Ez a modernség ügy azért kezdett el engem is foglalkoztatni elsősorban, mert itt az Irodalomtudományi Intézetben készül egy új magyar irodalomtörténet. Ennek az elnevezésén vitatkozunk egyelőre, hogy ez egy irodalomtörténeti kézikönyv-e, vagy valami más; van, aki már előre salátának nevezi a spenót után ezt a művet. A harmadik kötetnek, mely a modernség korszakával foglalkozik, az 1890-es évekkel indul, és vágyaink szerint elmenne egészen az ezredfordulóig, én vagyok az egyik szerkesztője, a másik pedig Veres András. Ha nem hangzik túl szerénytelennek, no nem mintha egy nagy találmány lenne, de az én gondolatom volt az, hogy ennek az időszaknak az első 50-60 évét a magyar irodalmi modernség kialakulásának a jegyében kellene megírni. Ez persze felvetette azt a gondot, hogy tisztázni kellene a fogalmat. Nagyon bonyolult kérdés, nagyon sok vitát rendeztünk erről, és aligha lehet nyugvópontra juttatni. Mindenesetre abban állapodtunk meg, hogy nem egy modernség-fogalommal dolgozunk, hanem legalább négy-öt modernség fogalmat vezetünk be. Ezek között vannak átfedések, de lesznek olyanok is, amelyek radikálisan ellentétben állnak egymással. Ez az a problematika, ami az én érdeklődésemet is a modernség kérdéseire irányította. Ennek néhány dokumentuma található az új kötetben.

Ezért is kezdődik a kötet a Kiss Józseffel, illetve A héttel foglalkozó tanulmánnyal.

Igen.
 
Egy lehetséges kezdőpont ezek szerint 1890 - mint A hét indulása?

Feltétlenül. Úgy látom, A hét nagyon fontos lap volt, ilyen szempontból is. Amikor elosztottuk az első munkákat, akkor ezért is választottam én ezt a témát.

Te lettél a Hetes…

Ráadásul a történet második felével még adós vagyok; A hét  megszűnésével. Rendkívül izgalmas volt nekiállni és végignyálazni ezt az újságot. Azzal a rövid összefoglalóval, amit itt produkáltam, aligha tudom kimeríteni a témát.

A „saláta” módszertanában, mármint kronológiai módszertanában, inkább a klasszikus spenóthoz fog hasonlítani, ezzel pedig betölti oktatói-kézikönyvi funkcióját (életművek feltérképezése, korszakok ismertetése, stílusirányzatok bemutatása) vagy ez egy lejárt koncepció? A Szegedy-Maszák Mihály szerkesztette irodalomtörténeti szintézis teljesen más szerkezetet választott, francia minta alapján: minden esztendő, egy-egy művel, vagy diskurzussal foglalkozik. „Százharminchat kicsiny irodalomtörténet” – írtad a könyvről.

Egészen mást akarunk készíteni, mint a Szegedy-Maszák-féle, aminek a Dennis Hollier által szerkesztett könyv (De la littérature française) volt a mintája, ami szintén nem lett szintézis. Most talán jobb lenne, ha egyes szám első személyre váltanék, mert ugye, még folynak a viták a  koncepciót illetően. A három kötet három koncepciója sem azonos. A régi magyar irodalomnak és a tizenkilencedik századi magyar irodalomnak a tárgyalásmódja, az előzetes jelzések szerint, nem lesz azonos a harmadik kötetével. Ebből a szempontból már biztos, hogy különleges és furcsa vállalkozás, hogy nem lesz egy központilag meghatározott, egységesített, módszertana, amit rákényszerítünk minden kötet szerkesztőjére, hanem a viszonylagos szabadság lesz a jellemző az egészre. Szeretném, hogyha betöltené azt a hagyományos kézikönyv szerepet is. Ugyebár mindent nem lehet belerakni, ki fogunk hagyni ezt-azt, ezért pedig kritikával fognak minket illetni.

A névmutatót nézik majd először.

