Ámosz Oz legújabb könyve egy szerzőről szól és egy macskáról, akik játszanak egymással. Pontosabban egy szerzőről, aki játszik önmagával. Vagyis egy szerzőről, aki álmodik egy macskát, a macska őt, és mindhármunkat én. Vagy a macska. Vagy a szerző. Vagy Ámosz Oz.

Most persze hazudtam. De hazudtam-e igazán? Mindezzel ugyanis csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a Rímek életre, halálra valószínűleg azon olvasók tetszését fogja elnyerni, akik kedvüket lelik az élet és az irodalom határát firtató, metaleptikus átjárásokat sem nélkülöző szövegekben. Élet és irodalom persze ugyanolyan nagy és épp ezért nehezen meghatározható szókapcsolattá vált már, mint élet és halál viszonya, ami – lásd rögtön a címet – szintén hangsúlyos szereplője a könyvnek. Ami miatt mégis könnyű szívvel ajánlható ez a kisregény azok számára is, akiket nem érdekelnek az efféle csöppet sem giccses, ám mégiscsak macskákat és gombolyagokat feltételező játszadozások, az, hogy a kisregény szolidan és magától értetődően beszél mindezekről a kérdésekről, és nem irodalomelméleti megfontolások, hanem a nagyon is eleven karakterek és történetek a szöveg legemlékezetesebb jellemvonásai. És lám, most megint hazudtam: ugyanis a kisregény egyik legnagyobb erénye, hogy nem tesz különbséget e két dolog között. Élet és irodalom kapcsolata ugyanis nem csak az irodalom, hanem az élet szempontjából is problematikussá tehető, ám ha valóban problematikussá válik, akkor a kettő közötti határvonalat is egyre nehezebb észrevenni.

A Rímek életre, halálra sajátosan ironikus alaphelyzete is ezt sugallja: a kisregény a nyolcvanas években játszódik, és egy író estéjét követi nyomon egy irodalmi esten és annak ki tudja, mennyire valós vagy csak a szerző vagy éppen mások által elképzelt  következményein keresztül. Ugyanakkor már az irodalmi estre menet, egy kávézóba betérve is elkezdődik az, ami később csak még további, egy egész kisregénnyi bonyodalmat okoz: a szerző nevű szereplő bárkinek, akit meglát és érdekesnek gondol, annak nevet ad, aköré történetet gondol. Röptében a légynek is. Voltaképpen ez az irodalmi alkotást a képzelődéssel, a fabulát a konfabulálással rokonító szemlélet érvényesül a mesteri irodalmi est-jelenetben, ahol, miközben a szerző műveinek egy irodalomtörténész méltatja az ugyancsak mesteri csapda-jellegét, hitelességet firtató kérdéseit (amilyenekkel az általunk olvasott kisregény is tele van), aközben a szerző szinte oda sem figyelve a nézőteret vizslatja, történetmesélésre alkalmas arcokat, figurákat, mozdulatokat keres. Ezek a nézők pedig – legalábbis a szerző nevű szereplő szerint, a kisregény szerzőjének elbeszélésében – épp a szerző nevű szereplővel és a műveivel való közvetlenség vágyában érkeztek a rendezvényre. A szöveg látszólag mindkét értelmezés érvényességét – a nézőközönség azonosulási vágyát és az irodalomtörténész hasonló indíttatást sejtető okoskodását – megkérdőjelezi. Ugyanakkor maga az irodalomtörténész is egy képzelt történet szereplője lesz később: Oznál a történet mindig az igazi értelmezés. De vajon így van-e igazán?

