hirdetés

Élőbeszéd

Nagyvizit Kemény Istvánnál

2006. szeptember 14.

Egy bőröndéletet sohasem élt látens konzervatív anarchista, akinek iskolái többsége romba dőlt. Ugrásra készen lustálkodik át éveket, százkazettányi törzsanyagot gyűjt össze, hogy megalapozza a következő generáció családregényírói ambícióit, egy-két sorokat rejt el takarításkor a lakás különböző pontjain, s a sivatagba nem turistaként jár - ez is kiderül Kemény Istvánról Bartis Attila kérdései nyomán.

hirdetés

Van pálinkád?
 
Nincs.
 
Így nem lesz könnyű, mert ez most egy nagyon faramuci helyzet. Németh Gábor arra számított, és első ránézésre nem is ok nélkül, hogy ha mi ülünk le beszélgetni, akkor sokkal közlékenyebb leszel, mint egy vadidegennel. A valóság viszont az, hogy kerek húszévnyi barátság után valószínűleg lehetetlen lesz jó pár dologról úgy beszélgetnünk, hogy majd egyikünk se feszengjen az önismétlés miatt. Különben amikor interjút készítenek veled, melyik az a kérdés, amelyik a legjobban idegesít?
 
Annyira rosszul beszélek, hogy egyszerűen nincs pofám a kérdéseket szidni.
 
Akkor majd lesznek pótkérdések. A pótkérdés olyan kérdés, amelytől engem biztosan kiverne a víz, és valószínűleg te se tennél fel másnak, önmagának viszont ha tetszik, ha nem, felteszi az ember. Például: Milyen élményből lesz vers? Tehát a pótkérdéseket majd te teszed fel magadnak, utólag, egyedül, és majd ügyesen úgy helyezzük el őket, mintha a beszélgetés szerves részét képeznék. De azért valamiképp jelöljük is, hogy ezek pótkérdések, csak, hogy tiszta maradjon a kezünk.
 
Rendben.
 
Szerintem próbálkozzunk a kronológiával. Kezdjük a gyerekkornál, a tanyánál, a lakásoknál, aztán úgyis eltévedünk. Neked hány lakcímed volt?
 
Ez, ahol ma lakom, a negyedik.
 
Tehát soha nem albérleteztél, nem éltél bőröndéletet, nem laktál pályaudvaron.
 
Nem. Ilyenek nem voltak. De az ötödik általánosig minden évben más iskolába jártam.
 
Mentél édesanyád után?
 
Nem. Az úgy volt, hogy az első általánost az akkor három éve épült modern érdligeti iskolában jártam, aztán felállványozták, mert kezdett összedőlni… A szüleim rémülten kivettek…
 
Három év után összedőlt?
 
Ma is áll, meglepő módon - meggyógyult.  De 1969. szeptember elsejére alá volt dúcolva minden ablaka faoszlopokkal. A szüleim a nagytétényi iskolába írattak be minket a húgommal, ahol anyám egy darabig védőnő volt…
 
Védőnő volt?!
 
Igen.
 
Alig kezdtük el, és máris mondtál olyasmit, amit nem tudtam.
 
Ezerkilencszázhetvenben apámmal úgy döntöttek, hogy elköltözünk egy tanyaközpontba, ott lesz iskolavezető az anyám képesítés nélkül. És majd közben elvégzi a tanítóképző főiskolát levelezőn. Így is történt. Így kerültem harmadik általánosban tanyasi iskolába. Nyolc osztály egy teremben. Tíz ilyen se volt akkor már az országban. Kincskereső kisködmön. Aztán negyedikre megint változott a helyzet, mert az akkor százéves iskolaépületet életveszélyesnek nyilvánították, és az egy szem osztálytermet áttelepítették az egyik cselédsorra, egy szoba-konyhás kis lakásba. Ez lett a szükségiskola. Ide jártam negyedikbe.  
 
Jártál olyan iskolába, amelyik végül nem omlott össze?
 
A budaörsi gimnázium épülete például. Csak már rég nem ott működik a gimnázium. Több másik iskolám ma is áll (jogi kar, stb.). De a tanyasinak tényleg nyoma sincs.
 
És hogyan kerültél pont te pont a jogi karra?
 
Ez is családi döntés volt: információink szerint a bölcsészkarra maximális pontszámmal se mindenkit vesznek föl. Ez volt a végső érv. Akkoriban még nem tudtam (csak sejtettem), hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok a jogi pályára.
 
Meddig jártál oda?
 
