Kertész Imre belecsap a lecsóba, a nép jobbik fele tajtékzik, a karaván halad. Ha ugyan halad. Ki tudja? Így történt ez a múlt század elején Írországban is egy bizonyos James Joyce úrral, aki szintén belecsapott a lecsóba vagy inkább a whiskeybe, s úgy otthagyta a hazáját, mint Szent Pál az oláhokat. Ki emlékszik ma már Joyce „hazafiatlan” megnyilvánulásaira?  Ha az ember manapság végigsétál Dublin belvárosában, egy idő után az a benyomása támad, hogy itt még a padlás is Joyce-szal van tele.

Vagy Kundera! Ó, a Milan Kundera! Neki egy idő után a csehekkel lett tele a hócipője, legutóbbi regényeit már franciául írta, s ha néha hazalátogat Csehországba, azt is titokban teszi. Nem ő tehet róla, hogy a csehországi közállapotok is Augiás istállójára emlékeztetnek, s a náci beszéd ott sem kanárifütty.  A sör és knédli mellett fecsegő cseh nemzetmegváltó hazafi sem szereti Kunderát, Kundera meg, nagyon helyesen, tesz rá, hogy a sör mellett hőzöngő cseh hazafi mit gondol vagy mond róla. S őt, miként Joyce-t sem, még lezsidózni sem lehet, ami tovább súlyosbítja „árulását”. De arról nincs tudomásom, hogy írói kvalitásait bárki is kétségbe vonná Csehországban, miként azt Kertész Imrével teszik némely tahók mifelénk, tudván tudva, hogy az írót nem a nyegle nyilatkozatai, hanem a művei minősítik, azok értékét kell hát kétségbe vonni.

Mindezt írom én most annak ellenére, hogy én, bizony, a magyar nemzethez tartozónak vallom magamat, és magától értetődően magyar írónak is, s bár nem lenne egészen kedvem ellenére való egy kis nemzeti önostorozásra vetemedni, mégsem teszem ezt.  Mert gyaláznak itt bennünket, e Szlovákiának nevezett kis hazában a többségi nemzethez tartozó urak és elvtársak éppen eleget ahhoz, hogy az önostorozást elhalasszam békésebb időkre.

Szembenézni a múlttal? Hát hogyne! De akkor annak minden téveszméjével és e téveszméknek az összes máig traumatizáló következményével együtt és egyszerre. A dolgot az is nehezíti, hogy a múltnak más-más szegmensei traumatizálják a parasztságot, a régi középosztály leszármazottait, a magyar zsidóságot vagy éppenséggel a határon túli magyarokat. Hogy mi mindennel kellene szembenézni? Csak vázlatosan és nem a teljesség igényével említeném meg legújabb kori történelmünknek néhány traumatizáló epizódját. Ilyen például a kiegyezést követő évtizedek kétbalkezes kormányzati politikája a nemzetiségi kérdésben. De ez csak úgy érthető meg mélyebben, ha nem feledkezünk meg az ország felforgatására irányuló pánszláv agitációról és a korabeli román irredentizmusról sem. Aztán: az elvesztett első világháború, az ország idegen hadseregek általi megszállása, az első magyar köztársaság vörös terrorba torkolló anarchiája. A Tanácsköztársaságnak nevezett vörös rémuralom. A fehérterror. Trianon. A Horthy-rendszer mint történelmi szükségszerűség és anakronizmus. A numerus clausus, a zsidótörvények, a holocaust, a nyilas rémuralom, a német megszállás, a budapesti zsidók Dunába lövése. Az újvidéki rémtettek, majd válaszul Tito partizánjainak vérengzése a Délvidéken. A szovjet megszállás és a „málenkij robot”. A szlovákiai magyarok üldözése, kitelepítése a Szudéta-vidékre és erőszakos áttelepítése Magyarországra, adásvétele csehországi városok piacterein. A Maniu-gárdák erdélyi atrocitásai. Az ávós rémuralom és a magyar parasztság jobbágysorba taszítása. Az 56-os forradalom véres leverése és a rákövetkező megtorlások… A sor bizonyára bővíthető és kiegészíthető.

Tovább nehezíti a tárgyilagos szembenézést, hogy ami a lakosság egyik csoportjának fáj, az a másik számára közömbös. Ami az egyiknek „felszabadulás”, az a másiknak legföljebb „megszabadulás”. Vagyis a társadalmi szolidaritás megdöbbentő hiánya. Holott a fentebb felvázolt eseménysor egyetlen narratíva, egyetlen logikai lánc, melynek egyetlen láncszemét sem lehet pusztán önmagában vizsgálni. Szembenézés van, de nem az egész narratívával. Ahhoz egy Bibó István-i formátumú intellektusra és bátorságra lenne szükség. Vagyis a nagyon is kívánatos történelmi önvizsgálathoz nemcsak az akarat és a bátorság hiányzik, hanem az intellektuális arzenál is. Ha viszont tovább késik a nemcsak a részekkel, hanem az egésszel való szembenézés, az a politikai alvilágnak fog még inkább, mint eddig, kedvezni.
    

Grendel Lajos