hirdetés

Életbüfológiai gondatok

2018. február 3.

Mert visszaríni nincs mit: testbe szorul a létezés, létbüfébe minden holnapunk. Őszológiai csók a Múzsa csókja, áttetsző fény: „rolóhalál”, redőnyrés játéka a falon… – Parti Nagy Lajos létbüfé című kötetéről Lajtos Nóra írt kritikát.

hirdetés

„engem már
összemart a lét
és széjjel az idő
ha lenne rá hatásom
én mindig nyitva tartanék"

2017 a költő-főnixek feltámadásának éve: Háy János nyolc (Az öregtó felé, Európa Kiadó) Parti Nagy Lajos tizennégy (létbüfé, Magvető Kiadó), Peer Krisztián tizenöt (42, Jelenkor Kiadó) évnyi hallgatás után újra ringbe szállt a kortárs magyar líráért. Egy időre a költészetben elhallgatni annyi, mint visszavonulni a Múzsák kertjébe, és onnan szemlélni a világot: gyűjtögetni a versmagokat a poézis talajáról, hogy azokból később lírai hajtást lehessen fakasztani. Míg üres a papír, minden gondolat visszavonható; míg üres a szív, minden érzés márványcseppkőbe zárható. Az írás stigmája a költő lelkében hordozandó. A szent poézis fészke már csak ól. (létbüfé)

Beírni, kiírni, leírni, felírni, megírni, elírni, átírni, ráírni, ideírni, odaírni, szétírni, összeírni: ez az, amire teremtetett Dumpf Endre, Parti Nagy Lajos legalább húsz éve feltűnt alteregója, akivel utoljára a Grafitnesz (2003) című versgyűjteményben találkozhatott az olvasó. Beszélő neve jelleméhez társulva egy olyan hétköznapi figurát sejtet, aki hályogkovács módjára faragja a rímeket, miként kedvelt verstechnikai eszköze is a szófaragás, a szócsonkítás a rímes játék kedvéért. A legutóbb a halni készülő Dumpf E.-t a kórházi büfé mögötti 4-es számú kórtermében láttuk feltűnni. Mert kiélni, leélni, felélni, megélni, elélni, átélni, össze-vissza élni; ennyi cifra szolga teremt bennünk rendet, ha akarjuk, ha mégsem – mondja Dumpf Endre „létiparos" és „idővasutas", akkor is: ÍRNI. Mert nincs útjuk visszafelé a szavaknak, csak szitakötő röptük van, vagy mázsás medvenóta-jaj. (József Attila iránti szeretete-tisztelete érződik akkor is, amikor rímpárrá „növeszti" a 'tejföl–kelj föl' szópárt, ami a Szabad ötletek jegyzékében kerül egymás alá először.)

A Dumpf–PNL-létköltészet olyan architektúra, amely felrúgja a szigorú költészettani szabálykövetést, és inkább szabadversgalacsinokba tömöríti mondanivalóját, de azt bravúrosan teszi. Ugyanakkor nem hagyománynélküli ez a fajta lírai megszólalás Parti Nagy Lajos költői pályáján (például a Már nem sajog – József Attila legszebb öregkori versei című kötetkorpusz egyik szerzője; szerk.: Zelki János, Cserépfalvi, 1994.) A kötet vége felé meglepődve találkozhatunk csak tíz szabályos-szabálytalan haikuval. A versek tárgya csak nagyon ritkán nevezhető talált tárgynak: az őszológiai termések, úgy tűnik, a hosszú alkotói csöndet megtörve, megértek a versszüretre.

A sűrű szófolyam-fakszimilével (az író kézírásával) „bélelt" kötet több mint félezer (534) versdarabot rejt magába: a lírai szituációt jól érzékelteti álarcos megszólalásában a Költő: verseket az őszről / más egyéb témákról / életről halálról / nővér- s büfésnéni / kedvtelve iromtam.... Az „elköszönés", „bevégzés" is igen stílusos, ugyanis a kötet legutolsó költeményének szava: vége. Ami pedig a versbeli felütés és záróakkord között történik, nem más, mint egy vörös kórházkertben tengő-lengő költőfigura őszi lamentációja a hétköznapi kínlódásokról: a halál felé közlekedő én ontológiai narratívája, amelyben rengeteg témavariáns (szerelem, szenvedés, alkotás, munka, halál stb.) tűnik föl a szabad asszociációk horizontján. Ehhez talált utat Parti Nagy Lajos, amikor a Grafitneszből átléptetett alakmását, Dumpf E. őszológiai (csukló)gyakorlatait közzé tette.