Négy évem ment rá. Két és fél év után kibuktam, évismétlés. Megpróbáltam még egyszer a harmadévet. Ekkor se sikerült, de - Mezey Katalin segítségével – Király István révén ekkor már sikerült átjelentkeznem a bölcsészkarra. A másik segítséget a döntéshez a húgom adta,  mondván, hogy még semmi nincs veszve  – jó, hát öregnek tényleg elég öreg vagyok már, majdnem huszonkét éves, de azért mégiscsak azt kéne csinálnom, ami érdekel.  Nyolcvannégy szeptemberében kezdtem a bölcsészkart. Újjászülettem.
 
És miért csak kilencvenben fejezted be?
 
Mert azért itt is sikerült egyszer évet ismételnem. Ez nem bukás volt, csak nem kaptam meg egy aláírást, nem vizsgázhattam. De ennek ellenére a bölcsészkaron soha nem volt olyan inkompetencia-érzésem, mint a jogon. Hogy bármelyik pillanatban rám omolhat ez az egész. A bölcsészet szabadság-érzés volt, eufória.
 
Van egy majdnem-pótkérdésem. Mikor írtad az első versed?
 
Nyolc évesen. Írtam kettőt, és ezzel meggyőződtem róla, hogy nekem ez a versírás-dolog ez megy! És ezért nem is foglalkoztam vele. Ezek után minek? Tizenhét éves koromig elvétve írtam verset, egyet-egyet. Vicceseket. Például Mikulásra.
 
Ezek megvannak?
 
Valahol talán. De nem érdekesek. Semmi nincs bennük, de tényleg! Tulajdonképpen harmadikos gimnazista koromban kezdtek a versek érdekelni. Akkor lett valami fogalmam róla, mi az, hogy vers. Addig kissé viszolyogtam tőlük. Meg a költőktől. A kötelező unalom. Persze az, hogy az V. Lászlóban jó Budavár magas tornyán az érckakas csikorog élesen – ez a csikorgás azért hátborzongató volt gyerekként is. De az ilyen jellegű élményeket mindig az iskola szállította nekem, vagy az apám olvasta fel nekünk. Nem én fedeztem fel őket magamnak.
 
Ady volt az első felfedezetted?
 
Adyt is az iskolában szerettem meg, de ő lett az első költő, akik magamtól is olvastam. (Egy kis Verlaine-t és abszolút véletlenül utamba került Faludy-Villont leszámítva.) Felnőtt szemmel Ady-versre néztem rá először, és láttam, hogy ez bizony jó. 
 
És attól kezdve folyamatosan írsz?
 
Hát a kínlódásokat leszámítva…
           
Azokat nem biztos, hogy le kell számítani.
           
Igen, azóta is írok. Harmadikban meghívtak Sárvárra, de ez a két ügy akkor még nem ér össze, a versolvasás és az írás. Amivel eljutottam Sárvárra, az még nem volt igazi… azt csak írtam a pályázatra. Formailag megfelelt.
 
Ez hányban történt?
 
Hetvenkilenc áprilisában. Előző decemberben írtam egy Balassi-strófás verset megy egy szonettet – két borzalmas verset, mert a pályázati kiírásban benne volt, hogy minimum két darab kötött formájú vers kell. Ezen kívül még egy rettenetes paródiát küldtem el – a „modern költészetről” – ahogy én azt elképzeltem. De Mezey Katalin és Papp Márió látott benne valami fantáziát. És erre kaptam teljesen érdemtelenül bronzot Sárváron. De ugyanezekben a hónapokban jött be nekem Ady, és a költészet szeretete.
 
Volt olyan pillanat, amikor a „verset írok”-ból „költő vagyok” lett?
 
Ez azért még ma is problémás…
 
 
Egész más erről beszélni… Például úgy mutatkozni be, hogy Kemény István költő. Ez valóban problémás. Ma nehéz ezzel a szóval bánni, jól bánni. De, hogy a „költő vagyok” valóban problémás lenne, azt nem hiszem.
 
Igen, igen, erről van szó. Halálra idegesít, ha úgy címez nekem valaki levelet, hogy K.I. költő…
 
Tehát volt ilyen kitüntetett pillanat, amikor ez átfordult? Csak azért kérdem, mert tudom, hogy volt, és az ilyen pillanatok, vagy inkább utólag pillanattá sűrűsödött évek azért elég fontosak.
 
Igen, volt. József Attila ugyan soha nem volt a kedvencem, de azért élt a fejemben egy ideálkép, hogy egy húszéves költő az írjon egy olyan verset, mint a Tiszta szívvel. És addig nem költő, amíg nem írt egy olyat. De ha olyan jót mondjuk nem is sikerül neki, akkor legalább egy olyat, ami nem suta, nem ügyetlen, nincsenek benne rossz sorok, nem hasonlít egy mai versre (nem sokra becsültem az akkori „mai verseket”), és ezeken kívül: van benne egy ifjúi életprogram. Úgy, mint a Nincsen apám-versben. Ezeket persze csak most fogalmazom meg, hogy mi is élhetett a fejemben erről. Akkoriban csak azt éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok megírni egy olyan verset, ami tetszik nekem. Adyval vigasztaltam magam elég szánalmasan (és tévesen), hogy ő huszonkilenc éves koráig csak publicisztikát írt, meg rossz verseket. Aztán már szinte váratlanul mégiscsak írtam egy verset, amiről azt gondoltam, hogy elejétől végéig jó… talán elmegy az én nincsenapámomnak. Ez a Tudod, hogy tévedek című lett.
 
