Szép, mert érdekből tetszik, ugyanis ekkor még nincsenek tömegek, akik később, amúgy a könyvszakma legnagyobb dicsőségére, és hála Istennek, lesznek, és nincsen huszonhat helyen harminckét program, és meg lehet állni, le lehet ülni, hozzá lehet férni a standokhoz, látszanak a könyvek. Ilyenkor még szinte csak a kiadók vannak, az ún. kiadói emberek, akik bizony évre év viszik a hátukon ezt az egész vircsaftot, amit mindközönségesen magyar könyvkiadásnak hívnak, és amelynek a küzdelmeiről az olvasó, amúgy szerencsére, többnyire semmit nem tud. De bizony ezek nélkül a kiváló hölgyek és férfiak nélkül nem lenne itt semmi, illetve dehogynem, miként már van is, hömpölyög és zúdul a mindenféle rendű és rangú, alsó-Tuniszból és a kereskedelmi televíziók felső-stúdióiból származó szakácskönyv és a kínai piramisokat meg a nemkínaiaikat népszerűsítő útikönyv és a fogyasztó receptúrák gyűjteményeinek, agendáinak tömkelege; az egészséges és kellőképpen tájékozott élet himnuszai maradnának csak ebből a korból, ha a fenti kartársak- és nők nem végeznék hangyaszorgalommal és -alázattal a dolgokat. Mert az olvasó nem látja, nem láthatja, amikor az ún. kiadóvezetők két raklapnyi Dodererrel vagy Tandorival birkóznak; trógerolják a kisteherautóról a köteteket a raktárba befele. Aztán meg ide a könyvfesztiválra, kifele.

fotók: Valuska Gábor

 

Az első napon már csak pihegnek, hiszen felállt a rendszer, a pult mögött csinosabbnál, csinosabb elárusítólányok, a galérián a Hit Gyülekezetének pavilonja, szemben vele Szaud Arábia sátora, köztük a Litera posztjai. Biztonságban vagyunk, jó érzés ez, amihez még bónuszként ott egy pult, igen, egy épp a megfelelő magasságba pozicionált pult, amelyen pompásan lehet könyökölni; ne higgyék, hogy a levegőbe beszélek: tegnap az első vendéggel, Reményi József Tamással, a Palatinus kiadó szerkesztőjével kipróbáltuk üstöllést, főszerkesztői pálinkákat szopogattunk; a pult mellett ezek is és beváltak, nem panaszkodhatunk.

Nem feledkezhetne el a helyszín-lelő a díszvendégségről sem, nem fog, de tenné szíve szerint, merthogy az egésznek van egy olyan protokoll szintje, amihez hozzászólni talán nem is érdemes, jóllehet Ámosz Oz jelenléte öröm és megtiszteltetés, noha azt a helyszínlelő nem igazán érti, hol van a többi dísz, tehát hol a kortárs izraeli irodalom, hol vannak a költők, az írók? Hovatovább: a költőnők és az írónők?!

Szóval az első nap. Az első nap az olyan, most is olyan volt, hogy a Litera szerkesztői, Nagy Gabi, Szekeres Dóra, Zelki János és Szegő János ülnek a gépek előtt és valami elképesztő tempóban dolgoznak. Körösi főszerkesztő nyugtáz.

Az első napnak el kell kezdődnie, lásd fent, el de úgy is, hogy befejeződik, befejezést nyer, amelynek során ismét felavatódik legalább két terasz; a helyszínlelő Reményi kollégával először a Fogadó kilátását ízlelgette a sörök mellé, majd a Márkus vendéglő mellett húzódó lokalitás emelvényére kéredzkedett. Az ellátás megfelelő, állíthatja a helyszínlelő – régi minőségi ellenőr -, ám arról senki ne feledkezzen meg, hogy az utóbbi teraszon borlapot kérjen, ne lezserkedjen a két deci száraz vörös dumával, mert 1200 alatt nem áll meg, és ez néha nem áll jól a szomjazónak.

Hát, Tanárnő kérem, Kati néni, nekem ilyen volt az első napom; füzeteim bekötve, tollam kicsit folyik, de használható, uzsonnát hoztam. Várom a folytatást.