A kötetbeli én státuszának szétszóródása azokban a versdarabokban érhető leginkább tetten, amelyekben valamely „költőelőd" jellegzetes szófordulatát, sorát idézi meg (evokálja) a költő. Ez kb. a szövegegész 80 százalékában így van, így a létbüfé a parafrázisköltészet remeke. A magyar nyelv óriási játékterét bevonva Parti Nagy Lajos olyan „pösze szösszeneteket" is képes megalkotni például, amelyben egy egész sorshelyzet parafrazálódik: szem rokona / szem boldog ősze / nem vagyok szent kinek / nem vagyok szent kinek / mondta a pősze.

A sajátos szóhasználat (hapax legomenon) olykor komolykodó, néhol tréfás stílusornamentikát képes felszínre hozni, pl.: szürkemély, csokikoporsó, rolóhalál, kólanász. Szóösszevonásokra is számos példát találunk: édeserű (=édes-keserű), sűrüres, homlokomotív, mértne, fölle stb. A szóelvonás is stílusszintézist teremtő eljárás: átbúj(ik), albat(rosz) szárnya körüllebeg." A helyesírási direkte elírások is a nyelvi játék „szükséges" velejárói (feljelentés terhe mellet, ősszes, vezese), ahogyan a bravúros rímpárok jelenléte a kötetben: őszi fitnesz-grafitnesz, gipszvonat-(elrágcsálom)chipsomat. A szójátékok garmadának külön elemző tanulmányt lehetne szentelni, néhányat kiemelve: grilla berek, vágyódva egy büfés társra / vénuszára semmi mársra, halk combok alatt stb.

A legkülönfélébb érzelmi-hangulati érintkezés, költői képhasználat ejtheti rabul a könyv értő olvasóját. A barna bőrönd szeme pillantása vagy az ember istenarcú sár metaforikus képei mellett a lezuhog az emlékezet igen képgazdag megszemélyesítése, vagy az Isten megtart mint ágykeret hasonlata, valamint az idő tömblekvárja (időbeli metonímia) a versszövegek képiségének erős kontúrja érzékelhető. A kronotoposzok is hol elbizonytalanítanak: pamparárom éves vagyok, vagy az úristen kétegyezedeverik évében, hol némi fogódzót adnak például a (magyarországi) helyszín megjelöléséhez (nyíregyháza is szép, pest megyébe, dabas).

Végül a korábban érintőlegesen felvetett témaváltozatok közül a halál tematikájára és az írás aktusára mint önreflexív alakzatra koncentrálunk.

Habár a kórházlétbe költözött hétköznapiság a dominánsabb, azért számos példát találunk a halálra fókuszáló szubjektív alanyra is, aki olyanokat ír le, hogy jobb szeretnék lenni / már a temetőmbe; meg akartam halni / ahogyan a szobrok...; kedv, remények, szia szia; odaát a fehér padon / nem ül semmi csak a kedvem; szép mindennapjaim avartól szőrösök; mi hátravan, már átülöm / egy paddal egy füzettel; leránt a tél szép félfagyott / sikolyharisnyát; énnékem már e földi nász kicsi; élten élni nagy dolog / tiszta kár hogy meghalok. Epilógus színezetűek az alábbi sorok is: éltem szűkéből elrepesek / hy farkasrétek kerepesek / nem kell koporshow-műsortok / szelek vizek szerteszórtok...; mégis csak egy nagy ismeretlen / urna vendége voltam; bexanaxoztam / levonom vitorlám. Az eufemisztikus körülírások mellett a babitsi hang is tisztán cseng: ó jaj meg kell halni meg kell halni.

Az alkotás meditatív-szuggesztív lételemei közül a szövegíró a költőiség, az énbe költözött költő alakját próbálja tetten érni, amikor például értetlenül áll azon gondolata előtt, hogy bár nem tudom mér érdekel / hogy írnom is kell. Az Arany János-i epilógusköltészet felől olvasandó az a szövegrészlet is, amely így szól: még annyi sor / és rím zörögne bennem. Vagy a szétzilálja szórendem alliterációja mellett egy költői kérdés is artikulálódik a szövegíró hangján: egy őszi verset / vajh mi hív elő? Talán mégis van válasz; egy valamirevaló költő esztétizáló-etikus tartása: az ember égbe törve ír / a súly alatt a súly alatt.

Azaz: ÍRNI. Mert visszaríni nincs mit: testbe szorul a létezés, létbüfébe minden holnapunk. Őszológiai csók a Múzsa csókja, áttetsző fény: „rolóhalál", redőnyrés játéka a falon... A teleírt papírlapot összegyűrni, az összeaszalódó betűket markunkba szórni: ez az akarat szabadsága. Életbüfológiai gondolatok, mondatok ide vagy oda: a létbüfé egyszer bezár, s ez maga a fájdalom.

(Parti Nagy Lajos: létbüfé, Magvető Kiadó, Bp., 2017)

Lajtos Nóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.