Élet, tér, foglalás
2000. október
Megjelent a 2000 októberi lapszáma többek között Nádasdy Ádám, Háy János, Bihari Péter és Szolcsányi Ákos írásaival. Borbély Szilárd verseit és Carlo Ginzburg írását nálunk is olvashatják.
- 2008. október 30.
Tartalom
Carlo Ginzburg: Az ellenség megjelenítése
Háy János: A nemzethalál
Bihari Péter: Élet, tér, foglalás
Nádasdy Ádám: Új Dante-fordítása
Régi Homérosz-fordítások
Győri Orsolya: Az Igazságos és a Legfőbb Sakkmester játszmája
Szolcsányi Ákos: Versek
Szjarhej Dubavec: Apám arcképe
Borbély Szilárd: Versek
Czeglédi András: Volt-e hát Fjodor Mihajlovics Nietzsche?
ÖV ALATT Lukács György „Objektíve helytelen”
Bazsányi Sándor: Kifordítom, befordítom…
Borbély Szilárd
A Gravitációhoz
Te, úgy vagy itt, ha este van,
ha harmat száll a padra,
s hozzá döntve egy kerékpár,
a nikkel kerékagyra
esik a fény. A csillagok
ma hullámanyag-részek,
s a tengerekben ár-apály,
de nélküled nem élnek… –
Te úgy vagy itt, mint ím e fa,
mely Ég felé törekszik,
de általad hullt Földre rég,
s most csírából növekszik
egy Gondolat, amely anyag
formájában se nyugszik,
s bár vízzel szívja meg magát,
az érzés nem öregszik. –
Te, úgy vagy itt, ki feszíted
a mérőón fonálját,
s két pont között ki rajzolod
a Geometriáját
a hullásnak. A lefelé
helyett a Középpontot,
a Szeretet helyére ért
decentrális Légyottot. –
Te, úgy vagy itt, akár a Tér,
amelyben nincsen Látás,
nincs Hajnal és nincs Éjszaka,
mert mozgása hátrálás
az Időbe. Mint gondolat,
Te benned az Isten nagy
Erővel folyton ott pörög,
mert mindenütt Jelen vagy.
A matyóhímzés
A matyóhímzéses terítő közepére tett tálcán volt
a fecskendő. És hallgatás körötte. Az én apukám
édesanyámra tekintett, ő pedig rá vissza. Lassan,
vontatottan beszélni kezdte. Szokatlan remegés
fogott el erre. A végzet szót, emlékszem, emlegette,
meg hogy ha injekció beadásához hozzájárulok,
akkor mindannyian elalszunk. Együtt maradunk,
mindörökre. És nem vár ránk a bizonytalan a meg-
alázó reménytelenségbe. Bennem azonban tizenöt
évem élni akarása azt kiáltotta „nem!” Erre
apám megállapította: „Ha te élni akarsz, akkor
nekünk is élni kell tovább, mert nem hagyhatunk
magadra.” Apám a falu körorvosa. Testvér
nélkül nőttem. A szomszédban lakott édesanyám
nővére meg a férje, két gyerek, Nelly és Gyurika.
Este azt imádkoztam „Én Istenem, jó Istenem
lecsukódik már a szemem, De a tied nyitva, atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám.” Aztán meg „Hiszek
egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy
isteni örök igazságban Hiszek Magyarország fel-
támadásában. Ámen.” Gyuri nem tanulhatott Pesten,
Brünbe ment. Aztán már ott se. Akkor a család
Toulouse-ba küldte. Az én eszem nem értette. Majd
Vilmos bácsit egy cselédje hat baltacsapással megölte.
Az udvaron eszeveszetten kiabálta „úgy kellett annak
a büdös zsidónak!” Én találtam rá, a feje szétverve.
Rohantam apámhoz, aki nem is hitte. És jöttek
szörnyűségek sorba. Nelly férjével Újvidéken
lakott. Ernő bácsi épp borotválkozott, amikor
magyarok betörtek lakásba. Keresték a családot.
A dada gyorsan paplant dobott a féléves Tomikára,
nem vették észre. Péterke Nellyvel volt oda. Ernő
bácsival is a Duna jegén végeztek. Nelly nem hevert ki.
Gyönyörűbbnél gyönyörűbb pulóvereket kötött, hogy
fájdalmat ne érezze. Pestre ment szakmát tanulni,
hogy eltarthassa a gyerekeit. Így jött el negyven-
négy. Egyik tanárom március 15-én azt mondta,
„te maradj ülve”, mikor az osztály a Himnuszt énekelte,
„és legyél csendbe.” Tizenkilencedikén németek
vonultak be. Ekkortól kötelező volt csillag viselése.
A tisztiorvos és főispán közbenjárása apa maradhatott
volna. Nekem anyámmal menni kellett gettóba. Apám
azt mondta, „a család maradjon egybe”. A búcsúzkodók
végig álltak az utcánkba. Apa fogadta őket, de már csak
a végét várta. Évtizedeket öregedett. Ekkor került
a matyóhímzéses asztalra az injekció, amiről már
beszéltem. A bevagonírozás előtt a szabad ég alatt
ültünk az éjszakába. Sublimátot ivott a szomszéd falu
orvosa feleségével. Apám gyomormosása ellenére
kiszenvedtek reggelre. Nyolcvanan voltunk a vagonba.
Egy kismama megszült útközbe. De víz nélkül apám
őket megmenteni nem tudta. Volt, aki megőrült a vonatba.
Apám tanított arra, mindig mondjam „Ich will
arbeiten”. Július hetedikén megállt vonata. Apa olvasta
táblát, Auschwitz-Birkenau, és mondta, „el vagyunk
veszve!” Hangszórók azt harsogták „a csomagokat
hagyják a szerelvénybe, majd utánuk hozzák. A betegekért
és öregekért külön kocsik jönnek, maradjanak csak ülve”,
ismételték, „majd lesz minden rendbe. A férfiak a vagon
bal oldalán, a nők a jobbján szálljanak ki.” Apukám
búcsúként mondta „Maradj mindig az én okos, szófogadó,
jó kislányom...” Így váltunk el egy örökre. Tomika és Péterke
kezemet szorosan fogta, de anyám azt mondta, „csak nem
akarod elfoglalni a helyt? Mi tudunk gyalogolni. Gyere…”
Ötös sorokba haladtunk előre. A reflektorok fénycsóvái
vakítottak szembe. Egy német tiszt terpeszbe. Állt valahol
ott messze. Minket jobbra irányít. Vetkőzni kellett
egy terembe. Aztán áttereltek egy másikba, és a vasajtót
rácsapták reteszre. Ordítva dörömböltem egyre. Valóban
elvesztünk, értettem meg végre… Visszafordulva többiek
már kopaszra nyírva. Meg sem ismertem senkit.