Mikor írtad?
 
Egy jó évig, nyolcvan augusztusától nyolcvanegy szeptemberéig.
 
Azóta is töretlen a viszonyod vele?
 
Nem. De ma is az az első versem, amit nem szégyellek.
 
Most olvastam fel a gyerekeimnek. Az enyém töretlen. És az övék is… Húsz éve még nagyon érdekelt a dalszöveg. Te voltál a legelső, akitől azt hallottam, hogy az URH, az Európa Kiadó vagy a Kontroll szövegei tulajdonképpen versek. Adyról tudod, hogy hatott rád. A nyolcvanas évek zeneszövegeiről is tudod?
 
Szinte kínosan sokáig (84-ig) nem ismertem őket, de sok minden benne volt a levegőben. A nyolcvanas évek legelején mindenesetre éreztem, hogy most meg kell változnia a dolgoknak, mert a hetvenes évekből elég volt, borzalmasan semmilyenek voltak. Néha úgy éreztem, hogy még a levegőnek is új szaga van. És ugyanezt sokan érezhették akkoriban mások is. A korosztályom. Tulajdonképpen szerencsém volt, hogy nem ismertem őket elég korán. Mert ha ismertem volna, valószínűleg egy csomó versemet meg se írom. Ugyanez a helyzet A Gyűrűk Urával, amit nyolcvanegyben adtak ki először magyarul. Egy év késéssel nyomta a kezembe valaki, hála Istennek csak akkor, amikor már megvolt egy fél kötetnyi versem. Amikről még én magam is azt hittem volna, hogy a Gyűrűk Ura utánérzései – ha időben olvastam volna a könyvet…

Tudod, mi a furcsa? Azt gondoltam, csalhatatlan az emlékezetem, és képzeld, nem emlékszem, 90 januárjában, amikor először mentem haza Marosvásárhelyre és te elkísértél, együtt jöttünk-e vissza, vagy külön. Valamelyik éjszaka ezen törtem a fejem, és nem emlékeztem. Egy darabig megvan minden, aztán elmosódik.
 
Nem együtt jöttünk haza. Te még kinn maradtál Vásárhelyen. Emlékszem: egyedül utazom hazafelé a vonaton, és Medgyes után megjelenik a kiskapusi erőmű és környéke. Addig azt a borzalmas erőművet csak nyáron láttam, és szó szerint totál fekete volt körülötte tíz kilométeres körzeten belül minden. Mordor éjfekete földje… De most két napja esett le a hó. Kíváncsi voltam, most milyen lesz. És így is minden fekete volt. A hó volt fekete! Működött az erőmű. Szóval ezért emlékszem.
 
Volt olyan év 89 óta, amikor nem voltál Erdélyben?
 
Nem. És asszem olyan se, hogy csak egyszer.
 
Ha tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én.
 
Pedig tényleg egész más volt a helyzet. Egészen 28 éves koromig nem tettem be oda a lábam.
 
Nem akartál, vagy így alakult?
 
Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először - Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: 89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – és akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighisoara, de mindegy.
 
Hányszor voltál 89-ben?
 
Ötször. Abból egyszer már a forradalom után. Szóval majdnem kimaradtam a Ceucescu-érából. Annak a végvonaglásaiból. De év közben még nem látszott a vonaglás.
 
Az utolsó pillanatig nem látszott. Pesten már javában sejteni lehetett, hogy ez az egész egyszer összeomlik, otthon viszont annyira átitatott mindent a reménytelenség, hogy, az sem akarta hinni a végét, aki látta. Különben csak most, erre a beszélgetésre készülődve jutott eszembe, hogy az Erdélyhez való viszonyod például olyasmi, amiről eddig soha nem beszéltünk egymással. Valószínűleg azért, mert azon nagyon kevés anyaországiak közé tartozol, akik az erdélyi utazásaikat nem úgy élik meg, mint hazafias kötelességet, nemzetmentő kalandtúrát, hanem mint evidenciát. Így aztán nagyon nem is volt mit beszélnünk az érzelmi kötelékekről, vagy kötelességtudatról.
           
Igen, tényleg annyira evidens lett. Te otthonként beszéltél róla, nekem is pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket, és aztán ezekről a helyszínekről beszélgettünk. De en bloc Erdélyről nem. Hogy mit is jelent nekem? Ahogy 89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon.
 
