hirdetés

Elek Tibor: Irodalom és nemzeti közösség. Válogatott és új esszék (1984-2014)

2014. június 21.

Elek Tibor kötete válogatás az elmúlt három évtizedben írott esszéiből az irodalom és a nemzet közössége, az irodalom és nemzet önismerete összefüggéseit szem előtt tartva. Kötetének egyik hangsúlyos darabjából olvashatnak nálunk most egy részletet. 

hirdetés

A XXI. századi, korszerű magyar nemzetfogalomban tehát egy rendkívül összetett, dinamikus és nyitott, befogadásra mindig kész, integratív kulturális közösséggel kell számolnunk, amelynek tagjai a magyarországi, a szomszéd országokban tömbökben és szórványokban élő, világszerte diaszpórákban élő magyar emberek és a Magyarországon vagy akár másutt élő, a magyar mellett akár más identitással is rendelkező emberek. Ez a közössége ráadásul, miközben pártok, jobb- és baloldalak felett áll, természetesen, különböző világszemléletű, felekezetű, pártállású és állampolgárságú emberek sokasága, akiket leginkább „csak" a magyar nyelv, a közös történelmi és kulturális hagyományrendszer köt össze. A nemzet közösségének mindenféle tekintetben meghatározó, irányadó centruma szükségszerűen a magyar nemzet államiságát biztosító Magyarország, amely ország, épp ezért, a nemzet egésze és egyes részei iránt is mindenféle tekintetben felelősséggel tartozik. Ennek a felelősségnek a XXI. században ugyanakkor már az is része kell legyen, hogy ez az ország elismeri és tiszteletben tartja a nemzetrészek kényszerű történelmi különfejlődése következtében keletkezett önállóságának eredményeit és sajátosságait. Ennek az országnak A 2010. évi XLV. törvénye és az Alaptörvénye is „egységes magyar nemzet"-ről, a „nemzetünk szellemi, lelki egységé"-ről beszél, ez azonban nem jelent mást, többet, mint az előbbieket, ami nem kevés ugyanakkor, akár büszkék is lehetnénk rá. A nemzet a nyelven, a történelmi, kulturális hagyományok közösségén túl mutatkozó megosztottságai – például a legtöbbet kárhoztatott politikaiak – nem természetellenesek és korántsem idegenek sem a magyar, sem más nemzetek történelmétől vagy akár jelenétől. Esetleg az olyan eszményektől, amelyek a nemzeti múlt, a hagyományok legértékesebb, legnemesebb valós és esetenként csak vágyott mozzanataiból képződtek meg mindenkor. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy eleink rosszul tették volna, amikor a nemzet, a magyar ideáját, ideáit megfogalmazták, de még azt sem, hogy nekünk ne kellene törekednünk arra, hogy jobb magyarrá váljunk, amiként jobb emberré is.