Álltak ott, mint birka. A testükre libabőr volt írva.
Carlo Ginzburg
Az ellenség megjelenítése
A történeti evidenciák többértelműségéhez
Ernst Gombrich harminc évvel ezelőtt publikálta „The Evidence of Images” című esszéjét.1 Ebben többek között egy szót elemzett, amelyet Winston Churchill írt az Atlanti Charta gépiratos tervezetének szegélyére. Ennek az alig kibetűzhető macskakaparásnak sokféle olvasata lehetséges. Ám ama - szó szerinti értelemben vett - kontextus figyelembe vétele nélkül, amelybe ez a kifejezés illeszkedik, lehetetlen egyetlen olvasat mellett dönteni. Csak utána lehetséges nagyobb erőfeszítés nélkül kibetűzni, hogy mi is Churchill alternatív javaslata a since szó helyett: because.
Gombrich először is azért idézi ezt a példát, hogy megmutassa, a történeti evidencia mindig többé-kevésbé többértelmű, másodszor pedig, hogy a lehetséges jelentések közötti távolság a kontextust vizsgálatával csökkenthető. E végkövetkeztetések egyikével szemben sem emelhető kifogás, ráadásul máig nem veszítettek aktualitásukból. Gombrich a szemléletesség kedvéért egyszerű esetet választott, azonban ha nem egyes szavakat, hanem szövegeket vizsgálunk, megsokszorozódnak a kontextusok, és kutatásainknak összefüggések sokaságát kell figyelembe venniük, hiszen a többértelműséggel az értelmezés folyamán is dolgunk akad.
Esettanulmányunk egy olyan könyvnek szenteli magát, amely először 1864-ben, Brüsszelben, anonim módon jelent meg: Dialogue aux enfers entre Machiavel et Montesquieu ou la politique de Machiavel au XIXe siecle, par un contemporain (Beszélgetések az alvilágban Machiavelli és Montesquieu között, avagy a machiavellizmus a 19. században).2 Vagyis a szerző Maurice Joly a címoldalon csupán mint kortársat tünteti fel magát. Egy évvel később, miután a francia rendőrség felderítette valódi szerepét, bíróság elé állították, és III. Napóleonról tett felforgató és sértő megjegyzései miatt 15 hónapi börtönre ítélték. A könyvnek már 1865-ben megjelent a német fordítása Lipcsében, majd 1868-ban Brüsszelben két további kiadást ért meg; ezeken az ügyvéd Joly már nem mint kortárs, hanem mint szerző volt feltüntetve.3 A Második Császárság összeomlása után Joly politikai pályára lépett, azonban ez a karrier hamarosan katasztrofális véget ért: 1878-ban öngyilkosságot követett el.
A Dialogue spanyol fordítása 1898-ban Buenos Airesben jelent meg, azután a könyv eltűnt a láthatárról. Két évtizeddel később, az először 1903-ban, Oroszországban megjelent hírhedt antiszemita pamflet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei fő forrásaként azonosították. A Jegyzőkönyvek világméretű, máig tartó elterjedése elhomályosította a Dialogue jelentőségét. Csak nemrég (és mindenekelőtt Franciaországban) fedezték fel újra Joly könyvét mint a 19. századi politikai gondolkodás egyik főművét.
A Dialogue fogadtatására később még visszatérek. Egy, a keletkezéséről szóló beszámolóval szeretnék kezdeni, amelyet Joly 1870-ben önéletrajzi feljegyzés formájában fogalmazott meg:
Amikor egy esős este, amelyre még jól emlékeszem, a parti sétányon a Pont Royal közelében sétálni indultam, hirtelen Montesquieu neve jutott eszembe. Úgy tűnt, hogy ő személyesíti meg azon gondolatok nagy részét, amelyeket ki akartam fejezni. Ki lehetne azonban számára alkalmas beszélgetőpartner? Hirtelen ötletem támadt: Istenemre, Machiavelli! Machiavelli, aki a jog politikáját megtestesítő Montesquieuvel szemben az erő politikáját képviseli. Machiavelli lesz III. Napóleon, aki gyalázatos politikáját maga vázolja fel.4
A rendőrség és az ítélőbírák átlátták szándékát. Mivel értelmezésük megegyezett Joly magyarázatával, feltehetnénk, hogy a Dialogue jelentése egyértelmű. Azonban a szöveget közelebbről szemügyre véve egy másik történet tárul fel.
Az irodalomtudomány megtanított minket szkepszissel kezelni a szerzői intenciót. A szerző semmi esetre sem irreleváns, ám nem törvényszerűen az utolsó instancia művei interpretálásánál – ahogy ez Joly esetében is megmutatkozik. Elsőként azt a kérdést kellene tisztázni, mely műfajhoz tartoznak a Dialogue. Joly úgy emlékszik, a Machiavelli és a Montesquieu nevek csak akkor jutottak eszébe, amikor már eldöntötte, hogy egy beszélgetést fog írni. Erre Galiani 1770-es, név nélkül írt és többször kiadott Dialogue sur le commerce des bleds című műveindította. Azonban az állítólagos, mindig is hangsúlyozott kapcsolat e két könyv között, nem túl meggyőző. Valószínűbb az, amire Joly egy másik helyen utal: mintának a Satyre Ménippée számít, egy, a késő 16. századból származó katolikusellenes pamflet, amelyet részben Lukianosz inspirált.5 Valójában Joly két politikai gondolkodó között folytatott fiktív párbeszédének úgy a címe, mint a tartalma olyan irodalmi műfajra utal, amelyet Lukianosz Kr.u. a 2. században nem csak ismertté tett, hanem feltehetően ki is talált: a holtak beszélgetésére.6 Ezen háttér felől szemlélve Joly könyvének egyedisége sokkal élesebben tárul fel.
Egy műfajt jellemző vonásai definiálnak, amelyek megkötéseket és lehetőségeket egyaránt tartalmaznak. Ezeket a műfaji szabályokat természetesen meg lehet változtatni vagy sérteni. Amikor Lukianosz, akit Plutarkhosz befolyásolt, Hannibált Nagy Sándor mellé állítja, olyasmit tesz, amit Plutarkhosz soha: a történelmi alakok mellett egy mitológiait is felléptet – a Holtak beszélgetéseiben7 Minosz bíráskodik a két hadvezér közötti vitában –, és ezáltal fikcionalizálja vetélkedésüket. A késő 17. században Nouveaux dialogues des morts című dialógusában Fontenelle teljesen lemond a mitológiai figurákról, és a történelmi karakterekre koncentrál. Azáltal, hogy a műfajt eredményesen újrafeltalálta és átalakította, sikerült enyhén ironikus hangnemben kihangsúlyoznia a modernek fölényét a régiekkel szemben. Ez az irodalmi modell gyorsan elterjedt egész Európában, Franciaországtól Angliáig, Németországtól Oroszországig.8 Joly, aki Fontenelle dialógusát bizonyára ismerte, egy váratlan fordulattal ismét megújította a műfajt.