 
Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz.
 
Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba… Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez.
          Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről.
 
És az erdélyi irodalommal, írókkal kialakult valamiféle kapcsolat?
 
Régenben egy olyan lánynál laktunk, aki boldogan fogadott minden magyarországi folyóiratot. Azt is hittem, rajong az irodalomért, később derült ki, hogy semmi köze nem volt hozzá. Ahogy a szomszéd srácoknak se volt, bár tisztelték mindannyian. Aztán évekkel később Kolozsváron és másutt belekeveredtem különféle nagy bulikba, és utólag mindig kiderült, hogy volt bennük egy pár író is. Vida Gábor vagy Jánk Károly, akiknek azóta több könyve is megjelent Magyarországon, és Vermesser Levente, akinek még nem. Aztán később jártam persze egy párszor kimondottan felolvasni is Erdélyben. És sok mindenki mást is megismertem. Kovács András Ferencet. Visky Andrást. Szőcs Gézát. De az én erdélyi dolgaimnak alapvetően nem az a szervező ereje, hogy én költő vagyok-e vagy sem. 
 
December ötödike téged mennyire vágott földhöz?
 
Az eléggé. 89-ben, Régenben a konyhában kilencen ültünk, egy japán lány is, akit Püspökladányban szedtünk fel. Kimenni nem nagyon illett, mert szekus volt a szomszéd, és számolta, hányan járnak a budira. Mindenki dohányzott, és a nemzeti hovatartozásról beszélt. És akkor, emlékszem, azt magyaráztam, hogy a nemzeti hovatartozás egyetlen emberéletet sem ér meg, pedig nem a nemzeti érzést akartam kicsinyíteni. Volt, aki nagyon nem értett egyet. Ma is ezt mondom, viszont el tudok képzelni olyan nemzeti érzést, ami nem kártékony. Nem nacionalizmus. Ilyen az enyém is, remélem. Ennek megfelelően december ötödike után nem dühös lettem, hanem elkeseredett.

Az Ady-cikk volt az utóbbi idők egyik legnagyobb vihart kavart írása. Egyértelmű, hogy nem hetek, hanem az elmúlt 16 év kellett ehhez a cikkhez. A könyv apropónak megfelel, de mi adta az utolsó lökést, hogy végre megírd?
 
Tavaly megjelent Domokos Mátyásnak A Komp-ország poétája című Ady-szöveggyűjteménye, ami azoknak is érdekes, aki nem irodalmi érdeklődésűek, de szeretnének képben lenni Adyval kapcsolatban. Réz Pál megkérdezte, nem írnék-e erről a könyvről recenziót a Holmiba, és amikor mondtam, hogy nem vagyok filológus, vagyis szakember, azt válaszolta, nem baj, írhatok arról, hogy mi a helyzet ma, 2005-ben Adyval - szerintem. Ezért írtam meg örömmel és kínlódva ezt a (mondjuk) esszét. Ebbe aztán belevettem sok minden olyasmit, ami az elmúlt tizenhat év során zavart, bántott, nyomta a lelkemet. Tulajdonképpen arról szól a cikk, milyen érzés nekem magyarnak lenni. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de közben úgy éreztem, fontos, amit én gondolok erről, mégpedig azért, mert akik erről a témáról a nyilvánosság előtt írnak, beszélnek, (tisztelet a kivételeknek) nem jól teszik a dolgukat, hanem lélektelenül, gépiesen. A pátosz frusztrált gyűlölködéssé vált az egyik oldalon, az irónia kioktató cinizmussá a másikon. Ilyen szavak röpködnek, mint „hazaáruló” vagy „fasiszta”, de úgyse számít, mert csak a másik fél mondta. Illetve nagyon is számít, mert ilyen szavakkal azért ölni lehet. Mivel én, egészséges gyávaságom révén, többnyire tisztában vagyok a szavak súlyával, ebben az esetben úgy éreztem, nem az a megoldás, hogy finnyásan távol tartom magam mindkét oldaltól, hanem, hogy a magam (tényleg) szerény eszközeivel megpróbáljam bemutatni egymásnak a feleket. Hogy mind a két oldalon a Homo Sapiens egyedei találhatók, ha ez mára talán feledésbe merült is. Ady Endre a maga korában, amikor megvolt ugyanez az eszelős szembenállás, kegyetlenül beolvasott mindkét oldalnak, nem is egyszer igazságtalanul. Én a róla szóló Holmi-cikkben megpróbáltam az ő szellemében (bár igen óvatosan) fogalmazni. Ha okosabb ember lennék, én is sokkal keményebbeket és igazságtalanabbakat mertem volna mondani. De talán jobb is, hogy nem tettem. Hátha akadt mindkét oldalon egy-két ember, aki pont ezért volt hajlandó végigolvasni.
 
