hirdetés

Éljen a balsors!

Robert Walser: A Tanner testvérek, Scolar 2008

2008. június 27.
Walser radikalizmusa a szó legeredeti értelmében gyökeres. Mind következetességében, mind pedig hangnemében. A sok harsogó, höbörgő, randalírozó és áruló lázadó után egy angyali lázadó. Egy hópehely, amelytől beroskad a betonfödém.
hirdetés

"Átkozottul szép , amikor a szelíd lelkek a goromba világgal harcolnak. És mi, szelídek harcolunk a legszebben". Többek között ezért szeretem Robert Walsert. Mert gyönyörűen "harcolt" és mert ilyen mondatokat írt. Mert egyszerűen ki tudom pihenni magamat a mondatain, a magatartásán, a lényén. Például, ha már okádhatnékig kavarog a gyomrom, az agyam a sok vad, kemény, barikádharcos lélektől. Többnyire undorodom tőlük, nedveiktől, kipárolgásuktól, hajlíthatatlanságuktól, ostoba, fantáziátlan hangoskodásuktól, hőbörgésüktől. Hogy nincs keményebb legény náluk a földkerekségen. És akkor szépen átsétál a képen egy kisiparos külsejű, kalapos, lakájtartású alak, kisiparosi értelemben bizony nem sok sikerült neki az életben, a kemény, tökös legények úgy bámulnának rá, ahogy a zsebkendőjüket nyitják szét használat után, jó, vastag, férfias takony, és fogalmuk sincs, fogalmuk sem lehet róla, hogy ez az irodalmi nyúlbéla a 20. század egyik legradikálisabb gondolkodású írója volt, és még azt a ritka kunststücköt is véghezvitte, hogy fedésbe hozta szellemét a biográfiájával.


ATanner testvérek a személyes szabadságért folytatott szakadatlan harc regénye, és mint ilyen, a téma természeténél fogva, amennyiben a szerzőnek tisztességes szándékai vannak, csakis mélységesen szubverzív lehet. Az ember társadalmi környezete a születés első pillanatától a halálig folyamatosan mindent elkövet az egyéni szabadság korlátozásáért. Minél összetettebb társadalmi szerkezetről van szó, annál agyafúrtabban. Az egyéni szabadságot egyébként sem kapja senki a születéssel, az élet minden percében meg kell küzdeni érte, környezetünkkel, magunkkal, a testünkkel. Vagyis akarnunk kell, pillanatról pillanatra, mindaddig, amíg a megértés, a belátás, a fel- és ráismerés el nem vezet minket az akaráson túli állapotba, ahol már nem kell sem akarni, sem nem-akarni a szabadságot, mert az folyamatosan és kizárólagosan megtörténik. Walser az első fázisról írta szövegeit, a másodikat pedig élte, miután elhallgatott. Zacskóragasztás és zsinegválogatás közben. Az állapotban elhelyezkedőnek ugyanis egyként kedves és egyként kedvez minden tevékenység.