A Joly-féle Dialogue Machiavelli és Montesquieu között 25 dialógusra (valamint egy később megírt, utólag a főszöveghez fűzött Epilógusra) tagolódik.9 Montesquieu nyitja a beszélgetést, azzal hogy A törvények szelleme-beli gondolataira, a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom megosztására emlékeztet. Ennek az elvnek a diadalából indul ki, amely szerinte egész Európában a modern államok egyik tartópillérévé válik majd. Ugyanakkor ismeretei nem terjednek 1847-en túlra. Machiavelli, nyilvánvalóan örömét lelve benne, összefoglalja a francia történelem későbbi fejleményeit: az 1848-as forradalmat és véres következményeit; III. Napóleon államcsínyét 1851. december 2-án; a népszavazást és a Második Császárság kikiáltását. Röviden szólva, így Machiavelli, Európa egyik legcivilizáltabb országában, szociális és politikai konfliktusoktól szétzilálva, egy ember erőszakkal ragadta magához a hatalmat. Az új politikai rendszer eredményesen gondoskodik a szociális békéről és a jólétről: ez a megfelelő megoldás a modern társadalom betegségeire. Machiavelli ékesszóló apológiáját adja III. Napóleon rendszerének:
Olyan államok számára, amelyek a valóságban csak agyaglábakon álló kolosszusok, nem ismerek más menekvést, mint a szigorú centralizáció bevezetését. Ez az egész államhatalmat a kormányzó rendelkezésére bocsátja, egy, a Római Birodaloméhoz hasonló hivatalnoki hierarchia mellett, s az egyes emberek életét mechanikusan szabályozza, törvények átfogó rendszerében, megfosztva minden egyes embert a szabadságtól, amelyet meggondolatlanul biztosítottak számukra. Röviden: gigantikus despotizmus, mely közvetlenül és azonnal le tud verni mindenkit, aki ellenáll, mindenkit, aki panaszkodik. Úgy tűnik számomra, hogy a Keletrómai Császárság cezarizmusa egész jól megvalósította azt, amit a modern államok jólétének érdekében kívánatosnak tartok. A kiterjedt igazgatási apparátusnak köszönhetően, amely, ahogy nekem mondták, már Európa több államában működik, békében élhetnek, akárcsak Kína, Japán, India népei. Egy elterjedt előítélet nem szabad arra vezessen bennünket, hogy ezeket a keletei kultúrákat, amelyek berendezkedését az ember napról napra egyre inkább becsülni tanulja, lenézzük. A kínai például igen művelt és igen jól igazgatott nép.10
Joly olvasói értették Machiavelli beszédét. Auguste Romieu 1850-ben vezette be a „cezarizmus” szót, hogy leírja azt a rendszert, amely a szélsőséges civilizáció stádiumából szükségszerűen következik, és se nem monarchia, se nem császárság, nem despotizmus és nem is zsarnokság, hanem valami egészen sajátságos és még nem eléggé ismert.
A következő évben írta a Le spectre rouge de 1852 című pamfletjét, amelyben III. Napóleon fenyegető államcsínyét, mint egyetlen lehetőséget mutatta be az alsóbb osztályok lázadásának elkerülésére. Romieu az erőszakot magasztalta és becsmérlően szólt a természetjogról: „Én a szociális szükségletekben hiszek, nem a természetes jogokban. A ’jog’ szó számomra értelmetlen, mert a természetben sehol nem találok neki megfelelőt. Ez egy emberi találmány.”11 Joly Machiavellije Romieu visszhangjaként szól: „Minden szuverén hatalom erőszakból keletkezett, vagy ami ugyanaz, a jog tagadásából. […] Egyáltalán nem látja, hogy egyébként is, magának a jog szónak az értelme milyen rendkívül homályos?”12 Majd folytatja és a cezarizmust kertelés nélkül egy gigantikus despotizmushoz hasonlítja. Ez nem csak a fiktív ellenfél, hanem a valódi Montesquieu számára is közvetlen kihívás volt, aki a keleti despotizmust az európai civilizációban megtestesülő haladás antitéziseként ábrázolta.13 Ezzel szemben Joly fiktív Machiavellije amellett érvel, hogy a modern társadalmak számára a legjobb kormányzási mód az önkényuralom sajátos formája lenne (nevezhetnénk ezt keleti despotizmusnak), amely a társadalom minden területét áthatja, és a parlamenti rendszerrel, valamint szabad sajtóvalegyütt létezik:
Legfontosabb téziseim egyike, a hasonlót a hasonlóval szembeállítani. Ahogy a sajtót a sajtó által bénítom meg, úgy fogom a szónokot a parlamentben a szónokkal elintézni. […] A kamara húsz tagja közül tizenkilenc nekem fog engedelmeskedni, akik az utasításaik alapján szavaznak, közben pedig felállítom a mesterséges és titokban megvesztegetett ellenzék színházát.14
Ez a stratégia, így Montesquieu, „a pártok megsemmisítéséhez” és a „közösségi erő szétzúzásához” vezetne, jóllehet formálisan fennállna a politikai szabadság.15 Machiavelli egyetért ezzel, és a sajtó vonatkozásában hasonló stratégiát vázol fel:
Most pedig feltárom a sajtó sajtóval való fékentartásának lehetőségét. Mivel az újságírás olyan nagy hatalom, tudja mit fog a kormányom tenni? Maga is újságíróként fog tevékenykedni, és ez lesz a megtestesült újságírás.[…] Visnu istenhez hasonlóan az én sajtómnak is száz karja lesz, és ezek a karok az ország egész területén kinyújtják kezeiket minden politikai irányzat képviselője felé. Mindenki az én pártomon fog állni, anélkül, hogy tudná. Aki azt hiszi, hogy saját nyelvét beszéli, csak az enyémet fogja. Aki azt hiszi, hogy saját érdekében szónokol, az enyémet képviseli, akik azt hiszik, saját zászlajuk alatt masíroznak, valójában az enyém alatt sorakoznak.
