Herta Müller és  Gabriel Liiceanu (forrás: Romania Libera)

Fals ellenállás

Herta Müller szerint az értelmiség, még ha meg is tagadta a rendszer tömjénezését és támogatását, nyílt politikai ellenállást nem vállalt a diktatúra évei alatt. Liiceanu szerint az értelmiségi elit ellenállt a rendszernek, megtagadta „szavai prostituálását” és nem írt olyan, a rendszert népszerűsítő könyveket, amelyeket az elvárt. „Egyesek közülünk naivan azt hitték van politikai elkötelezettségük. De most öntől megtudtuk, hogy szavaink nem prostituálása túl kevés volt, nem számít politikai elkötelezettségnek, hanem bűnös apolitikus magatartásnak” - mondta Liiceanu.  Herta Müller szárazon válaszol: Közép-Európa többi országát hozza fel példaként, ahol az egyház berkeiben is voltak rendszerellenes megmozdulások és ahol „a rendszernek jó pár ember mondott ellent. Romániában, ha ellenállásról szeretnénk beszélni, nincs mit mondanunk, legfeljebb annyit, hogy szervezett ellenállás egyáltalán nem létezett. Radu Filipescu, Calciu atya és az író Paul Goma egyes egyedül voltak.”

Az értelmiség kulturális ellenállása üres fecsegés volt - fogalmazott Herta Müller: „mikor nekem gyűlt meg a bajom a diktatúrával, legtöbben hallgattak”. Az írónő szerint a diktatúra keménységéért Romániában az értelmiség is felelős, amely a kultúrába menekült, nagyon kényelmes politikai semlegességet biztosítva magának ezzel. „Amit dicsérnem kellene ön szerint, az nekem túl kevés, nincs mit mondanom. Persze, személyesen becsületesnek, tisztának maradni egy lehetőség, de az értelmiség semmi olyat nem tett a diktatúra ellen, ami zavarta volna a ceausiszta – szekurista klánt. Ha nagyon sokan zavarták volna ezt a diktatúrát, akkor nem válhatott volna idővel még, és még borzalmasabbá. Végülis keleten rajtunk kívül senki nem hurcolta be az írógépét a rendőrségre használati engedélyért” - jegyezte meg az írónő, utalva arra, hogy Románában az írókat is kötelezte a törvény, hogy írógépük adatait jelentsék be arra az esetre, ha szamizdat irodalom vagy rendszer ellenes kiáltványok jelennének meg.   

Az írók „önmagukban” háborodtak fel a rendszer ellen

- Ön regisztráltatta az írógépét? – kérdezte Gabriel Liiceanu.
- Igen - válaszolt Herta Müller.
- Én, nem - támadta Liiceanu.
- Oh, ön egy disszidens - vágta rá ironikusan az írónő.
- És ön miért ment el a rendőrségre? - kérdezte a filozófus.
- Hogy retorzió mentesen használhassam az írógépet -  hangzott a válasz.
- Jobb lett volna, ha disszidens és kockázatot vállal, és nem hagyja, hogy ily módon megalázzák.
- Hát, igen, nem voltam az. Lehet, hogy nem voltam disszidens, míg mások azok voltak és megírták a “tiszta” nyelvezetű könyveiket.

Az írónő keserű megjegyzéseire, hogy milyen megalázásoknak vetette alá a rendszer, Liiceanu ironikusan megjegyezte, „Ilyesmi többünkkel is megtörtént”. “Fel kellett volna háborodniuk”, csap le rá Müller. “De felháborodtunk!”, válaszol Liiceanu. „Persze. Önmagukban. És annyi”, összegezi az írónő, a közönség hahotázása közepette. Azon írók, akik „megtartották szavuk tisztaságát” a rendszer elleni dühüket önmagukban vezették le, “önmagukban háborodtak fel” mondja maró keserűséggel az írónő. Arra a kérdésre, hogy disszidensnek vallja-e magát, Herta Müller, aki a kommunizmus idején sokféle állásban volt, de egyik sem kapcsolódott a kultúrához, azt válaszolta, hogy nem tekinti magát annak: „Szerencsétlenségemre olyan helyeken dolgoztam, ahová értelmiségi nem jutott. Ide-oda lökdöstek, így sikerült látnom, hogyan élnek a normális emberek… Normálisan akartam élni, úgy hogy ne tegyek semmi olyat, amiről később szégyellenék beszélni. Hányingerem volt a tisztviselőktől, ezektől a senkiktől, akiket gyárakban, az üzletekben, a postán, az orvosi rendelőkben láttam, mert úgy kezelték az embereket, mintha azok, bocsánat, valami szarok lennének."

