
 

 
A darab első változatában a már említett szereplőmegnevezések mellett azt is jelzed, ki mikor jön be először, illetve mikor megy ki: ebben egy tudatos építkezést igyekszel megvalósítani – miért tartottad fontosnak e (BE) illetve (KI) lépések jelzését, megszámozva őket?
 
Igen, egy korai változatot olvastál, ezek a számozások a munkapéldányon maradtak rajta. Csak nekem fontosak. Az a sorrend, ahogy a 14 szereplő az első felvonásban színpadra lép, a 3. felvonásban megfordul: az első lép le utoljára, az utolsónak belépő legelőször. Nem volt könnyű így szerkeszteni, és nyilván nem sokan vethették észre. Konkrétan, szerintem senki. Számomra azonban inspirálóak az ilyesmi kemény kötések, az akadály meglepő megoldásokat termel ki. Legjobb, ha te is meglepődsz azon, hova keveredett a saját szöveged. Legjobb, ha legalább te nem unod, amit csinálsz.
 
Sok esetben saját családod tagjainak neveit használod, ami felveti a kérdést, hogyan építkezik a darab a családtörténet részleteiből? Csupán a hangulat feletethető meg a családban megélt hangulatnak, vagy a történések szintjén is vannak azonosságok?
 
A név elemi erővel fog. Mikor a szereplőimen dolgoztam, választottam hozzájuk figurákat az életemből, ha tetszik, a családomból, ez tény. Legkevésbé sincs kedvem családtörténetet írni. Semmi megfelelés. Jó, pár egészen apró konkrétum: szóhasználat, ilyesmi, de ami a sztorit illeti, az az írás folyamán találódott (ki).
 
Mennyire volt fontos, hogy megtartsd vagy részben megtartsd a családtagok neveit?
 
Míg írtam, nagyon. Aztán úgy maradt. Pedig gondoltam rá, hogy a végén majd jól átnevezem őket. Egyszerűen nem volt hozzá kedvem.
 
A darab fő kérdéseként egy osztály lassú elmúlásának, eltűnésének témáját jelölöd ki a darabról szólva. Közben azonban a darabban a boldogságra való képesség, az identitás megalkotásának-megalkotottságának kérdéseit is tematizálod. Fontosabb egy réteg vagy osztály eltűnése az egyének sorsában, mint a saját maguk által megalkotható sors?
 
Igen, kicsit „sokat akar a szarka”, ez tény: egyszerre mindent, ide nekem az oroszlánt is. De, szerintem, bírja a darab. Jó kis darab J. Egyének sorsa és diskurzusközösségek sorsa, ezek érdekelnek.
 
Az előadás egyik kritikusa (Koltai Tamás) a belülről fakadó kifejtések és a távolságtartó ábrázolás kettőssége miatt csehovinak érzi a darabot. Voltak-e előképeid, mely drámaírókat tartod nagyra?
 
Csehovi, ez telitalálat. Ami az első és a harmadik felvonást illeti. A második versben van, a szereplők őrangyalai szavalnak, ott minden mehet, az a rendező „jutalma”: Amúgy meg Csehov, igen. Ő is vígjátékokat írt – szerinte.
 
Az utóbbi években megjelentek korábbi írásaidat összefogó, gyűjteményes kötetek is, s Legszebb verseidből is megjelent válogatás. Hogyan látod a magad helyét a kortárs irodalomban? Megcsináltad, amit meg akartál csinálni?
 
Ezt-azt csináltam. Van, amit meg is csináltam. De még nem halnék meg. A „rólam” szóló kismonográfia is már vagy egytucat éves, ez brutálisan hangzik, semmit nem érzek abból, amit „az idő múlásának’ nevezünk. Vagy elég volt már belőlem? Mindenesetre én meg vagyok elégedve a helyzetemmel, sőt. És ha „ezek után” már nem jön semmi – jó, siker, ötlet, könyv -, ha nem megyek sehova és semmire, valami akkor is csak-csak marad. Viszont a helyzet az, hogy eléggé működnek még energiák bennem. Például tanítok, azt rendkívül élvezem, beleteszem, amim van, odaadom magam.
 