„Mintha a pénztárcájukban kotorászna ez a tolvaj szerző, miközben ők az irodalomtudós vezetésével a műve mélyére hatolnak.” A kisregény itt azt sejteti, hogy az írás (aminek előszobája és feltétele a valóságalapú konfabulálás) és az olvasás (aminek következménye az azonosuláskereső értelmezés) voltaképpen kölcsönös tolvajlás, amely hiába kölcsönös, mégsem szimmetrikus kapcsolat: ugyanis – talán mivel a szerző konfabulálásával a valóság torzul – az olvasó sohasem azt kapja vissza, amit várhat. Egy fiatal költő (vagy legalábbis egy fiú, akit a szerző költőnek gondol) például a következőképpen érez: „a szenvedésem a te szenvedésed, a lelkem a te lelked, te, csakis te érted meg, hisz én vagyok a lélek, mely magányosan senyved a könyveid lapjai közt.” És hát a felolvasónő szerint is „az írók értik meg a legjobban az emberi lelket.” Ugyanakkor sajátosan ironikus mozzanat az is, hogy a lélektől lélekig való közvetlenségben a maga módján hívőnek tetsző felolvasónő, Ráchel és az őt elcsábító – vagy csak elcsábítani próbáló? – szerző között a szerző könyve mégiscsak legyőzendő akadálykén, „pajzsként”, „erényövként” jelenik meg. És ebből a szempontból is kérdés, vajon a kisregény során valóban megvalósult-e a testi kapcsolat – a közvetlen kapcsolat egy igen érzékletes módjaként – a szerző és Ráchel között? Mert ha valóban megvalósult, ahogy olvastuk, akkor az csak a könyv nem csak szó szerinti, de szimbolikus eldobása által is történhet meg; ellenben ha nem valósult meg, ahogy pedig ugyanakkor olvastuk, akkor az csak a könyv mint szöveg, mint a szerző irodalmi alkotást feltételező konfabulálása által történhet meg. És lám, a szeretkezés közben, ha a könyv figyelmét nem is dobják félre, de Ráchel figyelő macskáját – nocsak, megint egy macska – kitessékelik. A szöveg (milyen hamisan cseng most itt ez a szó:) természetesen inkább mintha a valódi találkozás költöttsége mellett érvelne, már csak amiatt is, amit a szerző a meghitt éjjelen (nem) mond Ráchelnek: „Bár azt mondhatná neki, figyelj, Ráhel, ne legyél szomorú, hisz minden szereplő ebben a könyvben maga a szerző: Riki, Charlie, Lucy, Leon, Obadia, Juval, Jerucham, ők mind maga a szerző, és mindaz, ami velük történik, valójában vele történik csak, és te, Ráhel, te is csak az én képzeletem terméke vagy, és mindaz, ami most veled és velem történik, valójában csak velem történik egyedül”. Ám ha így van – vagy pontosabban ha így lehet (figyeljük csak meg az előző belső monológ finom feltételes módját) –, akkor be kell látnunk, hogy az irodalmi esten is első látásra oly ironikusan kezelt közvetlenség vágya nem annyira a szerző olvasóinak, hanem legalább annyira magának a szerzőnek a reménye. Hiszen nem tudhatjuk mit gondol Juval, az ifjú költő, de ha valóban „iker léleknek” gondolja magát a szerzővel, az miért lenne erősebb azonosulási remény, mint az, hogy a szerző tudni véli, mire is gondol az irodalmi esten őt hallgató fiatalember?

Most persze megint hazudtam. De hazudtam-e igazán? Ugyanis – vigyázat, csalok – szépen összemostam a szerző nevű szereplőt magának a szövegnek a szerzőjével. De valójában én csaltam-e? Hiszen ennek a különbségnek az összemosásáról maga a kisregény gondoskodik, a szöveg elbeszélője ugyanis legtöbbször mintha a szerző nevű szereplő tekintetével figyelne és – konfabulálna. Tehát ha alaposabban megnézzük, valóban igaz, hogy a szerzőnek és olvasóinak az élet és irodalom közötti tágas átjárókat feltételező gondolkodása közel sem különbözik olyan élesen egymástól (ezt példázza az is, hogy a kisregényt nyitó, ironikusan idézett tucatkérdéseket az írás értelméről később maga a szerző teszi fel magának), ám valami mégiscsak megkülönbözteti a szerző gondolkodását: ez pedig a távolság szerepének a hangsúlyozása (ami igencsak közeli rokonságban van a szövegben olyannyira uralkodó és egymástól elválaszthatatlan iróniával és öniróniával). „Próbáljon meg úgy írni, mintha száz év választaná el magukat, azaz a versben szereplő és a verset író személyeket, a fájdalmat és az alkotást”, tanácsolja a szerző levelében a fiatal költőnek. Ez az (ön)ironikus távolságtartás pedig megmutatja azt is, miféle természetű (formai és nem tartalmi) megfelelést találhatunk a szerző mint szereplő és a szöveg szerzője között.