"Gyűlölöm azt a szabadságot, amit úgy vetnek oda felülről, mint kutyának a csontot." A regény, és a walseri lét egyik kulcsmondata az állásközvetítő irodában hangzik el, a főhős, Simon egyik nagymonológjában. Walser radikális lázadó, és még abban is radikális, ahogy lemond a radikalitás szokványos jegyeiről, az erőszakosságról, a hangoskodásról, az önhittségről, a humortalanságról. Többek között ezért is könnyű nem észre vennie azoknak, akik kizárólag történelmi, szociológiai kategóriákban gondolkodnak, szeretik a kardcsörgést, a zászlólengetést. Walser nem hadonászik transzperensekkel, nem emel barikádokat, nem kurjongat jelszavakat, nem toporzékol szónoki emelvényeken, hanem melankólikus halkszavúsággal, mintegy ejtve megjegyzi, akkor ő most talán inkább odébbállna, mivel semmi keresnivalója nincs ebben a lélekellenes konstellációban. Természetesen nem haragszik senkire és semmire, egyszerűen csak arra szeretné kérni a környezetét, hogy ne kelljen neki hozzá érnie, és ha lehetőség nyílna rá, akkor talán ő hozzá se érjen senki és semmi, mert minden érintés elvesz, kiéget valamit az érző lélekből, és ő, ugyan kétségtelenül nincs nagy társadalmi haszna, de mégiscsak a saját lelkénél maradna. És miután ezt megjegyzi, valóban föl is áll, és könnyű, a legkevésbé sem tolakodó mozdulatokkal lelép a színről. Mozdulatai ugyan szelídek, az elhatározás ereje elé azonban akár betonfalakat is húzhatnának, úgy hatolna át rajtuk, mintha a molekulák semmiféle szilárd anyagot nem tartalmaznának. Walser radikalizmusa a szó legeredeti értelmében gyökeres. Mind következetességében, mind pedig hangnemében. A sok harsogó, höbörgő, randalírozó és áruló lázadó után egy angyali lázadó. Egy hópehely, amelytől beroskad a betonfödém. A személyes életet fordító, valódi radikalizmusnak más a terepe, mint a csatatér, a barikád. Jóval egyszerűbb ostobán hősi halált halni, köveket és lángcsóvás palackokat hajigálni, mint csendesen, kizárólag magunkra hagyatkozva, módszeresen fölfejteni a határvonalakat, fölszedni az aknamezőket, csapdákat, hurkokat. Walser mondatainak, szabadságharcos monológjainak ma csak még szubverzívabb hatást kellene gyakorolnia. Az egyre kifinomultabb eszközökkel rabszolgasorsba süllyesztett ember azonban - és ez is az agyafúrtság része - "autonómiájának" hiányát ma szabadságként éli meg. Walser, többek között, ezért is csak peremjelenség lehet a világirodalomban, akárhány könyvtári polcot töltsenek is meg a róla szóló írások, akárhány könyvborítót lehessen teleírni a Nagy Szellemek hódoló szavaival.

A walseri szöveg tartalmi radikalitása mögött nem marad el a formai radikalitás sem. Walser gyakorlatilag az általános és kanonikus irodalmi hagyományok mellett ír. Nem elveti az irodalmi konvenciókat, hanem egyszerűen elhalad mellettük, és eközben párhuzamos, a legértékesebb irodalmi hagyományokkal egyenértékű, de hagyomány és konvenció képződésre alkalmatlan irodalmat hoz létre. Bizonyos fordulatai, megszakításai, nekilódulásai, ahogy elejti vagy éppen minden átmenet nélkül fölkapja a szöveget, gyakran a dada vagy az irodalmi nonszensz fordulataira emlékeztetnek. Az embernek az az érzése, hogy mielőtt az író túlságosan jelentékeny pózba merevedne, a beszélő egyszerűen orron fricskázza. Mintha nem mindig tudná kellő fegyelemmel elviselni saját íróságát, és az ilyenkor egy pillanatra támadt résben, repedésben hirtelen megpillantaná tevékenysége abszurditását, nonszenségét, lehetetlenségét, és ez az ellehetetlenülés az érzéssel egyidejűleg beépül a szövegbe. Úgy kap gellert a komolyság, a kézművesi megbízhatóság, ahogy az egyik golyó üti ki a másikat eredeti pályájáról, így közeledve a célja felé.
 


Walser kívülről megrajzolt életrajzában, közvetve vagy közvetlenül, notóriusan megjelenik a sikertelen író motívuma. Hagyományos értelemben valóban nem volt sikeres. Se pénzt, se hírnevet, se tekintélyt nem szerzett az írással. A maguk idejében többnyire nímand kortársaktól utólag összekapart, marketing célokra kiválóan alkalmas idézetcsokrokat, ugye, nem kell komolyan vennem. A sikertelen író szólamához csak annyit tennék hozzá: annyiban föltétlenül sikertelen író volt, amennyiben maga az írás vereség. Az író nem tehet mást, mint kudarcot vall. De ez nem az ő természete, hanem a dologé. Tehát túl lehet lépni rajta.