A gyerekek felé fordultál legutóbb: Samunadrág címmel gyerekeknek szóló verseket jelentettél meg. Ez egyszeri esemény volt, vagy tudatosan igyekszel kinevelni, úgymond, az olvasóidat?
 
Ja, szerintem ez a legjobb könyvem. Teljesen véletlenül írtam. Nem fordultam oda, pályázatra írtam, ebből a szempontból a legprofibb munkám. Fogalmam sincs, eszembe jut-e majd még valami ehhez hasonló.
 
A jövő évi Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjának válogatója vagy. Hogyan láttál neki, mik voltak az előzetes feltevéseid, ezek igazolódtak-e vagy sem eddig? Mik az elsődleges szempontjaid a válogatásnál?
 
Semmi. Nincs szempont. Tetszik vagy nem, mennyire tetszik, más előadásokhoz képest tetszik-e, de hát ez nem szempont. Nézem, tapsolok, barátkozom, meghatódok, lelkesülök, elszorul a szívem, az első felvonás harmadik harmada elején pillanatokra elalszom, nevetgélek, tátott szájjal csodálkozom, ez nem szempont. Vagy szempont? Először is, odamegyek. Minden este. Ez, remélem, respektálható. És totálisan nyitott vagyok. Ráadásul ízlés-ügyekben nemigen tévedek. A kortársaimat előnybe fogom létesíteni, de csak hasonlóan színvonalas produkció esetében, na, ez már azért egy kisebbfajta szempont volt mégis.
 
Írásaid sajátos nyelvi megalkotottságúak: rájátszol a köznyelvi fordulatokra, tovább roncsolod azt, ugyanakkor a metafizika és a romantika felé is nyitod. A posztmodernnel, mint korszakkal és stílussal több alkalommal is foglalkoztál, tanulmányokban, előadásokban. Magad posztmodern szerzőként (is) írnád le?
 
Mindenki nyelvileg sajátságosan megalkotott. Szerintem nem játszom rá. Ha azt mondod, hogy rájátszok, akkor persze, oké, tehetetlen vagyok, csak nem fogok odaállni, és győzködni téged vagy bárkit! Ja, és én aztán nem végképp roncsolok! Metafizika felé nyitás? De hát kinyílik magától! Romantikus, az talán nem, inkább érzelmes, hovatovább érzelgős alkat volnék, az ún. romantikus eszköz-készlettel ezen igyekszem ironizálni. Szemérem stb. Igen, ez az egész, én, a körülményeim, meg amit csinálok, egy hála istennek, modernség-utáni térben írható csupán le. Máshol behalna. Én behalnék. A létezett szocializmus erőltetetten modern(izáló), folyton a jelen(lét)től a jövőbe utalgató, ígérgető világában én igazán halottnak éreztem magam. Így nem. Most nem. Most egyszerűen jól érzem magam. Talán provokatív mondat, noha nem annak szánom.
 
Saját irodalmi kánont is alkottál Kendvenxc című esszé- és tanulmánykötetedben. A drámaírók között is van-e ilyen kánonod? Kikre figyelsz a kortárs magyar drámairodalomból?
 
Kánont nem. Tény, másképp látom a hatvanas évek elejétől tartó kortárs magyar irodalmat, mint ahogy illik. Mint a kritikusi-irodalomtörténészi szakma. Van egy erős, szerintem korrekt, sőt „igazságos” kánonjavaslatom, vagy tizenöt éve zengem, mondom-írom-tanítom, nulla hatás. Tisztában vagyok az érdekviszonyokkal és a betokosodottságokkal, nem igazán mérgesít, inkább mosolygok rajta. Igaz, ha a verseim vagy a prózám visszhangtalan volna, azon nem mosolyognék oly nagyon.

Györe Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.