Erre egy zavarodott Montesquieu:
Ezek most megvalósításra váró eszmék vagy csak puszta képzelgések? Kóvályog a fejem tőle.16
Machiavelli logikus és világos érveivel való összetűzésében Montesquieu meglepetés és rémület, felháborodás és ámulat között szédeleg. Ő a múlt, míg Machiavelli a jelen, feltehetően a jövő embere. Történelemben elfoglalt relatív helyzetük paradox megfordítása a holtak beszélgetései műfajhoz Fontenelle óta hozzákapcsolt jelentés felforgatását, mi több, a haladáseszmény szarkasztikus elvetését sugalmazza. Ám Joly a dialógusforma ügyes alkalmazásával saját attitűdjét némileg nehezebben megragadhatóvá teszi. Az ember hajlamos a szerzői háttérben maradásra tett kísérletének mélyebb jelentést tulajdonítani – olyan kísérletként értelmezni, amely jóvátenné a Dialogue anonimitását (amelyet végül a császári rendőrség leleplezett).17
Fentebb láttuk, ahogy Joly visszatekintve állította: amint a Dialogue első ötlete felmerült, arra gondolt, hogy Machiavelli lenne III. Napóleon, aki „gyalázatos politikáját maga vázolja fel”.18 Később a kommentátorok, amikor ezt a passzust idézték, rendszerint figyelmen kívül hagyták azt, hogy közvetlenül a Montesquieu-re való utalás után ez áll: „Ő személyesítette meg azon gondolatok nagy részét, amelyeket ki akartam fejezni”. Montesquieu éppoly kevéssé testesítette meg Joly összes gondolatát, ahogy Machiavelli sem testesítette meg III. Napóleon összes gondolatát és politikáját.
Ezt a 9. beszélgetés egyik passzusa is alátámasztja. Machiavelli kifejti Montesquieu-nek, hogy az új, az államcsíny után kibocsátott alkotmányt népszavazásnak kell alávetni abból a célból, hogy az egészet vagy elfogadják, vagy elutasítsák. Ez az 1852. november 21-i népszavazásra tett nyilvánvaló célzás, amely III. Napóleon császári koronára vonatkozó igényét legitimálta – és egy, a történelemben példa nélküli hibridkonstrukciót szemléltet.19 Machiavelli gyorsan elveti az amerikai példát: Mi Európában vagyunk, mondja; az alkotmány megszavazása előtti vitáról szóló elképzelés abszurd lenne:
Egy alkotmány, hogy még egyszer hangsúlyozzam, csak egyetlen ember műve lehet. Sosem volt ez másként, ahogy a birodalmak alapítóinak, Szeszósztrisznak, Szolónnak, Lükurgosznak, Nagy Károlynak, II. Frigyesnek, I. Péternek története tanúsítja.
Montesquieu: Ön itt éppen egy tanítványa egyik művének tartalmát fejti ki.
Machiavelli: Kire gondol?
Montesquieu: Joseph de Maistre-re. Ezekben az általánosságokban van valami igazság; azonban itt én alkalmazhatatlannak találom őket.20
Montesquieu itt de Maistre Considérations sur la France c. 1797–es írásának egyik részletére utal: „Emberek tetszés szerinti gyülekezete nem képes egy népnek alkotmányt adni. Sőt, ez a vállalkozás annyira tébolyult, hogy az összes őrültek háza legképtelenebb és legmértéktelenebb torzszüleményén is túltesz.”21 E megvető nézet alátámasztására de Maistre egy lábjegyzetben ismét Machiavelli Discourses on Livy-jének egyik passzusát idézi: „Egyetlen embernek kell a tervet adni, és elméjéből kell az egész rendnek származni.”22 A Considérations még ugyanabban a fejezetében de Maistre ironikus módon egy pedáns költőhöz hasonlítja Montesquieu-t, míg Lükurgoszt, a spártai törvényadót Homéroszhoz. Más szavakkal: az alkotmány témájában de Maistre Machiavelli tekintélyére hivatkozik, és nem Montesquieu-re, akit pedáns, eredmény nélküli teoretikusnak tekint.
Joly osztja ezt az álláspontot, mivel ugyanebben a témában maga részéről a megrögzött reakciós de Maistre-re, és nem Montesquieu-re hivatkozik. Az egy évvel a Dialogue előtt megjelent, többnyire ügyvédek szatirikus portréit tartalmazó gyűjtemény, a Le barreau de Paris: Etudes politiques et littéraires egyik lábjegyzetében Joly megvetően beszél az alkotmányok ostobaságáról és arra való képtelenségükről, hogy bármit felépítsenek. Ezen felül de Maistre-t mint vitathatatlan autoritású prófétikus szerzőt dicséri, és egyetértően idéz néhány passzust Essai sur le principe générateur des constitutions et autres institutions humaines (1814) című írásából, ezek között olyanokat, amelyek nem csupán hasonlítanak a fent idézett Considérations sur la France-ból vett megjegyzésekhez, hanem amelyek maguk is megismétlik az utalást Machiavelli Discourses on Livy című művére.