A rendszerváltás eufóriája számodra mikor ért véget?
 
Te készítettél egy fotót a Parlament lépcsőin ülve négyünkről: Szirmay Ágiról (aki azóta a feleségem lett), Kun Árpádról, Poós Zoliról és rólam. 1989. október 23-án. Nézünk ifjan a jövőbe, ahogy kell.
 
 
 
Aztán egy szép napon nagyon meglepődtem, mert már nem lehetett csak úgy odamenni a Parlamenthez. Korlát került köré. Nem lehetett már leülni a mi kedves, régi lépcsőnkre. Ez olyan tíz éve történt. Erről akkor írtam egy rádiójegyzetet, aminek hatása nulla, a honoráriumából pedig kb. két napi élelmet lehetett bevásárolni a családnak (nem éheztünk, de ma sem tudom, konkrétan miből éltünk akkoriban). Ami az eufóriámból maradt, talán ekkor tűnt el. De azt azért soha nem felejtem el, hogy ’89 előtt mégiscsak rosszabb volt, mint ma. Mégis: életem legélhetőbb évei talán ’89 és ’90 voltak. Igaz, hogy az ember sokszor összekeveri a saját fiatalságát a történelem legvidámabb éveivel…
          Teneked mikor omlott össze?
 
Asszem először Csurkánál. Pontosabban amikor a tévé előtti tüntetésük másnapján egy fényképet akartam készíteni rólad, és a kalapom miatt az a félőrült pap kizavart minket a Hittudományi Akadémia épületéből. De akkor is össze tud omlani, ha az aktuális miniszterelnök azt ajánlja, nemtetszés esetén nyugodtan elhagyhatom az országot. Szerinted melyik a legkiábrándultabb könyved? Mert szerintem a legutolsó.
 
Kilóra talán ebben van a legtöbb kiábrándultság, bár igyekeztem úgy szerkeszteni, hogy a vége reményt sugározzon. Egy kis halványkát. Mert ennyi többnyire van is bennem, minden kiábrándultság ellenére. Mostanában jutott eszembe ilyesmi, amikor Elias Canettit olvastam. Ő volt konzervatív anarchista. Én is az lennék a legszívesebben, ha tudnám, hol kell jelentkezni közéjük.
 
Ha belegondolok, hogy a politikai karriered az Elvont Párt kiáltványától indult, akkor nem is jutottál valami messzire.
 
Hát… tulajdonképpen nem.
 
Inkább beszéljünk egy kicsit a prózáról. Évek óta heti rendszerességgel jársz ki a nagynénédhez, aki már legalább három családregénynyi történetet mondott szalagra.
 
Évekkel ezelőtt felvettük a száz kazettányi törzsanyagot. De azóta is rendszeresen merülnek fel újabb kérdések.
 
Száz kazetta csak a törzsanyag?
 
Aha. Egyórás kazetták. A kiegészítő kazettákkal ma 112 darab van. Vannak benne persze üresjáratok is, ismétlések. De a nagynéném jól beszél, és mindenre emlékszik. Azelőtt, ha lement az utcára, és öt perc múlva visszajött, kerek történetet mesélt szereplőkkel, mindennel. A család történetén pedig rengeteget törte a fejét. Ezek kicsiszolt dolgok. Egyébként lakcímek szerint mesél. Húsz lakcímük volt 1918-tól máig, ahol lakott. A Horthy Miklós úttól Érdligetig. Ez elég jó az időrendhez is…
 
És mi lesz ezzel az anyaggal?
 
Nagyregényt kéne írni belőle, természetesen. Nagyigénnyel. Olyannal, mint a huszadik század megírása! Ezzel nincs is más baj, mint hogy épp most lett egy közeli példa, hogy is kellene csinálni az ilyesmit: a Nádas-könyv. A Párhuzamos történetek. Szerintem Nádas Péter az első, aki tényleg megírta. A maga módján persze; lehetne rengeteg más módon is, de a módszerei, az eszközei… sok mindent elírt előlem. Igaz, még több, amit nem írt el, de csak azért, mert nekem soha az életben nem jutott volna az eszembe. Szóval nehezen látok hozzá a nagyregényhez. Pedig viccen kívül ott van a nagynéném anyagában a lehetőség. 
           
Az a valóság, hogy én ebben nem hiszek, de ezt tudod jól. Annak dacára nem hiszek az ilyen mások építette gátakban, hogy pont én voltam, aki éveken át azzal áltattam magam, meg másokat is, hogy azért hagytam fel a versírással, mert megismerkedtünk és elolvastam a verseidet. Nagyon frappáns, de pont annyira hamis válasz volt arra a szomorú tényre, hogy nem vagyok költő – de nem lenne szerencsés, ha most az én költői kudarcaim fele kanyarodnánk. Az évek óta félbehagyott regényednek mennyi köze van ehhez a száz kazettához?
 