Persze, a legenda. A szépreményű szkriptor, a sikertelenség, a önkéntes bevonulás az elmegyógyintézetbe, a mikroszkópikus nagysággal, pusztán az izmok, inak rezdülésével írt töredékek - de hiszen az irodalomtörténetben éppen a legenda az érdekes. A többi rendszerint székrekedés, korai magömlés, krónikus hólyagbántalmak és hasonlók. Egyébként nyilván ezek alapján is ragyogó irodalomtörténetet lehetne írni, csodálom, hogy még egy könyvklub marketingesének sem jutott eszébe. Én mindenesetre szeretem a legendákat, bejáratot nyitnak a szövegbe, kezdetben rajtuk keresztül próbáltam megérteni Walsert, Pessoát, Kavafiszt, Hölderlint, Celant, Valeryt, és mondhatom, nem vittek messzebbre a tudósok sem. Szép Walser legendája is, eltűnni, felszívódni az írásban, a kalligráfiában, olyan apróvá válni, hogy beleférjünk a betükbe, a jelek kacskaringóiba, átkígyózva a semmibe, az ürességbe, ekképpen kiterjesztve az életet a lehetséges legteljes létezésbe. Erre egyébként akkor jött rá, amikor ült egy tágas, városi parkban, nézte az eget, és tudata egyszercsak összeért a kékséggel. Egyszerűen összefolyt, ahogyan két azonos szerkezetű, fajsúlyú, szövetű anyag egymásba ér. Talán ekkor döntött Waldau mellett. Mert következetesen végiggondolt valamit, és ebből a helyes következtetéseket vonta le. Az én túlhaladása úgy, hogy megőrízzük önmagunk lényegét, és eközben kiadós sétákat teszünk nyílt, tiszta tájakon, leválasztva és leválva az úgynevezett normális külső világról, nem a legrosszabb túlélési stratégia. Talán így volt. És ha nem!?

Walser hallgatása és elhallgatása nem a biográfia, a legenda része, hanem az életműé. Ezáltal teljesedik ki és be, ezért tekinthető Walser életműve a modern irodalom egyik legkövetkezetesebb kísérletének. Hogy az alany, a szubjektum szempontjából is beteljesedés történt-e, erről végsősoron Walser tehetne tanúságot. Ő viszont hallgat, az emberi fül pedig nem elég kifinomult szerszám ahhoz, hogy ezen a szinten osztályozni tudja a hallgatás minőségét. Én mégis megkockáztatom: Boldognak kell elképzelnünk RW-t. És éppen azért, mert átlátta a sziszüphoszi sors ostobaságát, kisszerűségét és lélekellenességét, és képes volt az egyetlen adekvát életválaszra: egyszerűen ott hagyta a követ, és nagyszerű, kiadós sétákat tett a lankás völgyekben, tágas fennsíkokon, illatos erdőkben, ahol "akaratlanul is imádkozni kezdünk", mert ez az "egyetlen hely a világon, ahol Isten közel van; mintha Isten azért teremtette volna az erdőt, hogy imádkozzunk benne, akár egy megszentelt templomban; egyikünk így imádkozik, másikunk úgy, de mindenki imádkozik. Ha valaki egy fa alatt fekve könyvet olvas, akkor is imádkozik, ha imádkozni annyit jelent, mint elmerülni a gondolatokban...", olvashatjuk a regény egyik filozófikus sétájában. (Klara, a regény nem minden titokzatosságtól mentes, meghökkentően modern nőalakja ábrándozik így, istenről, a puszta létezés édességéről, gyönyörű önkívületi rohama után, az erkélyen, "ahonnan kilátás nyílik a fenyőkre".) Állítólag Malebranche mondta: A figyelem a lélek természetes imája.... Szívesen tennék néhány kört Malebranche oldalán a kolostorkertben. Szótlanul sétálnánk a langyos, árnyas ligetben, és ő némelykor, csak alig észlelhetőn lassítva járása ritmusán, fejével vagy éppen csak pillantásával finoman arra felé intene, ahol érdemes a szellemnek és a léleknek egy pillanatra vagy még tovább elidőznie. És én képes lennék észrevenni, felismerni a mozdulatok jelentését. Szívesen sétálnék persze Walserrel is, Waldauban vagy Herisauban, a "modernek kolostorában" (Canetti), amelynek küszöbét átlépve nyilván sejtette, hogy itt sem találja meg a helyes válaszokat, de talán elfelejti a rosszakat. (Ezt a mondatot egyébként, persze nem Walserre vonatkoztatva, Sean Penn mondta.) Igen, szívesen járnék vele is egyet a szanatórium parkjában, még akkor is, ha nyilván ügyet sem vetne rám, túl az időn, a kérdéseken és az akármilyen válaszokon.