Hadd foglaljam össze eddigi kusza argumentációmat: négy könyvet hasonlítottam össze, kettőt de Maistre-től (Considérations sur la France és Essai sur le principe générateur des constitutions et autres institutions humaines) és kettőt Joly-tól (Le barreau de Paris és Dialogue aux enfers entre Machiavel et Montesquieu ). De Maistre első könyvét idézi a második, és mindkettőre utalnak implicit vagy explicit módon Joly könyvei, amelyek felépítése részben átfedi egymást (a Dialogue olvasójának figyelmét aligha kerülheti el a Le barreau de Paris-ban található „pokoli machiavellizmus”-ra tett utalás.)23 Mind a négy könyvet lehetséges ugyanahhoz a kontextushoz való tartozás tárgyi bizonyítékaként, evidenciájaként szemlélni. Amennyiben azonban egyiket a másik mellé tesszük, a többértelműség még erősödik, ahelyett hogy csökkenne. Valóság és fikció közötti határok összemosódnak: a fiktív Machiavelli olyan érveket fejt ki, amelyeket a valódi de Maistre adott elő, aki a maga részéről a valódi Machiavelli által előadott érveket fejti ki. Joly érzelemmel telített dicsőítő éneke, amely de Maistre-t mint a valódi Machiavelli „tanítványát” vagy „támogatóját” mutatja be (itt a Dialogue Montesquieu-je beszél) végül is szintén a fiktív Machiavellivel való közelséget sugallja.24 Úgy tűnik, mintha Joly a Dialogue mindkét figurájába belevetített volna valamit magából. Még akkor is, ha Montesquieu liberális orientációjában osztozik, Machiavelli érvét mutatja erősebbnek, hogy ne mondjuk megdönthetetlennek: ez a fájdalmas hasadás olyan beszélgetést hoz létre, amely az eszményi és a valóság érzékelése, vágyak és gondolatok között tátongó szakadékon alapul – a wishful thinking pontos ellentéte.25
Joly III. Napóleon rendszerével szembeni attitűdje fenntartások nélkül ellenséges volt. Ám a Dialogue több, mint egy politikai pamflet. Joly támadta Louis Napoléon hatalommal való cinikus visszaélését, de ugyanakkor a rezsim megértésére is törekedett, amelyet új és eredeti történelmi képződménynek tekintett. A 1852. november 21-i népszavazás sokkal többet jelentett számára, mint az 1851. december 2-i államcsíny. A mód, ahogy Louis Napoléon erőszak alkalmazásával megsemmisítette ellenfeleit, sokkal kevésbé volt eredeti, mint az eredmény, melynek révén rendőri kontroll és szabad sajtó, önkényuralom és népi legitimáció egymás mellett élt. Ezen újdonságok megértéséhez, így Joly, egy aktualizált Machiavelli távolságtartó, letisztult szempontja szükséges, nem Montesquieu illúziói. Ám Machiavelli közelmúltat érintő megítélésében semmi nyoma nem lelhető annak a diadalérzetnek, amely III. Napóleon állítólagos szócsövétől elvárható lenne. Joly Machiavellije sokkal komplexebb figura, akiben a valódi Machiavelli (elsősorban A Fejedelem szerzője), III. Napóleon és maga Joly fedik át egymást, olyan összetett portrét alkotva, amely Francis Galton néhány évvel későbbi fényképészeti kísérleteire emlékeztet.
Ezek az egymásba olvadó képek vizuális megfelelőjét nyújtják annak a többértelműségnek, amelyről itt szerintem szó van. A Második Császárság megértésére törekvő kísérletében Joly ambivalens viszonyt alakított ki a figurával szemben, aki Machiavelli név alatt III. Napóleon szerepét hivatott eljátszani a Dialogue-ben. A beszélgetésforma azonban bizonyos, a szerzőnek saját teremtményeivel szembeni távolságtartásra is lehetőséget adott. Valósággal látható, ahogy Joly hallja magát mint Montesquieu-t, miközben Machiavelliként hívja ki saját magát.
A fiktív Machiavelli hangja az ellenség hangja. Nem fogok Carl Schmidt túlságosan gyakran idézett, az ellenségről (hostis) mint kérdéseink megtestesítőjéről tett megjegyzésére emlékeztetni. Ehelyett Ovidius Átváltozásaiból idéznék egy sort (4, 428), amelyet Joly ismerhetett: Nam et fas est et ab hoste doceri - még az ellenségtől is jogos a tanulás.26 Joly talán így mondta volna: mindenekelőtt az ellenségtől. Mivel tőle kell saját vereségünk okát megtanulnunk.
Az önkényuralom modern formája, így Joly, magában foglalja a szabad választásokat és a sajtószabadságot. Pedig nyilvánvalóan osztozott a liberálisok illúzióiban – ám számára az igazi hatalom máshol rejtőzött. Amikor a Dialogue 1864-ben először jelent meg, ez a végkövetkeztetés némely olvasó számára paradoxnak tűnhetett. Ma sokkal kevésbé tűnik így. Úgy gondolom, a demokrácia még mindig a legrosszabb kormányzási forma, nem számítva az összes többit (Churchill), de önlegitimációja már nem győz meg, ha a világ legnagyobb demokratikus államában csupán a polgárok egy kisebbsége adhatja le szavazatát az általános választásokon – egy eseményen, amely ezen aktív kisebbség számára gyakran politikai elkötelezettség kezdete és vége is. Még kétségesebb a választók befolyása a valódi hatalmi központokra és az ott hozott döntésekre. A 21. század kezdetén a demokratikus államok jóval erősebbek, mint 150 évvel ezelőtt, amikor Joly a modern önkényuralomról szóló analízisét megírta; a társadalom feletti kontrolljuk rendkívül kifinomult; a polgárok annyira kiszolgáltatottak, mint korábban soha.
Mindez egy kicsit a Dialogue 20. századi recepcióját is megmagyarázza. A húszas és harmincas években Joly könyvének befogadása kizárólag a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei-hez való viszonyára koncentrálódott. A második világháború vége óta a Dialogue-ot háromszor adták ki újra Franciaországban, négyszer Németországban, kétszer Spanyolországban, egyszer Argentínában, egyszer Olaszországban, és egyszer, csak nemrég, az Egyesült Államokban. A legutóbbi francia kiadás, amelyet eddig háromszor jelentettek meg (1987, 1992, 1999), a Dialogue-ot mint a modern önkényuralom működési módját feltáró klasszikust mutatja be. A kiadás előszavául szolgáló, tömör esszében, Michel Bounan azt a tézist állítja fel, hogy Joly ama világot jósolja meg, amely a totalitárius rezsim összeomlása után keletkezik: a mi világunkat. E végkövetkeztetés, melyet Bounan további esszéiben is kifejt, Joly művére a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei szemszögéből tekint – ez olyan körülmény, amelyet senki, Joly pedig egyáltalán nem láthatott előre. Hogy pozíciómat Bounan feltevésével szemben világossá tegyem, először is e két szöveg viszonyáról kell mondanom valamit.
Állítólag, az örök bestseller-listán a Jegyzőkönyveket csak a Biblia előzi meg. Még ha ez túlzás is, a Közel-Keleten, Latin-Amerikában, Japánban és Európában minden évben új kiadások bukkannak fel; nemrég láttam a könyvet egy budapesti könyvesbolt kirakatának kellős közepén. A Jegyzőkönyvek (a cím valószínűleg az 1897-es bázeli cionista kongresszusra utal) látszólag néhány zsidó titkos tanácskozásának jegyzeteit tartalmazza, akik a társadalom minden területére történő beszivárgás lehetőségeit keresik: gazdaság, sajtó, katonaság stb. Az összeesküvés célja egy zsidó monarchia létrehozása, amely az egész világot uralja. A Jegyzőkönyvek némely változatához „fordítói utószót” is hozzáfűztek, amelyben kijelentetik, hogy a könyv Salamon és az Izrael bölcsei Kr. e. 929-es összeesküvési tervének felelevenítése.