Igen, ez előrelátható, de azt azért szeretném, hogy ha valaki egy folyamatnak, egy összefüggésnek, csoportosulásnak, vagy akár egy szerzőre vonatkozó irodalomtörténeti, hangsúlyozom irodalomtörténeti információnak utána akar nézni, akkor legalább eligazítást kapjon. És azon kívül azt is szeretném, ha valóban lenne egy történeti íve.  Megtartanánk bizonyos szempontból, a kronológiát, viszont a hagyományos irodalomtörténet-írástól annyiban térnénk el, hogy ezeket a portrékat és életműleírásokat rendhagyó módon vennénk bele. Van olyan kötet a három közül, amelynek a szerkesztői még azzal a gondolattal is eljátszottak, hogy egyáltalán nem készítenek portrét, csak folyamatrajzot, stílustörténetet, satöbbi. Mi, Veres Andrással úgy gondoljuk, hogy a portré nélkülözhetetlen, de nem úgy, ahogyan azt tradicionálisan művelni szokták. Továbbá megkülönböztetnénk úgynevezett kis portrékat és nagy portrékat, a szerzők jelentősége szerint. Ez egyszerűen terjedelmi kérdés.

Tersánszky Józsi Jenő kis portré, Móricz Zsigmond nagy portré…

Nyilvánvaló. Itt meg kell oldanunk majd azt a kérdést, ami mindig is nyomasztotta az irodalomtörténészeket, ha történelmi-politikai cezúra van egy szerző életművében, mondjuk Trianon kettévágja azt, vagy ’45 előtti és utáni szakasza van, akkor mit kezdjünk vele? Hol tárgyaljuk, hol kapjon portrét, satöbbi. Hajlunk arra, hogy az életmű belső dinamikája szerint döntsük el ezt a kérdést. Ott taglaljuk, ahol szerintünk a legtermékenyebb volt, a legnagyobb jelentőségű műveket alkotta. Ott aztán afféle prousti időtechnikával kell előre utalni, hogy majd mi lesz. A portrékérdés azért jutott eszembe, mert ez neuralgikus pont. De igazából azt szeretnénk, ha folyamatrajzok lennének. Például a különböző csoportok törekvései. Stílustörténeti kérdésekbe nem tudom, mennyire tudunk belemenni, annak is lesz helye, műfajtörténetre is szükség van, de már megszoktam, hogy azért a hagyományos irodalomtörténet-szerkezetet nem leszünk képesek  radikálisan felforgatni. Azon az áron persze, hogy ne lehessen használni kézikönyvként, nem is szeretném fölforgatni.

Akkor a politikatörténeti periodizációt gyakorlatilag elfogadjátok. 1919, 1945 nem irodalomtörténeti dátumok, miközben rendkívüli mértékben befolyásolták a magyar irodalom történetét is.

Kénytelen-kelletlen egyetértek azzal, hogy vannak bizonyos politikai cezúrák, dátumok, amelyek az irodalmat, az irodalmi életet, az intézményrendszert, az írók egzisztenciális feltételeit nagy mértékben meghatározzák. És ezektől nem lehet eltekinteni, sajnos, ezek is irodalmi tények.

Szakvakság azt hinni, hogy nem azok.

Így van, s ebből az következik, hogy lesz néhány politikai-történeti  korszakhatár és lesz olyan, amelyik nem ilyen szempontú. Például, amikor a hetvenes évek elején nagy változás történik a magyar prózában, azt természetesen nem akarjuk az új gazdasági mechanizmus kifulladásához kötni, azt az irodalom belügyeként kezeljük. A tisztán irodalmi dolgokban nem hiszek, szerintem az irodalom ontológiailag heterogén létező, de vannak bizonyos tényezők, amelyek leírhatók az irodalomtörténeten belül, főleg irodalmi eszközökkel és vannak, amelyek nem. A huszadik századi kötet felépítése ilyen szempontból is heterogén lesz. Ezt is bírálat fogja majd érni - ezzel számolni kell -, kíváncsian várom a kritikákban az alternatív javaslatokat.

Nem alternatív javaslat gyanánt vetem fel, de visszatérve az új magyar próza példájához: a politika (úgy, hogy közvetlenül Nyers Rezső vagy Fock Jenő) nem befolyásolta az akkori magyar irodalmat, de például a többarcú 1968 vagy a Lukács-iskola marxizmus-reneszánsza  közvetetten hatott a hetvenes évek magyar kultúrájára.

