hirdetés

Benedek Anna - Tamás Zsuzsa: Egymást olvasó művek

2017. november 14.

Minél vadabb párosításokat gondolunk ki, annál több hasonlóságra derül fény. Ha metsző és nem párhuzamos történetekben gondolkodunk, akkor előbb utóbb találunk egy közös pontot, ahol kiderül, a jó szövegek érintkeznek egymással. – November 15-én újraindul az Ellenlábas beszélgetéssorozat. A két házigazdával, Benedek Annával és Tamás Zsuzsával beszélgettünk.

hirdetés

Az olvasókat érdemes emlékeztetni, főleg ennyi kihagyás után, nem beszélve a friss érdeklődőkről, miből jött az Ellenlábas, mi volt a koncepció, és hogyan indult a sorozat?

Tamás Zsuzsa: 2009 őszén indítottuk a sorozatot. A Litera olvasóinak talán elmondhatjuk: közvetlen előzménye egy szigligeti, JAK-táborbeli kötetbemutató volt, amely akaratlanul is jól példázta két költészeti hagyomány, irányzat elkülönülését és – úgy tűnt legalábbis – szót nem értését. Érdekes volt megfigyelni a bemutató „tudathasadását”: a pódiumon egy udvarias beszélgetés zajlott, az értetlenkedés hangjai inkább a beszélgetés után erősödtek fel. Arra gondoltunk, érdemes lenne nyilvános teret biztosítani az efféle őszinte hangoknak, nem véletlen, hogy első „ellenlábasaink” Karafiáth Orsolya és Bajtai András voltak. Később szívesebben ültettünk egymás mellé olyan alkotókat, akik műveikben bizonyos szempontból azonos problematikát dolgoztak fel, ám merőben más megközelítésben.

Benedek Anna: Érdekesnek tűnt, hogy hasonló problémára milyen különböző válaszok születnek. Például Solymosi Bálint Életjáradéka és Kemény István Kedves Ismeretlen című regénye hasonló korszakot tematizál, ráadásul a két főhős is közel egyidős. Mégis teljesen másképp látjuk a 80-as évek Magyarországát Budapestről és az Alföldről nézve. Vagy a török hódoltság idejét Péterfy Gergely és Horváth Viktor regényeiben. Akkor, 2009-ben is izgalmas volt ez, de érzésem szerint ma, az oral history korszakában még izgalmasabb látni, hogy látszólag egymástól távoli művek hogyan olvassák, értelmezik (vagy épp oltják ki) egymást.

Miért volt a nagyon nagy szünet, a visszavonulás?

T. Zs.: Egyrészt nem voltak kegyesek az égiek és földi helytartóik: támogatás híján nem tudtuk folytatni a sorozatot. Másrészt én a lányaim születése után irodalmi estek helyett  altatással töltöttem az estéimet.

Újítotok valamiben? Miben lesz más az Ellenlábas az újraindulással?

T. Zs.: A koncepció és a koreográfia változatlan. Bennem felmerült, hogy új címen fusson a sorozat (ne kelljen mindig elmondani, hogy meghívottaink természetesen nem ellenségek), de Finta Laci, az est valódi házigazdája (a sorozat helyszíne a Nyitott Műhely), kedvesen meggyőzött, hogy jobb a folytonosság. Azt remélem, az elmúlt évek – akár anyai – tapasztalatai hozzáadnak valamit a kérdezői, mediátori szerephez is.

B.A.: Szerintem szükségszerűen kicsit más lesz a sorozat, hiszen nyolc év alatt sokminden átrendeződött az irodalmi életben is. Rengeteg beszélgetős program, fesztivál váltja egymást, mintha a világ felpörgetett ritmusa az irodalom távoli szegletébe is elért volna. Ez persze nagyon jó, hiszen szinte naponta lehet valahova menni. Ugyanakkor a ráérősebb, elemzős, művekre koncentráló beszélgetésekből mintha kevesebb lenne.

Az elmúlt években (már jócskán túl az internetre való rácsodálkozáson) világossá vált, hogy az irodalmi-szakmai szocializáció útjai és ezzel együtt a visszajelzés-kultúra, visszajelzés-intenzitás és elvárásrend radikálisan megváltozott, és a generációk is feldarabolódnak. Tematizálható-e ez a kétélű kattintás- és like-orientált szocializáció, ami a pályakezdők számára természetes belépőt, az idősebb generációk számára elkerülhetetlen újraszocializációt jelent?