Föltehetjük azt a kérdést is, sikertelen ember-e a Tanner testvérek főhőse, Simon? A norma és a normalitás felől tekintve a kérdést, kétségtelenül. A walseri világkép szempontjából aligha. Vagy bárki komolyan úgy gondolhatná, hogy sikernek könyvelhető el, ha Simon pl. megtartja könyvkereskedő segédi állását, ahol "kora reggeltől késő estig, miközben odakint szelíden süt a téli nap, egy pultnál görnyed, mert túl alacsony neki", és csak ír, "mint valami megszállott íródeák, és olyan feladatokat teljesít, amelyek méltatlanok a szelleméhez?" Vagy megmarad banki, irodai csótánynak? Író- és számológépnek? Ott, "ahol semmit sem várnak el azok közül az erők közül, amelyek átlelkesíthetnek egy ifjú férfilelket, nem követelnek semmit, ami egy fiatal férfit és embert kitüntethetne. Sem bátorság, sem szellem, sem hűség, sem szorgalom, sem alkotókedv, sem a fáradság öröme nem segít az előrejutásban: sőt még kárhoztatják is, ha valaki szemmel láthatóan erőtől duzzad." Vagy elszegődik egy életre valamelyik jómódú városnegyedbe lakájnak, krónikusan elhanyagolt úriasszonyokat és halmozottan fogyatékos ivadékaikat szolgálni, akik "…legalább kínoznák a szegényeket, kényszerítenék őket robotra, ütnék őket, így legalább keletkezne valamiféle összefüggés, düh, szívdobogás, ez is valami kapcsolat, de ha elegáns házakban, arany kerítésrácsok között bújkálnak és félnek a meleg emberi lehelettől; ha nem költekezhetnek, mert félnek, hogy az elnyomottak észreveszik; ha elnyomnak másokat, de nincs bennük annyi bátorság, hogy mutassák, ők az elnyomók, még ha félnek is az elnyomottaktól; ha sem magukat nem érzik jól a gazdagságban, sem másoknak nem okoznak jóérzést; ha ronda fegyvereket használnak, amelyekhez nem kell sem igazi dac, sem férfibátorság; ha pénzük van, csak pénzük, de a pénzből semmi pompa... ez a kép a számomra rút, javításra szorul." Simon minden elnyújtózása, lődörgése, ábrándozása, gáláns szabotázsa, előzékeny megtagadása a lélektelenségnek, a hazugságnak, a hétköznapi zsarnokságnak diadal a "lassú, nehézkes, száraz, a szánalmas munkarendszerekkel vívott" ellenállhatatlanul erőtlen harcában. Simon éppen annyira nem sikertelen ember, ahogy Walser sem volt az, mert mindketten megőrízték szellemi integritásukat, és összhangba hozták létezésüket az emberi létezés mélyrétegeiben fodrozódó áramlatokkal. Simon újra és újra, de mindig csak időlegesen, Walser élete utolsó éveire. Ha akár a meghalás pillanatában is sikerül valakinek elhelyezkednie az emberi létezéssel adekvát állapotban, visszamenőleg "sikeressé" válik az élete. Ha a reménynek lehet valami értelme, jelentése és jelentősége, akkor ez az.