A Jegyzőkönyvek keletkezését és sikerét kimerítően kutatták.27 Az 1903-as első kiadás után még további változatok jelentek meg Oroszországban. 1919-től kezdett világszerte elterjedni a Jegyzőkönyvek, a német fordítást a megjelenését követő évben a Times mint fontos eseményt méltatta. 1921. augusztus 16-tól 18-ig Philip Graves, a Times isztambuli tudósítója egy cikksorozatot jelentetett meg, amelyben azt állította, hogy a Jegyzőkönyvek hamisítvány. Bizonyítékként egy rég elfeledett könyvre hivatkozott, amely több mint fél évszázaddal korábban jelent meg: Joly Dialogue aux enfers entre Machiavel et Montesquieu ou la politique de Machiavel au XIXe siecle című írására. Graves figyelmét a két szöveg közötti kapcsolatra egy orosz emigráns, Michail Raslovlev hívta fel. Jóllehet a Jegyzőkönyvek néhány „forrását” már korábban beazonosították, Graves cikke nagy hatást váltott ki.28 Ám a Jegyzőkönyvek egyre elterjedtebbé vált, különösen 1933 után (Adolf Hitler ismételten hangsúlyozta eredetiségét). Ernest Jouin apostoli protonotárius, aki a könyv francia fordítását megjelentette, kommentárjában –„Peu importe que les Protocoles soient authentiques; il suffit qu’ils soient vrais”29 - középkori írókra hivatkozik, akik úgynevezett piae fraudes-t írtak: olyan hamisítványokat, amelyeket valódi vallások inspiráltak. A katolikusok némelyike a hamisítási vádakra azzal reagált, hogy Joly zsidó vagy szabadkőműves volt (ezek egyike sem igaz), és hogy úgy a Dialogue, mint a Jegyzőkönyvek ismeretlen eredetűek. 1934-ben a zsidó szervezetek a svájci nemzetiszocialisták két vezetőjét rágalmazással vádolták meg, mert a Jegyzőkönyvek példányait forgalmazták, hogy a zsidó világ-összeesküvés ötletét propagálják. A jogi összetűzések újfent Joly könyvének azon részei körül forogtak, amelyeket a Jegyzőkönyvekben plagizáltak. Valójában a plagizál szó nem írja le teljesen a két szöveg viszonyát. Bizonyos, hogy a hasonló mondatok száma meglehetősen magas: „Ahogy Visnu istennek, az én sajtómnak is száz keze lesz” mondja Joly Machiavellije; az újságoknak „az indiai Visnu istenhez hasonlóan száz kezük lesz” mondják a Cion bölcsei a Jegyzőkönyvek egy fejezetében, amelyben a zsidókat felszólítják, hogy minden politikai színezetű sajtóorgánumba beszivárogjanak.30 A legnagyobb gondossággal vették számba az ilyen jellegű párhuzamosságokat,31 és általánosan is jelentős strukturális azonosságok vannak a Cion bölcseinek és Joly Machiavellijének stratégiája között annak érdekében, hogy a társadalmat kontrollálják. Ahogy az antiszemitizmus állítólag a rejtőzködő zsidó erők érdeke, úgy III. Napóleon is politikai ellenzék létrehozásával akarta biztosítani hatalmát. Hogyan lehet ezeket a hasonlóságokat megmagyarázni?
E kérdést két, egymást kiegészítő módon lehet megválaszolni. Az első a két szöveg közötti történelmi kapcsolattal foglakozik. Egészen a legutóbbi időkig a szövegre támaszkodó bizonyítékok sora alapján tudományos konszenzus volt a Jegyzőkönyvek keletkezési helyével és idejével kapcsolatban: az 1897/98-as évek Franciaországa. Cesare G. De Michelis nemrég az Il manoscritto inesistente című könyvében szintén szövegen belüli jegyek alapján azt a tézist fogalmazta meg, hogy a Jegyzőkönyveket 1902/03 – ban írták Oroszországban.32 Nem utolsósorban azért, mert De Michelis átsiklik egy érdekfeszítő, bár spekulatív kísérleten, mely választ próbál találni a fentebbi kérdésre, ez a tézis nem győz meg engem, jóllehet De Michelis többször is hivatkozik a szóban forgó könyvre: L’Apocalypse de notre temps: Les dessous de la propagande allemande d’aprés des documents inédits. Ebben a figyelemreméltó munkában, amely először röviddel a második világháború kitörése előtt 1939-ben, Párizsban jelent meg, és 1991-ben újra kiadták, Henri Rollin, laikus történész és a francia titkosszolgálat munkatársa, azt a kontextust vizsgálja, amelyben a Jegyzőkönyvek keletkezett. A nagy műveltségű Rollin felfedezte, hogy Joly 1872-ben egy szélsőjobboldali újságnak, a La liberté-nek kezdett írni, amelynek szerkesztőségéhez többek között Eduard Drumont is tartozott. Drumont később a La libre parole, egy katolicizmusból, csipetnyi anarchizmusból és nagy adag virulens antiszemitizmusból összevegyített újság alapítójaként vált ismertté. Drumont La France juive (1886) bestsellerében, valamint Le testament d’un antisémite (1891) munkájában megemlíti Jolyt nevét, jóllehet helytelenül írva.33 Miután Sadi Carnot-t, a Francia Köztársaság elnökét egy olasz anarchista 1894-ben meggyilkolta, Drumont Brüsszelbe menekült, hogy elkerülje anarchizmust támogató cikkeinek esetleges következményeit. 1894. július 18-án a Figaro-nak adott interjújában azzal fenyegetőzött, hogy újjáéleszt egy agresszív pamfletet a Második Császárság korából: „Új Propos de Labiénus-t kell előkészítenünk”, mondta. Aztán egy nagy dobozra mutatva azt kiáltotta: „Dokumentumok! Valódi dokumentumok! Eddig hallgattam róluk, együttérzésből vagy keresztényi könyörületességből. Civilizált háborút folytattam. De amennyiben valamilyen igazságtalan törvény alapján megtagadják tőlünk az igazságosságot, kíméletlen háborúba kezdek.” Rollin szerint feltehetően ekkor bukkant rá Drumont a Dialogue-ra, a könyvre, amelyet korábbi kollégája írt, és amely Brüsszelben, ahol kiadták, könnyebben elérhető volt, mint Párizsban.34 Drumont a Propos de Labiénus újjáélesztésére való hivatkozása különösen izgalmas, hiszen ez a III. Napóleon ellen szóló szatíra két ókori római férfi közötti fiktív beszélgetés formájában íródott, és nyilvánvalóan Joly Dialogue-ja inspirálta, amely egy évvel korábban jelent meg.35 1896. január 10-én Drumont a La libre parole-ben újra megemlítette a lehetőségét, egy „csinos pamflet” Propos de Labiénus folytatásaként való megírásának. Tíz nap múlva újfent visszatért erre: „Bárcsak újra divatban lennének a holtak beszélgetései…”36 Mindez nem bizonyítja, hogy Drumont antiszemita potenciáljuk miatt hívta újra életre a Dialogue-ot, valódi dokumentumként mutatva be egy fikciót, sem azt nem jelenti, hogy ő bocsátotta volna a Jegyzőkönyvek orosz szerzőinek rendelkezésére a szöveget. Azonban ez a nyom – ahogy Rollin céloz rá – megérdemli, hogy utánajárjunk. 