Ahogy az írás mint figyelem kettőzi meg az életet (a „személyeket, a fájdalmat és az alkotást”), úgy sejlik fel – és itt elérkezünk a címhez – élet és halál egymásra utalt kettőssége. A Rímek életre, halálra is kettős, metaleptikus cím: Cefania Béit-Halachmi a kötetben sokszor idézett verseskötetének címe. A költőtől idézett versikék bár inkább tűnnek kedveseknek mint maradandóknak, a regénybeli funkciójuk által ugyancsak élet és irodalom kapcsolódási pontjára világítanak rá: mintha a szerző csak a „Nincsen leány legény nélkül” verssor miatt kezdene udvarolni az egyébként nem is vonzónak tartott Ráchelnek, és mintha a közöttük (nem) létrejövő kapcsolat is pont ezt a versikét cáfolná – ha nem jött létre a kapcsolat, azért; ha létrejött pedig, akkor azért, mert valójában nem jöhet létre. Ahogy azonban élet és irodalom között örök össze nem illés és összeilleni akarás van, úgy elmélkedik a regény pár szereplője élet és halál kapcsolatáról, például a konfabulált Andor Bartok vagy éppen Béit-Halachmi, akiről a regény során nem is tudni, él-e még egyáltalán, ám akinek halálhírével zárul az elbeszélés. Akárhogy is, a regényvégi szereplőlistán a költőről az egyik legfontosabb információ pont ez: „Egy dologban tévedett.”

Az írásnak a valóságra való nem vonatkoztathatósága akkor most tévedés vagy hazugság? A kisregényben a szerzőre – és a vele így azonosítható szövegeknek – a hazugság, az alakoskodás, a színészkedés jellemző (lásd az irodalmi esten vagy a csábítás közbeni viselkedését). Ezzel szemben mintha az ártatlanabb Ráchel képviselné az igazságot: például azzal, hogy tudja a Rímek életre, halálra verseskönyvecske szerzőjének igazi nevét. Ám Ráchel is épp saját hazugságával viaskodik majd: hazugsága a mosodába vitt függönyökről egyszerre lesz a csábítás elleni hárítás és a csábító játék elfogadása. Ráchel így valódi tükörképe lesz a szerzőnek (nem úgy, mint az ikerlétet, azaz teljes azonosságot feltételező ifjú költő), annál is inkább, mivel Ráchel és a szerző meglepően hasonlóan vélekedik az ábrázolás természetéről. Ráchel „igazából nagyon tartott ettől az estétől, kimondottan félt, hisz a szerző jelenlétében felolvasni a művéből kicsit olyan, mint mondjuk Schubert-darabokat játszani, miközben Schubert a teremben ül”. A szerző szerint pedig a „létező dolgokról írni, megpróbálni szavakba zárni egy színt, egy illatot, egy hangot, kicsit olyan, mint Schubertet játszani, miközben Schubert maga is a teremben ül, és talán gúnyosan mosolyog a sötétben”. A költő tévedése, Ráchel lódítása és a szerző színészkedése így egyaránt azt mutatja meg, hogy az ábrázolás igazán hazugság. Legalábbis a valóság, ha van ilyen, szempontjából. Ám azt sem szabad elfelejteni, amit a szerző magában megjegyez, amikor távozik a félig-meddig sikeres csábítás után Rácheltől, és ígéri, igazán felhívja: hogy a „tényleg” és az „igazán” „szavak mögé szokott elbújni a hazugság.” És akkor a kisregényhez hasonlóan ismételjük meg kérdéseinket: mit értsünk az alatt, ha az ábrázolás igazán hazugság?