Valahogy annyi, mint A babónak A Gyűrűk Urához…
 
Nem érzed úgy, hogy a konkrét tényanyag megbénít? Én megbolondulnék száz kazettától, legalábbis ha regényt kéne írnom belőle.
 
De. De ha végül én nem írom meg, akkor még mindig ott van a család új nemzedéke. Lehet, hogy az én gyerekeim írnak majd családtörténetet. (Merthogy mind a hárman regényt írnak.) Persze én szeretném azért, de lehetséges, hogy éppen az a történelmi távlat kell a dologhoz, ami nekem nincs is meg. A családunknak mindenesetre jár egy ilyenfajta elégtétel. Jól megkínlódták a huszadik századot, amivel nincsenek egyedül, de közben minden nemzedékben élt nem is egy családtag, aki úgy nézett a családra, mint irodalmi nyersanyagra. Írói szemmel. Azt hiszem, minden valamirevaló család megtermi a maga családregény-íróját, és a mi családunk igencsak valamirevaló.
 
Most legszívesebben elmeséltetném veled azt a történetet, miként járult hozzá a családod egy cipőtalppal a trianoni diktátum aláírásához, de e helyett jöjjön inkább egy pótkérdés. Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni.
 
Ez a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással. Hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak…), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni - pedig ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet.
 
Egyre pocsékabbul érzem magam, mert egy vacak fülszöveget sem tudnék álmomból felverve megírni. Ráadásul mondatonként, bekezdésenként csiszolom, darabokból rakosgatom össze a szövegeket, érzelmekkel talán igen, de különösebb tárgyi tudással nem rendelkezem – figyelj, mi lenne, ha inkább egyszerűen azt mondanád, hogy lusta vagy?
 
Nem vagyok lusta.
 
Tudom. Én viszont még szeretnék prózát írni… 
 
Illetve, de. Illetve ugrásra készen lustálkodom át éveket.
 
Azt is tudom. Az első igazi pótkérdésem: Milyen élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez?
 
Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni.
          Szóval majdnem mindig úgy kezdek bele egy versbe, hogy van egy jó erősnek látszó sor vagy kettő, ami beindítja. Néha viszont - és ahogy öregszem, egyre gyakrabban - van egy tétel (kissé nagyképűen fogalmazva), amit ki akarok fejteni. Mondhatni, ismertetni tanaimat az adott témakörre vonatkozólag... Ilyen az Élőbeszéd-kötetből az Egy hét az öreg Káinnal című fejezet vagy ciklus. Vagy két éve több okból kifolyólag is elveszettem a bizalmamat elsősorban saját magamban, másodsorban az emberi fajban: éreztem, hogy semmi esélyünk javulni, tökéletesedni. Az a (nem éppen eredeti) érzésem támadt, hogy a Káin-féle gyilkosságot időről időre megismételjük, akár akarjuk személy szerint, akár nem. Ha személy szerint sikerül is elkerülni, a társadalom nem kerüli el. És hogy most, az utóbbi fél évszázadban éppen egy nagy Ábel-ölés után vagyunk, eddig talán a legnagyobb után, és ennek a hatása még mindig tart. Még mindig élnek a tettesek és a tanúk, de (ahogy például a délszláv háború vérengzései is megmutatták), a visszatartó erő megint gyengül. A mi korosztályunk életét végigkísérték a hírek a Dél-Amerikában álnéven élő nácikról, és itt, ma is ezrével élnek köztünk olyan emberek, akik totális rendszerek nevében gyilkoltak. Tehát elképzeltem egy Káin-figurát, aki – ha nem is halhatatlan – az emberiséggel nagyjából egyidős, és korról korra elköveti a testvérgyilkosságot. Utána meg-megpihen. Évtizedekig dekkol valahol. Amikor felismerik, továbbmenekül. Egy ilyen felismerés-továbbmenekülés története van leírva a káinos versekben.
          Ezek közül az egyik, az Epilógus című még a többinél is koncepciózusabb. Kimondottan tankölteményt akartam írni. Hatásos formában. Ez a forma a nibelungizált alexandrin, ami Radnóti Miklós Erőltetett menetének a versformája: a verssor megbotlik a közepén. Amit különben ritkán szoktam, idéztem is belőle a saját versembe egy fél sort: fölkél és újra lépked. Azt akartam, hogy a gyilkos és az egész társadalom mozgása úgy legyen bemutatva a versben, mintha kényszerpályán hajszolná valami előre, mint egy erőltetett menetet – a saját állati természete. A célom persze nem az volt, hogy összemossam a gyilkost az áldozattal, hanem az, hogy lehetőség szerint figyelmeztessem, akit lehet, hogy az égvilágon bármit el lehet felejteni, bármilyen rossz elkezdődhet elölről. Persze magamat is. Szóval életem legdidaktikusabb versét írtam meg. 
 