1898-ban – a „zsidó évben”, ahogy Drumont hívja - események egy sorozata a Dreyfus-affér újbóli megnyitásához vezetett. Arról a dokumentumról, amely állítólag Dreyfus bűnösségét bizonyította, kiderült, hogy hamisítvány, és Henry ezredes, akit a hamisítás felelőseként börtönbe csuktak, öngyilkos lett. Drumont azonban nem adta fel. A La parole libre nagyszabású adománygyűjtési akciót kezdeményezett, abból a célból, hogy emlékművet állítsanak Henry számára, egy olyan embernek, aki naivitásból némi buta hibát követett el. Ez a vétek azonban sokkal kevésbé jelentős, mint a „zsidók hírhedt eszközei és módszerei, hogy gazdaggá tegyék magukat, és a mi uraink lehessenek”.37 1899. február 26-án a La libre parole címoldalán cikk jelent meg Gyp név alatt, amely Sibylle Gabrielle Marie Antoinette comtesse de Mirabeau-Martel, tréfás antiszemita cikkek közismert szerzőjének álneve volt. A „L’affaire chez les morts” cikk groteszk variációja volt a holtak beszélgetése műfajnak, amely Joly Dialogue-ját is inspirálta. A cikk Mózest, Jeremiást, Meyert, Rotschildot és Jacques de Reinachot mutatja be, akik a franciát mind német akcentussal beszélik, amint Kálvin, Szent Johanna, Medici Katalin, Voltaire, Napóleon és Victor Hugo utcagyereke, Gavroche gúnyolja és fizikálisan bántalmazza őket. Néhány passzus ebből az obszcén tréfából ma vészjósló prófécia gyanánt hangzik: „Engem gyakran szidalmaztak már a történelem során”, mondja Medici Katalin, „de egy zsidók elleni Szent Bertalan-éjszaka egyáltalán nem lepne meg.” A Jegyzőkönyvek egyvelegének, amely Joly Dialogue-ján alapul, egy könyvön, amelyet már senki nem olvasott, ebben a kontextusban kellett keletkeznie.
Azonban Joly-féle Dialogue és a Jegyzőkönyvek közötti hasonlóság vizsgálata másfajta megközelítést is megkövetel, amely a jelenből indul ki. A két szöveg közötti izomorfizmus mindenekelőtt akkor érdekes, ha abból indulunk ki, hogy Joly III. Napóleon uralkodásának elemzése során képes volt megfejteni azt a hosszú távú jelenséget, amelyet ő „modern despotizmus”-nak nevez. Hogyan értelmezzük a Jegyzőkönyveket ezen háttér felől nézvést? Egyszerű karikatúraként? Michael Bounan a kapcsolat egy másik formáját javasolja látni: a Jegyzőkönyvek egy forradalmi felkelés rendőrségi hamisítványa.38 Ez a megjegyzés August Bebel antiszemitizmusra adott ismert definíciójára („az ostobák szocializmusa”) emlékeztet, de távolabbra is mutat. Bounan szerint a valódi összeesküvés, amely egy hamisat inspirált – mégpedig a Jegyzőkönyveket – klasszikus példája annak a jellemvonásnak, amely a Joly által leírt rendszert, a modern államot meghatározza. Ez a jellemvonás mint „a modern állam permanens okkult összeesküvése a szolgaság megőrzése érdekében”39 írható le.
Keveset tudok Michael Bounan-ról. Az alapján, ami írásaiból kivehető, és az Interneten olvasható róla, Guy Debord-hoz és a szituacionistákhoz állt közel, azon szélsőbalos csoporthoz, amely elsősorban az 1968. májusában zajló párizsi lázongásokban volt aktív. Ma egy kis kiadó szellemi vezetőjének tűnik, amely a két tárgyalt könyvet megjelentette: Joly-tól a Dialogue aux Enfers-t és Rollin-től a L’Apocalypse de notre temps-t. Rövid, elegáns esszék sorozatában, amelyek expliciten ezekből a munkákból indulnak ki, Bounan egy konzisztens összeesküvési történelemfelfogást fejlesztett ki. A modern társadalmak teljes egészében át vannak hatva a hatalom formáitól; hamis összeesküvések és hamis célok térítik el minden egyes ember energiáját, még annak észrevételét is lehetetlenné téve, hogy igazságtalanság áldozatai vagyunk. Bounan legutóbbi pamfletje, Logique du terrorisme,40 az utóbbi évek történéseihez is ebből a perspektívából közelít.
Sosem értettem egyet a széles körben elterjedt magatartással, amely az összeesküvés-elméleteket automatikusan abszurdként veti el. A boszorkányszombat sztereotípiáiról szóló könyvemben már régebben azt állítottam, hogy összeesküvések valóban léteznek, és hogy a hamis összeesküvések mindig valódiakat palástolnak (amire Bounan maga is utal).41 2001 szeptember 11-e után még több ember értene egyet azzal, hogy léteznek összeesküvések. Ám tisztában vagyok vele, hogy a kísérlet, a hamis összeesküvéseket mint a valódiakat leplezőket beazonosítani, furcsa végkövetkeztetésekhez vezethet. Lehet-e a hivatalos verziókkal szembeni egészséges szkepticizmus és a mindenhol összeesküvéseket szimatoló megszállottság között határt húzni? Nézetem szerint Bounan átlépte ezt a határt, kiindulva az is fecit cui prodest (az tette, akinek használ) félrevezető elvéből, amely visszatekintőlegesen és a logika feladása mellett egy cél elérését egy kauzális viszonyba fordítja vissza. (A kormányzat, mely egy terrorista által nyitott politikai perspektívát arra használja ki, hogy katonai hadjáratot indítson, nem feltétlenül felelős a terrorista támadásért.) Úgy tűnik, hogy Bounant megigézte tárgya, a Jegyzőkönyvek, és forrása, Joly Dialogue-ja. Ám ez nem elegendő ahhoz, hogy egy, a történelmet összeesküvések sorozataként értelmező felfogást mint a Jegyzőkönyvek fordított verzióját elvessünk.
