hirdetés

Elmenni ebből…

Bratka László halálára

2006. július 14.
Régen láttam ennyire hiúságtól mentes, kisképű embert, mondta K. azután, hogy utoljára látva őt, Balatonfüreden a Fordítóház kertjében beszélgetett vele – a napokban...  Július első napjaiban halt meg Bratka László költő, műfordító. Rácz Péter emlékezik rá.
hirdetés

Még mindig ezzel a halállal nem tudunk mit kezdeni. Amikor például: váratlan. Úgy általában kitalálunk ezt-azt, kedvenc olvasmányunk, na nem, nem kedvenc, de nagyon átéltük, mintha-megértettük-volna olvasmányunk a Bardo Tödol, a Tibeti halottaskönyv volt. Amikor Pilinszky meghalt, mintha működött volna, nagy békével tudtam a halott lelkét, a magamét (?) magamban (?) eligazítani. Most nem megy.

Bratka László meghalt. Éppen harminc éve ismerem, Kemenczky Judit mutatta be, s aztán az ő máriaremetei házába jártunk ki együtt Sziránóval. Mert Bratka neve ekkoriban Sziránó volt, nem tudom, mi okból, mindenesetre az orra nem adott rá okot. Azt hiszem, már ekkor a Semsey utcában lakott, Semsey Andor 19., ezt nekem éppúgy nem kellett felírni a noteszomba, mint az akkori telefonszámát. Riadt egymás iránti szeretet Ágival, aztán az első gyerek. Volt itt egy szobája, rengeteget dolgozott benne (mint egy napszámos, gondolom most), de az egész mégis, meg éppen ezért valahogy egy orosz lágerre, na jó, egy moszkvai bérház lakására emlékeztetett, kvartyira 5, a folyosó végén.

Versekről, jó versekről, akkor még ismeretlen orosz írók éppen fordított munkáiról beszélgettünk, miközben vártuk az 57-es buszt, vagy cseppet sem sokkal később, mikor újságot árultunk.

Bratkának ebben az időben az untermannja voltam az újságárulás nehéz szakmájában. A 70-es évek második fele: a 32-esek terén felvette az újságot, értsd: az Esti Hírlapot, a kedvemért 300-zal többet, és szépen elvillamosoztunk az Árpád hídhoz. Hol a villamosmegállónál feltorlódó kifelé menő autók voltak az enyémek, és a hídra hajtó autók az övéi, hol fordítva. Ő verseket írt ekkor, én lefordítottam a Félelem és reszketést. A benzingőz nem ártott nekünk, fiatalok voltunk, ebből éltünk. Aztán ő bejött a Deák téri metróhoz – van-e irodalmár, aki nem állt meg nála néhány szóra? –, én pedig más megélhetés után néztem.

Régen láttam ennyire hiúságtól mentes, kisképű embert, mondta K. azután, hogy utoljára látva őt, Balatonfüreden a Fordítóház kertjében beszélgetett vele – a napokban. Előtte két nappal pedig az Ex Sympó Hekerle-számának baljós bemutatóján láttam még. Miért baljós? Húsz évvel korábbi halálra, akkor is értelmetlen-váratlan halálra emlékeztünk éppen. 1986-ban nem csak Hekerle, hanem előtte Erdély Miklós, utána Papp Tamás (akik nem ismerhették: az underground kultúra jelese) halt meg, sok volt a halálból azon a nyáron. (Most hallom Beney Zsuzsa élete végét – ez a nyár nem fog elmaradni a húsz év előttitől. Csupa B betűsök: Bada Dada, Bertók Lajos színész.)

„Elmenni ebből az egy csapásra profanizálódott világból” – írja egyik írásának kezdetén az éppen megjelent kötetében: Az időjáró jelentéseiből címűben. „Minden írásom a cérna-árnyéknyi valóságon átsuhanó érkező- és távozómobil”, folytatja később. Talán tényleg beleköltözött egy utcán felszedett kölyökmacskába? Figyelnem kell őket.

Bratka szemei állandóan ugráltak: nyugtalan és kereső volt, előbb azt hittem, bizonytalanságot tükröz. Aztán mindig kiderült: kialakult véleménye van, de szerényen csak annak mondja, aki éppen mellette áll.

Nem tudom, hogy csinálta, de mindig azt éreztem, adósa vagyok: nem tudtam annyira szeretni, nem tudtam annyira megmutatni szeretetemet, amennyire szerettem volna.

Rácz Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.