hirdetés

Éjszaka a PIM-ben, avagy életre kelt Frankenstein szövegteremtménye

2018. június 9.

Mary Shelley 200 éve megjelent horrorklasszikusa nyomán járhattuk végig a PIM épületét az idei Margón. Az egyórás performansz sajátos módon idézte meg az irodalom legendás szörnyszülöttét, a bonyolult összefüggéseket pedig egy hullaházi séta alatt próbáltuk kibogozni. – Ott jártunk.

hirdetés

Húsz perccel az este tízre meghirdetett program kezdete előtt érkezem, és gyanútlanul érdeklődöm a szervezőktől, hol lehet csatlakozni az éjszakai sétához. A helyek persze rég beteltek, még szerencse, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel indítanak még egy turnust, egy órával később. Kíváncsiságomat csak fokozza, hogy miközben várakozom a fakockás kapuátjáróban, egy elképesztően szigorúnak tűnő, kékruhás nő vezetésével kétszer is átvonul a „Frankenstein-menet” az épület egyik szárnyából a másikba.

Fotók: Posztós János

Hamar eltelik az egy óra, gyülekezik az újabb csoport. Magunk sem tudjuk, kire vagy mire várunk, talán egy kedves Margó-önkéntes invitálására, hogy most már beléphetünk az épületbe. Ehhez képest tizenegy után valamivel megjelenik az ajtóban a kékruhás nő, örömmel konstatálja, hogy ennyien érdeklődnek a patológia iránt, majd beinvitál minket. Mielőtt valóban beléphetnénk, kioktató hangnemben közli: ez egy hullaház, úgyhogy mindenki tartsa be a szabályokat, különben könnyen újra kint találhatjuk magunkat, ő nem lacafacázik. Majd valószínűtlenül magas platformszandáljában sarkon fordul, és fölsétál a lépcsőn, mi pedig követjük őt, és közben próbáljuk szoktatni magunkat a gondolathoz, hogy bizony egy hullaházban járunk – de ez még mindig sokkal kevésbé ijesztő, mint vezetőnk szúrós pillantásai. Parancsba kapjuk, hogy üljünk le a lépcsőre, ugyanis kezdődik a történet: megtudjuk a kékruhás nőről, hogy Viktóriának hívják, orvosi egyetemet végzett, és szépségénél csak esze és perfekcionizmusa rendkívülibb. (Ebben egy percig sem kételkedtünk.) És az is kiderül, Viktória ritka szerencsétlen a szerelemben, szívét többen is darabokra törték. A történet itt félbeszakad, megérkezik ugyanis Csutak Gabi, aki felolvassa Frankenstein valódi történetét. A sztorit Frankenstein teremtményének a lánya meséli el, aki Mary Shelleyt kárhoztatja azért, hogy apjának sem az életben, sem az irodalomban nem sok jutott a jóból. Kacifántos történet bontakozik ki, melyben Mary Shelley és Victor Frankenstein állítólagos barátságán és a Shelley-házaspár korán meghalt gyermekén túl az a legendás történet is szerepet kapott, hogy Percy Shelley holttestét Byron maga égette el, szívét pedig egy dobozkába zárta.


Mielőtt végleg elvesznénk a valóság és fikció összekutyult dzsungelében, tovább kell indulnunk. A következő állomásnál nejlont kell a cipőnkre húzni – természetesen higiéniai okokból –, és a másik épületszárny apró, belső udvarába terelnek bennünket. Pár percig várakoznunk kell ezen a kicsit sem megnyugtató helyen: furcsa gép zúg valahol a közelben, és többen komolyan eljátszunk a gondolattal, hogy mi történne, ha hirtelen bezárnának minket a kis udvarba. De aztán újra megjelenik Viktória, és megtudjuk, a szerelmi csalódások után szó nélkül eltűnt pár hónapra, és ugyanabban az időszakban, rejtélyes módon, a hullaházból is eltűnt néhány holttest. A probléma azonban megoldódni látszott, amikor Viktória újra előkerült, immáron férjével, a német Stefannal az oldalán. Miközben ezt hallgatjuk, szórakozottan benézek a mellettem lévő kapu diónyi kulcslyukán: egy lefele vezető lépcsőt látok, alján pedig egy hosszú hajú, fehér bőrű lány áll, és éppen rám (vagy az ajtóra) néz. Próbálom leplezni, hogy egy pillanat alatt kivert a víz, és közben nyugtatgatom magam, hogy nyilván a következő felolvasó várakozik odalenn. De rá kell jönnöm: annyira bevonódtam a történetbe, hogy nem nyújt sok vigaszt az észszerű magyarázat. Amikor azonban a „doktornő” (Papp-Zakor Ilka) valóban felsántikál a lépcsőn (mint megtudjuk, húzza a lábát szegény), kitárja a kaput, és felolvassa A láb története című írást, végképp zavarba jövök, mert már nem tudnám megmondani, mi is pontosan a történet, amibe bevonódtunk. Viktória magánélete? A „valódi” Frankenstein-sztori? Az elcserélt ballábak története?

A következő állomásokon az érzés egyre erősödik: Makai Máté szövegében Feriről, Viktória focimániás barátjáról hallunk, akinek mellesleg egyik este kettéválik a lábfeje, így zacskóban kénytelen a leesett részt hazavinni. (Útközben azért megáll egy gyrosra, éhesen mégsem az igazi lefeküdni.) Közben kirajzolódik Viktória rejtélyes férje, „Stefi” története is: a korábbi halvány utalásokat Veres Attila szövege tisztázza végleg, amiből kiderül, Viktória tulajdonképpen az ördöggel kötött egyezséget, hogy megalkothassa magának a tökéletes férjet – csakúgy, mint Frankenstein a saját lényét. Egyre több és több síkon bontakoznak ki a történetek, melyek mind kapcsolódnak egymáshoz, hol lazábban, hol szorosabban. Az elhangzó történetekből pedig kirajzolódik egy sajátos Frankenstein-szövegteremtmény, négy testből (a négy kiváló szerző tollából), melyek részei néha jobban, néha kevésbé passzolnak egymáshoz. „A rész fontosabb, mint az egész. A résznek saját jelentése van, az egész pedig a viszonyrendszert adja, amiben a részt elhelyezzük.” Makai Máté novellájának mondatai ars poetica-szerűen sűrítik a performanszjellegű program által képviselt szövegfelfogást. A 200 éve megjelent Mary Shelley-regény előtt nem is lehetne szebben tisztelegni, mint hogy az egyik központi szereplőt az irodalomról való gondolkodás analógiájává tesszük.


A résztörténetek nemcsak összefűzésük kontextusában működtek jól, hanem a programon résztvevők kerettörténete szempontjából is: időközben kiderült, hogy Viktória, a Szegedi Orvostudományi Egyetem oktatója mint orvostanhallgatókat vezet körbe minket a hullaházban. Meg sem mertünk mukkanni Tolnai Hella szigorú Viktóriájának közelében, a hangulaton időnként a Bakonyi Alexa által megformált felsőbbéves, mindig mosolygós medika tudott csak oldani.

Az utolsó állomáson a történet elvágólag ér véget, Stefi halálával. Mindenki kiviharzik, a lámpák leoltódnak, az ajtók becsapódnak, mi pedig ottmaradunk Veres Attilával a teremben, és nem tudjuk eldönteni, hogy féljünk, vagy inkább megijedjünk a sötét díszterembe zárva. A nevetés akkor tör ki mindnyájunkból, amikor néhány perc feszült hallgatás után Veres Attila csöndesen megszólal: „Nem akarok spoilerezni, de ez ennyi volt.”


Békefi Teodóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.