Napjainkban egyre többen gondolják azt, hogy a nemzet különböző természetű, de főként a politikai megosztottságai olyan mértékűek, hogy azok kikezdik immár a nemzeti identitás alaptényezőit is. S hogy a nemzeti múlthoz és annak egyes elemeihez, a nemzeti kultúrához és annak egyes elemeihez való viszonyunk, az azokról való narrációink olyannyira eltérőek, hogy veszélyeztetik az egységes nemzettudatot, gyengítik a nemzetet összetartó erőket. Nemzettudatunk azonban soha nem volt egységes, és valószínűleg nem is lehet az, a múltra és a hagyományokra vonatkozó eltérő narrációknak pedig nem lehet megmondani, hogy ne legyenek. Még az kellene, hogy betiltassanak! Egy olyan, a fentiekből is láthatóan, sokoldalúan összetett, bonyolultan rétegzett nemzeti közösség, mint a magyar, tagjai (például egy kanadai vagy ausztráliai második generációs, egy, a szlovén határ közeli vend származású, egy debreceni kálvinista, egy gyulai román származású és egy székely magyar stb.) óhatatlanul, politikai megosztottságok nélkül is másként viszonyulnak még a közösként számon tartott nemzeti múlthoz, hagyományokhoz is. S az is természetes, hogy a világnézeti, politikai értékválasztások mentén is eltérő értelmezések születnek a múltunkról, csak a monolitikus ideológiájú, pártállami hatalmi berendezkedésekben voltak elképzelhetők az egységes múltértelmezések, de ott is csak látszólag. S abban sem hiszek, hogy egyszerűen a politikai megosztottságok képeződnének le a múlthoz, a kulturális örökségünkhöz való viszonyokban, például nem a különféle nemzeti radikális pártok, mozgalmak találják ki, teremtik meg a maguk időnként ezoterikus történelemszemléletét, inkább a már létező, meglévő eszmék, nézetek keresnek maguknak szervezeti artikulációt. Szélsőséges politikai formációk és kuriozitások pedig szinte mindenhol voltak, vannak és lesznek. Ugyanakkor úgy vélem, hogy minden eltérő nézet és értelmezés ellenére is marad még mindig annyi közös pont a nemzet tagjai között, amelyek biztosítják, fenntartják a szükséges kohéziót. Mindez természetesen nem adhat felmentést senkinek sem az alól, hogy ne a nemzet egészének szellemi és lelki integrációja erősítésén fáradozzon inkább, mintsem a széthúzás növelésén, a meglévő árkok mélyítésén. S ez, éppen a közös hagyományok, a nemzeti múlt, akár a leginkább vitatott XX. század felől is talán még mindig célravezetőbb lehetne, mint az aktuálpolitikai kérdésekben való megegyezés keresés terén. Például a magyar közélet centrumában álló szellemi, politikai erőknek miért ne lehetne kompromisszumra jutniuk a XX. század akár legneuralgikusabb kérdéseiben is. Például effajta értelmezésekkel és megfogalmazásokkal: a korabeli nagyhatalmak által ránk kényszerített trianoni békediktátum olyan igazságtalan és jóvátehetetlen nemzeti tragédiánk, amelynek bekövetkezéséhez a korábbi és korabeli magyar hatalmi elit vétkes politikája is hozzájárult; a német politikai vezetés által elrendelt és levezényelt holokauszt olyan igazságtalan és jóvátehetetlen nemzeti tragédiánk, amelynek bekövetkezéséhez a korábbi és korabeli magyar hatalmi elit vétkes politikája és magyar állampolgárok bűnös közreműködése is hozzájárult; az 1956-os forradalom és szabadságharc (minden ellentmondásával együtt is) a magyar történelem legdicsőbb napjai közé tartozik, a nemzeti közösség újjászületésének szép példája, a szovjetek általi leverése olyan igazságtalan és jóvátehetetetlen nemzeti tragédiánk, amely korabeli magyar politikai erők és állampolgárok közreműködése nélkül így nem történhetett volna meg stb. Nem is értem, hogy az arra hivatott intézmények, elsőként a Magyar Tudományos Akadémia, miért nem tettek még kísérletet hasonló értelmezések megfogalmazására, amelyekkel elősegíthetnék a nemzeti közmegegyezés, a nemzet közösségének létrejöttét legalább a múltra vonatkozóan.

A jobb magyarrá válás, fentebb említett, mai lehetőségét talán az is jelenthetné, ha ki-ki a maga módján igyekezne hozzájárulni a korszerűbb, összetettebb nemzettudathoz és a reálisabb, kritikusabb nemzeti önismerethez.

Részlet A nemzet közössége című esszéből
 


Elek Tibor kötete válogatás az elmúlt három évtizedben írott esszéiből, esszészerű írásaiból, az irodalom és a nemzet közössége, az irodalom és nemzet önismerete összefüggéseit szem előtt tartva. A 3×13 hosszabb-rövidebb írás nemcsak az elmúlt évtizedek irodalmába, számos jeles alkotójának életművébe nyújt bepillantást, de a nemzeti közösség szempontjából fontos közéleti, politikai kérdésekre is reflektál.
 

Elek Tibor: Irodalom és nemzeti közösség. Válogatott és új esszék (1984-2014). Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2014. 348 oldal, 2990 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.