 

“Mikor itt vagyok nem író vagyok, ez itt más mesterség – cirkusz”

A szenvedés értékelése volt a másik érzékeny pont kettejük beszélgetésében. Az írónő erélyesen megcáfolta Liiceanu azon állítását miszerint “a kommunizmus által elszenvedett traumák és szenvedések az érzékenyebbekben egy magasabb rendű megértést szültek”.
“Bennem semmiféle magasabb rendű megértése nincs a világnak, úgy ahogy egy tulajdonképpeni megértése sincs. Én nem értem a világot, ezért írok… Amikor Romániában laktam és este átgondoltam mi történt napközben, a világ megértését nem tudtam elképzelni. Különben sem engedhettem meg magamnak, hogy nagyobb ívben gondolkodjak, tágabb perspektívában. Megelégedtem a kicsi és precíz dolgokkal, amelyek körülöttem felhalmozódtak, és amelyeknek eleget kellett tennem. Célokat nem tűzhettem ki magam elé, egyszerűen meg kellett felelnem és ez minden energiát elszívott a fejemből, mindent, ami megszülethetett volna ott. Magasabb rendű megértésről szó sem lehetett”. Az írás egy író számára olyan hivatás, amelyet csak magányban tud művelni, “olyan valami, ami kínoz, nem hagy békén és arra kötelez, hogy kifacsarjam az agyamat, ameddig csak bírom, amikor így teszek, az segít. Amikor itt vagyok, nem íróként vagyok jelen, író csak egyedül, saját magammal vagyok. Amit itt teszek az másféle foglalkozás – az cirkusz” - mondta Müller.  

“Amit nem bírunk elviselni, és amit nem tudunk elhagyni, az a haza.”

A száműzetés érzése volt a másik vezérmotívuma a beszélgetésnek. Az írónő egyik régebbi meggyőződését ismételte meg, miszerint lehetetlen végleges visszatérése Romániába: „Én itt születtem, 87-ig itt mindenfélét megéltem, utána kész, kidobtak, nem tudtam visszajönni. Azt hiszem  [visszatérés] illúzió. A száműzetés mindenkori története az, hogy már nem olyanként érkezel vissza, mint amilyenként elmentél. Nem azért, mert nem akarnál olyan maradni, hanem mert a száműzetésben meg kellett változnod, másképp kellett elrendezned az életed, visszajőve pedig, felfedezed, hogy a dolgok eltörtek”. A romániai német közösségbe visszajönni értelmetlen Herta Müller szerint: „a falvakban három-négy idős ember van, nekik senkijük sincs már ebben az országban, csak a szeretetotthonok várnak rájuk. Ha visszajönnék azért, hogy folytassam, amit itt hagytam nem lenne mivel, kivel. Mindenki elment szerte a nagyvilágba, ez nekem egyrészt néha nagyon fáj, másrészt beismerem, hogy szerencsém is volt.”  Annak ellenére, hogy az ideologizált haza kifejezés helyett inkább a bensőséges otthon kifejezést használja, az írónő próbálja definiálni a haza fogalmát: “Sokszor elmondtam Németországban, hogy heimat/haza az, amit nem bírsz elviselni, és amit nem tudsz elhagyni. Elmehetsz a lábadon, de a fejedben a súlyokat hurcolod magaddal. Az a hülye haza jön veled, ha nem akarod, még akkor is. Ott is kínoz ahova mentél, azért hogy életben maradj."

“Minél szerencsétlenebb volt az ország, úgy adtak a himnuszhoz egy-egy strófát”

Végezetül a párbeszéd Herta Müller egyik kommunizmusbeli emlékével zárult. Hosszú munkanélküliség után segédóvónőként dolgozott egy óvodában. Abban reménykedett, hogy ezt az állást nem lehet ideologizálni: "a gyerekek kicsik, nincs ellenőrzés". De már az első nap szembesülnie kellett azzal, hogy a nap, a végtelen hosszú román nemzeti himnusz eléneklésével kezdődött. – “Minél szerencsétlenebb lett az ország, úgy adtak a himnuszhoz még egy strófát.”

Müller a gyerekeknek be akart tanítani egy téli dalt,  "de ők nem voltak az ilyesmihez szokva. El kellett nekik magyaráznom miért kerek alakú a hópehely, miért hull a hó. Ezek a gyerekek már nem tudtak semmi mást csak mindenféle ideologizált izéket, anya, édesanya és hopsz a harmadik strófában – Elena. Nem vártad, de végül is mindig előjött”. Másnap Müller úgy tett, mintha elfelejtette volna a rituális himnuszéneklést, de az éber gyerekek eszébe juttatták. „Miután félkörbe helyezkedtek, mint valami katonák, karjukat törzsükhöz szorítva elkezdték énekelni a himnuszt. A harmadik strófa után azt mondtam, elég – de egyikük kifogásolta, hogy nem énekelték végig az egészet, úgyhogy el kellett énekelni"  “Azok a gyerekek - szakította félbe a filozófus - ma huszonöt évesek.” “Lehet, még nem léptek ki azokból az eszmékből – nagyon fontos, mit mondanak ma nekik” – vélekedett Herta Müller.  “Akkor talán a ma esti cirkuszunknak is van értelme”, jegyezte meg  Liiceanu. “Nem tudom.” - kételkedett az írónő.  “Talán mond nekik valamit”, erősködött a filozófus. “Talán.” - fejezte be a beszélgetést Herta Müller.

A Romania Libera lap cikkét Scarlat Anna fordította magyarra.