Az amerikai kiadói ügynökök meglehetősen praktikus emberek, kidolgoztak néhány szigorú alapszabályt, hogy könnyebben megrostálhassák a kéziratokat. Ezen regulák egyik legfontosabbika az, hogy olyan szöveggel nem foglalkoznak, ami ébredéssel kezdődik. Az ébredés elhasználódott. Unalmas lett. Sebaj.

            Hangos kopogás ébreszt fel. Zúg a fejem, kavarog a gyomrom, ég a torkom, hiába dörzsölöm a szemem, alig látok, ráadásul még a lábam is begörcsöl, ahogy megpróbálok kievickélni a vastag paplan alól. Mindez egyszerűbben: másnapos vagyok. Az ajtón különben a mindig kellemes modorú Dunajcsik úr ujja-koppanásai hallatszanak. Fegyelmezett, de nyájas hangon figyelmeztet, el kellene indulnom a terasz felé, ahol a horvát vendégköltők és a magyar házigazdák már csak rám várnak, hogy elkezdjék a munkát. Nincs mit tenni, rövid, de hatásos szervizelés után útnak indítom a testem.

            De most az előzményekről kell inkább beszélnem. Sorbavenni amit tudok, összeállítani a képet, nyomozóként felderíteni a tegnapot, mint valami bűntényt, aminek a megoldása ez a mai ébredés. Már ha megoldás ez egyáltalán bármire.

            Kezdjük az elején: lassú a vonat. Csak így, minden indulat nélkül, már inkább lemondóan, mint számonkérően. És a MÁV-ról akkor ennyi elég is: halottról csak jót vagy semmit.

            Szerelvényünk érkezése és a szigligeti busz indulása közti bő óra alatt szépszámú író/költő/irodalombarát/stb. gyűlt össze a tördemici állomáson. Kétéve még begyalogoltam a kastélyig, ma erre már nem vállalkoznék. Száll az idő mint. Szép emlékem továbbá, hogy tavaly a lokálpatriótának látszó buszsofőr dagadó mellel újságolta, mintegy dicsekvésképpen, hogy a ház, amit éppen elhagytunk, Bochkor Gábor (jól írtam? valaki nyugtasson meg!) nyaralója. Mégsem a világ vége Szigliget, gondolom ezt szerette volna vezetőnk sugalmazni, amiben igaza is van, de nem azért.

            Szép kis szobát kaptunk idén. Emőke először van itt, és rögtön Pemberley-nek nevezi szállásunkat, nem mintha az Esterházy-birtok nem hangozna elég jól (apropó, a stranddal szembeni borozót meg Nádasnak hívják, igazi irodalmi központban vagyunk, semmi kétség).

            Szerepem itt a naplóíróén kívül a fordítóé is ezen a héten. Lóránd Zsófi jóvoltából idén kerül először megrendezésre a Re:Verse nevezetű műfordítói vörksop, ami várhatóan (illetve: remélhetően) hosszú életű sorozattá fog majd bokrosodni. Idén Horvátország a vendég, névszerint: Slađan Lipovec, Marko Pogačar és Olja Savičević-Ivančević. Mind költők, de nem csak azok. Olja prózaíró és irodalomtörténész, Marko publicista és dobos (Death Disco!), míg Slađan szerkesztő, irodalomszervező is. Az első közös ital (jobbára sör) mellett rögtön megvitatjuk a horvát és a magyar tenger eltérő vonásait, majd a kastély magánéletéről pletykálunk röviden, mindeközben pedig a heti munkarend főbb kérdéseiről is szólunk. Közben hol horvátul, hol magyarul, mégis, a leginkább angolul ejtve ki szavait, bekapcsolódik beszélgetésünkbe Kollár Árpád is, akinek a nyersfordításokat köszönhetjük. Ő lesz segítőnk, ha elvesznénk a szavak és jelentések összevisszaságában. Hála neki.

            A cukrászdába, ami ilyenkor inkább kocsma, mint fagylaltozó, de az biztos, hogy a legfontosabb találkozási pont, már csak fél órára tudok beülni. Étkezésre szólít a konyhásnénik kolompja (!), és én nem is akarok ellenkezni vele. A cukrászdáról majd később biztosan lesz még szó.

            Vacsora után felgyorsulnak az események: Baglyas Erika a kastélykert végében fát aprít és tüzet gyújt. Fájdalom, hogy nem teljesen látom át a koncepciót. Vagy átlátom, de akkor meg az a baj. Türelmetlen vagyok és rosszindulatú, én így védekezem. De nem eléggé: Czapáry Veronika Ladik Katalin segítségével (és fordítva) letaglóz, Sugár János fúrógépes mutatványa meglep, Révész László László videói meg elandalítanak. Kiváltképpen a végszó (a film megállítása után): „ezután vagy tíz percig még forogtunk a tengelyünk körül, aztán lefeküdtünk a földre”. Lehet, hogy én a performanszhoz még mindig kicsi vagyok?!

            Itt döntök úgy, hogy az italozás rögös útján haladok tovább, bele az éjszakába. A mélyébe, mondjuk. De lehet, hogy későn lépek: a cukrászdában nincs hely, viszont idén is sok a pók. A vodka meg drágább, mint négy éve, szóval rosszabbul élünk. Felbukkan ugyanakkor egy új üzemegység a láthatáron, Rigoletto néven, ha nem csal az emlékezetem. De az is lehet, hogy Sarastro, vagy Papageno a neve. Tökmindegy. Kedves a tulaj, finom a bor, ahogy a sör is, de legkivált a rum. Persze elkérik az árát, de mi van ingyen egy ilyen világban. A művészet is pénzbe kerül. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kocsma (bocs étterem, sőt: pizzária!) falára akasztott olajképek árjegyzéke. A címekre is érdemes odafigyelni: Napraforgók és barack (50 000), Naplemente a Balatonon (45 000), Aranyhíd (30 000), és így tovább. Van murvás kiskert hosszú asztallal, nem csoda, hogy mindenki idegyűlik. Még igazi celebeket is látni, az ember fia alig akar hinni a szemének! Úgy üli körül a nép az asztalt, mint egy jobbfajta esküvőn, vagy egy közepes disznótoron. Záráskor megrémít az üres poharak és üvegek száma, pedig igazán nem vagyok ijedős! Csak hát néha felszakad bennem a kérdés, hogy honnan ez az elkeseredett akarás, ez a kegyetlen düh, ez a lebírhatatlan ösztön, hogy annyi oldószert nyeljünk, amennyit csak bírunk? Nincs válasz. A cigicsikkek is hallgatagunk bújnak meg a fehér kavicságyban.

            A teraszra már csak egy kisebb csoport jut fel, és nekik se könnyű. Viszont jól működik a mobilinternet a szabadban, tehát rögtön el is kezdődik a youtube-buli. Én már nem vállalok felelősséget senkiért, magamért pláne nem. Ordítva éneklem a végén: jégből vagyok, bár ez se igaz. (Minderről lásd még: prae.hu.)

            Aztán jön a kopogás, de arról már volt szó. A máról pedig halgassunk holnapig.