Mikor mondod, hogy kész van egy vers?
 
Szerintem akkor, ha megfelel a saját szabályainak. Ha két erős sor van meg belőle, általában az már meg tudja mutatni, milyen lesz. Valahogy úgy, mint a bűvös négyzet: ha egy sorban vagy átlóban végig megvannak a számok, és még egy kockában van egy szám bárhol, akkor a többi számot ki lehet számítani. Ha mondjuk végig van írva egy hosszú vers, amiben nincs is jó sor, még az se mindig menthetetlen, mert meg lehet érezni, hogy vannak-e neki saját szabályai. Ha vannak, akkor előbb-utóbb be is lehet fejezni. Aztán persze vannak döglött versek, szép számmal. Azokkal nincs mit kezdeni.
 
 
Pótkérdés: Mit szoktak a kritikusok a szemedre vetni? Vagy mit nem szoktak észrevenni?
 
Kimondottan rossz kritikát alig kaptam eddig. Enyhe fanyalgást jó párszor. De a rólam szóló kritikák döntő hányada jóindulatú volt, jóindulatúan semleges, vagy kimondottan szeretetteli. És mégis sokszor úgy érzem, hogy a kritikusok nem nagyon találnak fogódzókat a verseimben. Vagy nem keresnek bennük. Nem bíznak bennük. Vagy túl bonyolultnak gondolják őket, vagy túl bárgyúnak. És ebben mintha (bár ez lehet, hogy üldözési mánia) sok jóindulatú kritika is osztozna: többször éreztem már úgy, hogy most megvéd a kritikus: irodalomelméleti iskolák frazeológiáiba pólyálja a verseimet, és gondosan elcsomagolja az egészet. Szeretetből! Hogy ne férkőzhessen hozzájuk ártó kéz. Merthogy még ő sem bízik bennük igazán… De mindezekért igyekeztem nem a kritikusokat, hanem magamat hibáztatni: gondoltam, ennyi hozzáértő mégsem tévedhet ekkorát: valami megfoghatatlan baj mégiscsak lehet a verseimmel, ha nem győzik meg a professzionális olvasót. Azt hiszem, az bántott a legjobban, hogy nem keltettek katartikus hatást a verseim. Márpedig nekem valami olyan vers-eszményem van, hogy a vers üssön. Jó nagyot. Szakadjon be alatta az asztal. (Legalábbis egy kötetnyi jó vers alatt.) És a kritikától valahogy nem éreztem ezt az elvárást a saját verseim iránt. (Sem.) És ezért soha nem derült ki számomra, hogy hol rontom el őket (ha tényleg elrontom), hogy miért nem lettek katartikus erejűek. Mert mintha a katartikus erő nem volna tényező a kritika számára. Én nem hivatkozhatok rá, igaz, cserébe a kritika se kéri rajtam számon.
          Nem sokkal az után, hogy az első igazi verseskönyvem megjelent (Játék méreggel és ellenméreggel, 1987-ben), írtam egy kisregényt (Az ellenség művészete). Ezer hibája volt, ma már rossznak tartom, de akkor sem tartottam tökéletesnek. A verseimhez képest pláne nem. Ennek ellenére utána hosszú évekig prózaíróként voltam elkönyvelve. Ez persze lehet, hogy egyszerű megkönnyebbülés volt: hál’ Isten, egy szépreményű költővel kevesebb! De ma visszagondolva a tíz-tizenöt évvel ezelőtti időkre, van egy olyan érzésem, hogy éveim mentek el azzal, hogy elérjem: újra költőként legyek számon tartva. 
            Szóval sokáig őrlődtem a sértődöttség és a beletörés között. Hogy ez a kor olyan, ami nem igényli a nagy verseket, illetve, hogy ha a verseim nem képesek áttörni a kritika jóindulatú idegenkedését, akkor az az ő hibájuk, és vesszenek, úgy kell nekik. Aztán mindez elmúlt. Mostanában egészséges, kincstári optimizmus van bennem.
 
Pótkérdés, de azért én is feltettem volna. Mit jelent az élőbeszéd? Pusztán cím, vagy már-már műfaji meghatározás?
                           