Annyiban mi is megtartanánk a hagyományos megoldásokat, hogy lennének kitekintések egy-egy korszakkal kapcsolatban a kulturális élet, a  társadalomtudományok, a művészet egyéb területeire. Akkor nyilvánvalóan meg kellene emlékezni a Lukács-iskola reprezentánsairól is, hiszen többen közülük aktívan részt vettek az irodalmi életben. Fehér Ferenc például abszolút benne volt az élő irodalomban, és befolyásolta is azt. Akár szerette, akár utálta valaki Lukácsot a literátus rétegekből, mindenképpen olvasta őt.

A kötet második blokkja az újabb kritikáid gyűjteménye. Továbbra is nagy fordulatszámon és - szerintem - nagy találati aránnyal műveled azt a műfajt, amelynek a hátulütőjére ekképpen figyelmezteted fiatalabb pályatársaidat Dérczy-kritikád végén: „Némi vigaszul szolgálhat ez azoknak, akik idősebb pályatársaik minden lebeszélése ellenére a kritikusi pályát választják, hogy aztán elrettentse őket a teljes visszhangtalanság érzése.” Sok kortársaddal ellentétben te még mindig írsz bírálatokat. Szeretsz kritikát írni?

Úgy érzem, ha az ember a huszadik századdal foglalkozik irodalomtörténészként, akkor voltaképpen azzal a korszakkal foglalkozik, amiben él. Nekem kvázi-kortársaim a száz évvel ezelőtti szerzők. Amit szeretek benne, és ami egyúttal a legtöbb kínlódást is okozza, az a kihívás, hogy egy új szerző vagy egy új könyv kapcsán a kritika a megítélés rendszerében átalakíthat valamit vagy hozhat akár újat  is.  A jó művektől mindig le vagyunk maradva néhány lépéssel, és ez valóban izgat: amihez még nincs eszközünk, ahhoz újakat  gyártani, kialakítani új szempontokat. Nekem is át kell rendeznem ilyenkor a kliséimet. Ez számomra élvezetet nyújt, időnként meg irtózatos kínokat jelent. Ráadásul hálátlan műfaj a kritika,az ember időnként megbánt másokat. A szerzők jelentős része már akkor is megsértődik, ha nem mindent dicsérünk a művében, hát még ha azt írom, hogy ez vagy az szerencsétlen megoldás volt.  Évtizedekig vérző sebeket tudunk ejteni másokon, ezt  csak az élvezi, aki szadista. Én meg nem vagyok szadista.

Pázmány Pétert nehezebb megsérteni. Legfeljebb nem áll veled szóba harminc évig.

Ami a legnyomasztóbb a kritikaírásban, az, hogy nincs visszhangja. Az még annál is rosszabb, mint amikor visszahallom, hogy harapós kutyának vagy irodalmi pitbullnak neveznek. Az legalább egy visszhang. De ha nem jön semmilyen reakció, még a többi kritikustól sem, akkor olyan, mintha  fölöslegesen erőlködtem volna. Talán ezért a légüres tér miatt hagyják abba sokan.

De közben a kritika infrastruktúrája a világhálós felületekkel  is bővült.  Mégis, egy nagyon szűk hártyán belül marad, 1000 embernél nem többet érdekelnek ezek a szövegek.

Tedd hozzá, hogy az irodalom nagyon szűk hártyán belül van. Ha így vesszük, akkor az egész kócerájt felszámolhatjuk.

Majd fölszámolják mások…

Meg fog maradni. Nyilván nem sok ember olvas kritikát, de kétségkívül van egy réteg, amelyet a kritika jobban érdekel, mint maga a mű. A kritikát elolvassa, a művet már nem biztos. Viszont megvigasztalja az embert, hogy néha évek múltán is találkozik valakivel, aki így szól hozzá: „ja, maga az?...  maga írta, azt hogy…”  Na, most az ilyenekhez azért elég sokat kell élni. A kritikát önálló műfajnak tekintem, ettől az írók meg szoktak sértődni. Tág értelemben vett kritikára akkor is szükség van, ha nem születnek igazán jelentős művek. Mert a kritika egy önmagáért való szellemi gyakorlat, ami esetleg megtámaszkodik egy mű felületén, vagy elrugaszkodik egy szépirodalminak nevezhető szövegtől, de aztán olyan távol kerül tőle, hogy már nem sok köze van hozzá. Önmagáért valóan is érdekes a kritika, az emberi szellemnek egy saját területe. Saját szabályokkal. Nem az irodalom kiszolgálója.