217. oldal, utolsó bekezdés. A walseri monológok egyike, ezúttal Heinrichnek, a nápolyból való, biszexuális betegápolónak: "Aztán meg nem is vágyom rá, hogy nagy pályát fussak be. Ami másoknak a legtöbb, az nekem a legkevesebb. Isten a tanúm, hogy nem becsülöm semmire a karriert. Szeretek élni, de nem szeretek belefutni egy életpályába, amelynek valami nagyszerűnek kell lennie. Mi ebben a nagyszerű: idő előtt elgörbült hát a pultnál való ácsorgástól, ráncos kép, sápadt arc, kopott hétköznapi nadrág, remegő láb, dagadó has, rossz gyomor, tar folt a koponyán, ádáz, acsargó, száraz, színtelen, kihunyt szemek, túlhajszolt homlok és az a tudat, hogy kötelességtudó őrült lettem. Köszönöm!… Meg tudok őrülni, ha valaki ezzel a szóval és a szóban rejlő pimasz fennhéjázással jön nekem: életreszóló állás. Én ember akarok maradni." Innen kell megértenünk Walsert. Égi értelemben evilági lény volt, földi értelemben más bolygóról való, mert megtagadta a kuporgást, a csúszásmászást, a fű alatti surranást. Elsétál mellettünk, és mi csak nehezen vesszük észre nesztelen járását, szinte a légmozgással összeolvadó alakját. És ez, azt hiszem, egyáltalán nincs ellenére.

A walseri monológ külön műfaj. A szövegben nincsenek párbeszédek, a szereplők monológokkal érintkeznek egymással. Ide-oda siklanak a történetben, a különböző helyszíneken, a hagyományos értelemben csupa jelentéktelenségből összeillesztett cselekményben, aztán egyszercsak megállnak, nem megtorpannak, hanem egyszerűen elfogy belőlük időlegesen a mozgás, és a helyzetüktől függetlenül az az érzésünk, hogy felemelkednek, szóra emelkednek, és mintegy kifelé fordulva a szövegből előadják a pátosztól, hisztériától, ön- és mások gyülöletétől mentes, higgadt, enyhe melankóliával kevert, mondhatni egyhangon intonált, csendes, nyílt walseri áriák egyikét. Walser szellemi radikalizmusa a legkontúrosabban éppen ezekben a monológokban nyilvánul meg. A előadásmód minimalista zenéje csak még inkább felerősíti a mondatok szubverzív erejét. Walser úgy monologizál, ahogy sétál. Módszeresen, minden komplikáció nélkül és aprólékosan bejárja a felkeresett vidéket, föltérképezi, mintegy lépteivel, szavaival rajzolja meg, építi föl a tájat.

Szakítsunk egy kis időt arra, hogy megvizsgáljuk a regény "csupa jelentéktelenségből összeillesztett cselekményét". A csatajelenetek és a klasszikus hangorkánok robajától kissé nagyothalló szellemünknek nyilván eltart egy ideig, amig észre veszi, forradalmak sorozata zajlik le a fejezetekben. Ha netán megtévesztene valakit az ártatlan hangvétel, válasszon ki egy monológot, pl. a könyvkereskedőnél vagy a bankigazgatónál elmondottat, vagy esetleg szólaljon meg úgy, ahogy Simon válaszol a 157. oldalon arra a kérdésre: "Mondja csak, hogy hívják magát, és mit tett eddig a világban?", és adja elő hasonlóképpen bocsánatkérő, már-már alázatos tartásban, konkrét életének egyik hivatalos helyszínén.