Időnként mondják, hogy pongyolák a verseim. Tényleg vannak bennük pongyolaságok, amiket majdnem mindig szándékosan hagytam bennük. Két okból. Egyrészt pökhendi gőgből – amiért a régi építőmesterek félkészen hagytak egy-egy ablakot a katedrálison, mondván, hogy csak Isten lehet tökéletes. Sokszor hagytam benne hibát olyan verseimben, amiket amúgy hónapokig csiszolgattam. A tökéletes az steril is. Másrészt pedig mindig zavart az irodalom nyelve, amiben erős törekvés van arra, hogy elszakadjon a beszélt nyelvtől, fölémenjen annak. Én a pongyola megfogalmazásaimmal mindig is az élő nyelvhez akartam kötődni. Ez persze nem mindig sikerült, egyes régi verseimet újraolvasva tényleg pongyolának tűnnek bizonyos sorok – görcsös jófejkedésnek. Az Élőbeszéd címet azért adtam ennek a könyvemnek, mert ezek olyan versek, amikben az emberiség végső nagy kérdéseit próbáltam pofátlanul hétköznapi módon megfogalmazni, másfelől a hétköznapi élet apróságairól akartam emelkedetten beszélni. 
 
Mekkora a szerepe számodra a sikernek, vagy a kudarcnak? Egyáltalán milyen visszajelzéseket kapsz?
 
Ezt nem tudom rendesen felmérni. A sikert mindig a jóakaróimtól hallom, ezért fenntartásokkal merem csak kezelni. Igazi sikert talán éppen akkor érezhetnék, ha biztosan tudnám, hogy vannak igazi rosszakaróim. A kudarccal is hasonló a helyzet, csak éppen fordítva: áltatom magam, igyekszem nem hinni az intő jeleknek. Valahogy mindig én tudom meg utoljára, hogy már évek óta nem jelent meg versem… Meg hogy a kutya se ismeri a nevemet. Tulajdonképpen lehet, hogy arra vágyom, hogy kritikusok egyszer végre úgy istenigazából összevesszenek a verseimen.
          Egy régi barátom azt mondta egyszer, hogy az én verseim nem passzolnak az iskolai tananyagba, mert ezek éppen azok a versek, amiket a pad alatt olvasnak a diákok. Ez egy nagy dicséret volt. Már-már siker.
 
Igen, ez siker. Meg legalább ekkora siker az is, hogy az utánad jövő költőnemzedék eminenseinek elég nagy részére rányomtad a bélyeged. Ezzel mit kezdesz? Már ha kezdesz vele valamit egyáltalán.
 
Jólesik, hogy ezt mondod, de nem tudom megítélni, így van-e. Ha jó passzban vagyok, jó a véleményem a verseimről úgy általában… de az, hogy másokra mennyire hatottak, azt őszintén mondom, nem tudom. El tudom képzelni, hogy egyes témák, szavak, ötletek, amik valamikor benne voltak a levegőben, ma úgy tűnhetnek, mintha az én verseimnek lettek volna a hatása. Miközben nem. Ez óvatoskodásnak, szerénykedésnek tűnhet, és… és tényleg nem az. Tényleg nem tudom. Konkrétan persze olvastam itt-ott sorokat, elvétve egész verseket is, amiket mintha én írtam volna.
 
Azért nem igazán értem a visszakozásod, mert van jó néhány ember, aki minden további nélkül vállalja, sőt vallja, hogy az indulásánál meghatározó volt a szereped, legalább annyira, mint a te indulásodnál az Adyé.
 
Igen de egy idő után el is múlnak ezek a hatások. Elhalnak valahol. Azt pedig tudom, hogy ha elszállok, nálam tutira bejön egy jókora pofáraesés…
 
Tehát néha elszállsz, és jön az ébresztő pofáraesés…
           
Ki kell bírni pofáraeséseket, rossz időszakokat. Igyekszem nem várni túl sokat semmitől. De azért ahogy az ember öregszik, egyre inkább azt is érzi, hogy valahogy mégiscsak muszáj lenne nyomot hagyni a világban, különben mi a fene volt az élete. És azt se szeretem, ha szánakozva néznek rám. Ha hosszabb ideig nem írok, mindenütt szánakozást vizionálok.
 
 
Fura dolog ez a nyommal.
 
Benned ez nincs?
 
De, biztosan. Persze hogy van. Nem az a kérdés, hogy van-e, hanem hogy mit is jelent.
 
És te tudod?
 
Nincs szerepcsere.
 
És hát ez van a hatásommal is: hogy az is egyfajta nyomhagyás lehetne.
 
A hatás az valamiféle szellemi kontinuitást jelent talán, ami megvéd a magányérzéstől. Különben ez hülyeség, mert a magányérzéstől az embert nem védi meg semmi… Mit is akartam, valami nagyon az eszembe volt…    Ja igen: az ilyen erőteljes hatásról hajlamos az ember azt hinni, hogy valami harcos személyiségektől származhat, te pedig minden vagy inkább, mint harcos személyiség… Igen, egy harcos személyiség számára nem kérdés, hogy hat-e, vagy sem, tudomásul veszi, igen ott vannak az epigonok.
 
Na, itt nem erről van szó… 
 
Istenigazában amikor erről beszélünk, az sem

Bartis Attila

hirdetés