Joly megfizetett a briliáns irodalmi formáért, amelyet gondolatai kifejezéséhez választott. Fiktív Machiavellije részletesen leírja azokat a politikai stratégiákat, amelyeket abból a célból követne, hogy egy bizonyos világot teremtsen – azt a világot, amely ténylegesen létezett abban az időben, amikor Joly írt. Joly olvasói látták amint ez a Machiavelli saját akaratából létrehozza azt a Franciaországot, amely az ajtajuk előtt állt. Az általánosabb jelenségekre – mint például a modern társadalom esendőségére – tett célzások nem kerültek kifejtésre. Azáltal, hogy felvázolt egy omnipotens individuumot, aki a társadalmat saját elképzelésére formálta, Joly akaratlanul is előkészítette az utat műve utóéletének. A Jegyzőkönyvek készítői, kidolgozva Joly javaslatait, tudatosan illesztették össze a Dialogue-ból vett elemeket egy jórészt már létező öntőformába. Mindenféle többértelműség eltűnt. Egy igényes politikai parabola otromba hamisítássá vált.
FORDÍTOTTA KOVÁCS JÁNOS
JEGYZETEK
1. E. H. Gombrich: „The Evidence of Images: I. The Variability of Vision; II. The Priority of context over Expression”. In Interpretation. Theory and Practice. Ed. Charles Singleton, Baltimore 1969, 35–104.
2. A továbbiakban az esetek nagy részében Dialogue címszóval fogok hivatkozni Joly írására. (A ford.)
3. Az életrajzi adatokhoz ld.: Pierre Charles: „Les Protocoles des Sages de Sion” in: Les Protocoles des Sages de Sion. Ed. Pierre-André Taguieff, Paris 1992, II.k. 9–37., kül. 25.
4. Maurice Joly, son passé, son programme, par lui-meme. Paris 1870, 9.
5. Satyre Ménippée ou la vertu du Catholicon d’Espagne. Ed. Charles Nodier, Paris 1824.
6. Ez a nézet már Johannes Rentsch-nél megjelenik: Lucianstudien. Plauen 1895, 39..
7. Jánosy István fordításában: Halottak párbeszédei. Ld. Lukianosz összes művei (Bp: 1974). ( A szerk.)
8. Johan S. Egilsrud:Le dialogue des morts dans les littératures française, allemande et anglaise.Paris 1934. Frederick Keener: English Dialogues of the Dead: A Critical History, an Anthology, and a Check-List. New York 1973.
9. Dialogue aux enfers entre Machiavel et Montesquieu. Paris 1987. Az epilógus önállóan is megjelent: Le plébiscite: Epilogue du dialogue aux enfers entre Machiavel et Montesquieu. Paris 1996.
10. Dialogue, id. kiad., 40. skk.
11. A. Romieu: Le spectre rouge de 1852. Paris 1851, 5. skk.
12. Dialogue, 12. skk.
13. Vö. Franco Venturi: “Despotismo orientale” in: Rivista storica italiana 72 (1960), 117–126.
14. Dialogue, 153. skk.
15. Uo. 155.
16. Uo. 112, 114.
17. Ld. ehhez Dialogue, 4.
18. Tagiueff, i. m., 70. skk.
19. Az általános választójogról mint a legitimitás új formájáról ld. D. Losurdo: Democrazia o bonapartismo. Trionfo e decadenza del suffragio universale, Torino 1993; A. O. Hirschman: Shifting Involvements. Private Interest and Public Action, Princeton 1982, kül. 112–120.
20. Dialogue, 80.
21. J. de Maistre Considérations sur la France. Paris 1980, 63.
22. Uo. 110., 9.lj.
23. Dialogue, 142. skk.
24. Uo. 49.
25. Vö. H. Speier, „La vérité aux enfers: Maurice Joly et le despotisme moderne”, Conmmentaires, 56 (1991–92), 671–680., kül. 673. Ld. még F. Leclercq utószavát : „Maurice Joly, un suicidé de la démocratie” in M. Joly : Le plébiscite: épilogue du Dialogue aux enfers entre Machiavel et Montesquieu. Paris 1996, 107. skk.
26. Vö. C. Ginzburg: No Island is an Island. New York 2000, 33.
27. Ld. pl.: N. Cohn: Warrant for Genocide,. The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion, London 1967; Les Protocoles des Sages de Sion, ed. P.-A. Taguieff, 2 vols., Paris 1992; C. G. De Michelis : Il manoscritto inesistente. I „Protocolli dei savi di Sion”: un apocrifo del XX secolo, Venezia 1998 (=The Non-Existent Manuscript : a Study of the Protocols of the Sages of Zion. London, Lincoln 2004).
28. J.-F. Moisan, Les Protocoles des Sages de Sion en Grande-Bretagne et aux U.S.A. in: Taguieff, II. k., 163–216. Ld. még M. Olender, La chasse aux évidences. Sur quelques formes de racisme entre mythe et histoire, Paris 2005, pp. 187–42 (La chasse aux „evidences”. Pierre Charles (s.j.) face aux Protocoles des Sages de Sion).
29. Idézi P. Pierrard : L’entre-deux-guerres: Les Protocoles des Sages de Sion et la dénonciation du péril judéo-maçonnique in: Taguieff, II. k., 241.
30. Dialogue, 114., C. G. De Michelis: Il manoscritto, 264.
31. A Jegyzőkönyvek De Michelis megjelentette olasz fordításában a Jolyra támaszkodó részeket kurzívval szedték, ld.Il manoscritto, 227–289.
32. Il manoscritto, 58.
33. “Ce bon Jolly” in: E. Drumont: La France juive. Paris 1886, II.k., 410. skk.o; Id.: Le testament d’un antisémite. Paris 1891, 285.
34. H. Rollin: L’Apocalypse de notre temps. Paris 1939, 260.
35. A. Rogeard: Les propos de Labienus, précédé de l’histoire d’une brochure. Paris 1865.
36. Rollin, 283.
37. E. Drumont, “La fin d’un soldat” in : La libre parole, 1898.IX.3.
38. M. Bounan : “L’état retors” in: M. Joly: Dialogue aux enfers entre Machiavel et Montesquieu. Paris 1991, XVII. skk.
39. Uo. XII.
40. M. Bounan: Logique du terrorisme. Paris 2003.
41. C. Ginzburg: Ecstasies. Deciphering the Witches’s Sabbath. New York 1991, 12, 49. skk.
Hozzászólás