"Szeretem azokat az arcokat, amelyek elfordulnak tőlem, egy másik tárgy felé", mondja Simon, Klárához intézett szerelmi monológjában. Akár egy Truffaut filmben is lehetnénk, Klara a fiatal és elegáns Jeanne Moreau, Simon pedig Jean-Pierre Léaud.

Ha már szerelemvallásról esik szó, a regény telesteli van merész szerelemmel, erotikával, nőiességgel. Szerelmi sokszögek, homo- és heteroerotika, incesztuózus hajlamok, felsejlő fétisizmus, és természetesen a dominának vágyott nő(k) többszöri megudvarlása. Halálosan pontos nemi, hogy ne mondjam gender karakterek, mint például az üres erdőbe puskával durrogtató, felszarvazott férj, vagy a Tanner-lány, Hedwig, időjárásjelentéshez hasonlóan szenvtelen, de brutálisan pontos helyzetmeghatározása: "Gyere ide, egészen közel, és add a kezed. Lehet, hogy rövidesen odadobom magam egy férfinak, aki nem érdemel meg engem. És akkor eljátszottam az életemet. Köztiszteletnek fogok örvendeni. Majd azt mondják: derék asszony. "

Úgy képzelném el - naívan -, Walsert fordítani életforma. Ezt persze, manapság, nyilván egy professzionális fordító sem engedheti meg magának. Túl vagyunk azon az időn, hogy valaki, mint pl. Radnóti, napokig (vagy hetekig?) gondolkodjon egyetlen nyelvi fordulaton. Még valószínűbb, hogy soha nem volt itt az ideje ennek, csupán a fordító olykor-olykor egyszerűen kilép az időből, a szöveg, az író, és persze elsősorban önmaga (lelkiismerete) kedvéért. A walseri nyelvezet egyedülálló jelenség az irodalomban. Ez persze mindegyik nagy íróra vonatkozik, Walserre azonban jobban. A legnagyobbak között is kevés az olyan, aki fél oldal eredeti szöveg olvasása után, kizárólag a nyelvhasználat alapján, kétséget kizáróan beazonosítható. Mondatszerkesztése, szóhasználata, mind stilisztikai, mind strukturális szempontból, a szó legszorosabb értelmében szinguláris. Ez persze különösen megnehezíti a fordító sorsát, kiváltképp akkor, ha ezek a sajátosságok nem mindig kedveznek a magyar nyelv természetének, vagy éppen a magyar nyelv természetére vonatkozó babonáknak. Ha az eredeti ismeretében, magyarul olvasok irodalmat, szépirodalmat, kizárólag egy dolog érdekel, hogy tényleg Kafkát, Celant, Canettit, Walsert olvasok-e, ráismerek-e a légzésükre. Nem méricskélem a mondatokat, hasonlítgatom a központozást, a szavak jelentését. A misztérium jóval mélyebben áramlik, mint a grammatika. Valószínűleg minden nyelvben létezik egy azonos mag, nyelvi aura ("...aki pedig megtanította neked egy nyelv eredetét és lényegét, az megtanította neked a nyelvet.") A műfordítónak ezen keresztül kell átemelnie a szöveget egyik nyelvből a másikba. A Tanner testvérek olvasása közben, Nádori Lídiának köszönhetően, mindvégig úgy éreztem, Walsert olvasok. Egyébként is csinos a könyv, kellemes ránézni, kézbe venni, nincsenek benne elírások, nyomdai hibák, még a papírnak is kellemes illata van. Szerintem, örült volna neki Walser.

(Nem egyeztettünk a szerkesztő úrral terjedem szempontjából, én viszont úgy gondolom, most abbahagyom. Walser szavaival: "Éljen a balsors!... És így tovább. Sokat lehetne erről beszélni. A végén még belefárad az ember.")
 

Farkas Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.