T. Zs.: Hogy a beszélgetésekben megjelenik, tematizálódik-e ez a jelenség? Valószínű. Az életünkben jelen van. Mindjárt-negyvenesként határhelyzetben lévőnek érzem magam: néha úgy látom, élni a közösségi média nyújtotta lehetőségekkel nem más, mint elsajátítani egy nyelvet. Máskor azonban (gyakrabban) szenvedek tőle: merő tévedésnek tartom az ego ilyen mértékű előtérbe kerülését, számomra például írói oldalt üzemeltetni nem csupán teher, de időről időre szégyenként élem meg – miközben másokat ezért egyáltalán nem kárhoztatok. Szóval őszintén érdekel, ki hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz.

B.A.: Izgalmas lehetőségeket is tartogat ez a kettősség. A beszélgetések sokszor a közösségi fórumokon folynak tovább. Sokan itt fejtik ki egy-egy probléma kapcsán a véleményüket. Az előbb említett oral history épp az interneten keresztül kap újabb, izgalmas felületet. Van egy csomó olyan kezdeményezés, ami szerintem korábban elképzelhetetlen lett volna: történetek, képek, helyszínek kapcsolódnak egymáshoz. Más kérdés, hogy az én generációm csatornái szinte sehol nem érnek össze a gyerekeimével… És az is kérdés, az irodalom mekkora szeletet foglal el a hírfolyamból. A like-orientáltság csomó buktatót rejt magában, mert sokszor úgy érezhetjük, a kritika helyett elég nyomni egy tetsziket, a hosszabb vélemény vagy épp a valódi kritikai megjegyzés helyett.

Semmiképp sem minőségi, ehelyett (mondjuk így) poétikai szempontból, ki a magyar irodalomtörténetnek az a két figurája, aki szerintetek a lehető legtávolabb áll egymástól? Mi lenne az Ellenlábas álompárosítása?

T. Zs.: Álompáros… Tudom, nem így értetted a kérdést, de terveink között szerepelt Borbély Szilárd meghívása. Most nem is mondom, kit képzeltünk mellé, mindenesetre gyakran eszembe jut, mint ami már soha meg nem valósulhat.

B.A.: Sokat agyal(t)unk azon, kik azok a figurák, akik között nagy ellentétek feszülnek, persze én sem morális vagy politikai ellentétekre gondolok. De minél vadabb párosításokat gondolunk ki, annál több hasonlóságra derül fény. Ha metsző és nem párhuzamos történetekben gondolkodunk, akkor előbb utóbb találunk egy közös pontot, ahol kiderül, a jó szövegek érintkeznek egymással.

És a világirodalom történetéből?

T. Zs: Nem szívesen mondanék le a sorozat két jellemzőjéről: hogy kortárs és hogy magyar szerzőket ültetünk egymás mellé. Gondolatkísérletként talán abba az irányba nyitnék, hogy kortárs magyar szerzőt kortárs külföldi szerzővel hoznék össze.

B.A.: Én például szívesen leültetném Jonathan Franzent és mondjuk Oravecz Imrét egy asztalhoz.

Nem gondolkoztatok-e azon, hogy így állítsatok szembe lábakat; egykori írók mai protagonistáit ültetnétek le?

B.A.: Ellen-előhívásként? Szerintem egy izgalmas írói életmű, ha rejtetten is, de folytat egy hagyományt, ugyanakkor ellent is mond valami korábbinak. Amit mondasz, talán egy másik est, mondjuk a Mesterek és tanítványok lehetne, de a mi esetünkben fontos a szinkronitás.

Kikkel indul a sorozat, miért épp rájuk esett a szimbolikus újrakezdés ünnepe?

B.A.: Az első párosunk Dragomán György és Totth Benedek lesz. Szeretnénk körüljárni, mit is jelent a mindkettejüknél alkalmazott E/1. személyű narráció. Hogy mit jelent gyereknek lenni, gyerekként nézni határon innen és túl, vagy épp diktatúrában és háborúban? Kikhez fordultak írás közben, van-e olyan nyelv vagy hagyomány, amihez kapcsolódnak ezek a történetek? A napokban olvastam a Prae folyóirat Antropocén-számát, iszonyú izgalmasnak találtam például Nemes Z. Márió tanulmányát, aki a 2000-es évek költészetét a poszthumán és disztópikus elméletek, filmek, szövegek felől értelmezi. Szerintem a két regény szempontjából is termékeny lehet ez a nézőpont.

Mennyire láttok előre, mi árulható el a folytatásból?

B. A.: Egyelőre csak a témákat árulnánk el – a szerzőpárosok kiléte még titok. Szeretnénk beszélgetést a mai „történelmi regény”-ről, művészi sokféleségről, gyökerekről (gyökértelenségről), önéletrajzi fikcióról. Mondanám, hogy várjuk a megfejtéseket, de ha minden jól alakul, hamarosan jelentkezünk a folytatással!

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.