A kötetben külön vonulatot tesznek ki azok az írások, amelyekben irodalomtörténeti koncepciókat, kritikusi életműveket elemzel, de idetartoznak az esszéantológiákról szóló nagyobb ívű bírálatok is. Ezek közös jellemzője a hatványozott reflexió, egyfajta meta-nézőpont, a   másik sarokpont pedig egy állandó, elegáns személyesség, halk, ám tudatos, szerény, de határozott jelenlét.

Nekem mindig nagyon fontos volt a személyesség, bár attól függ, mit értünk ezen. Nem a privát gondjaim előhozására gondolok, hanem arra, hogy az ember tudatában van annak, hogy nincs abszolút objektivitás. Állítólag már más tudományterületeken sincs. Tehát bármilyen véleményt fogalmazok meg, az egy korlátozott vélemény, amit az én egyéniségem  határai szabályoznak. Ezekkel nem szembenézni, s úgy fogalmazni, hogy én az egyetemes igazságot mondom ki, csacsiságnak tartom. Persze  nagyon remélem, hogy ha valaki végigolvassa az egészet, akkor nem tud előállítani belőle egy komplett személyiséget, nem tud engem körbelőni.

 

A francia filozófiával való kapcsolatod mennyire nevezhető napi szintűnek? Derrida és Barthes mint régi rokonok jelen vannak folyamatosan az újabb szövegekben is. Van időd, késztetésed, hogy nyomon kövesd?

Valószínűleg vannak lemaradásaim, mert évek óta nem voltam Franciaországban, de amennyire tudom, próbálom figyelni a dolgokat. Amikor a tanulóéveim egy részét ott töltöttem, akkor az egy korszaknak a vége volt. Még láttam az összes nagy embert. Ha most lennék fiatal és most jutnék ki Párizsba, ilyen nagy személyiségeket nem nagyon találnék.  Akik a hetvenes évek második felében még tevékenykedtek, történelmileg meghatározó figurák voltak. A Derridával való személyes kapcsolatom is nagyon fontos volt. Amióta ő meghalt és eltűnt a terepről, azóta, úgy érzem, utórezgések vannak. Öt értelmezik, őt próbálják folytatni, akár úgy is, hogy közben kritizálják.

A francia irodalmi filozófia és filozófiai irodalom klasszikusai közül például Maurice Blanchot épp a két területet összekapcsoló bölcseleti és szépirodalmi életműve most érkezik meg Magyarországra.

Ennek a megkésettségnek van előnye is. Olyan kontextusba érkezik meg  így a régebben keletkezett mű, amely egészen más elvárás-horizonttal közelít a dolgokhoz. Ebből meglepő értelmezési lehetőségek, furcsa recepciós alakzatok keletkezhetnek. Én, szemben másokkal, azt gondolom, hogy fontos megjelentetni ezeket a műveket,  mert az új (vagy újra) olvasás során ismét feltámadnak. Nagyon várom a Blanchot-sorozat  újabb darabjait. A kései megjelenésben rejlő lehetőségeket ki lehet használni.

Mennyire tudsz civilként olvasni az "ipari" olvasás mellett?

Csak szeretnék civilként olvasni, és úgy érzem, képes is lennék rá. Ha véletlenül úgy adódik, hogy minden feladat nélkül olvashatok egy könyvet,  akkor tudok naiv olvasóként közeledni hozzá. Eltűnni a könyvben, hogy a fülem se látsszék ki, és…

…ceruza sincs a kezedben.

Nagyon régen volt ilyen, utoljára tán huszonéves koromban, hogy napokig csak olvastam. Nem borotválkozom, nem megyek ki az utcára, mert végig akarom olvasni ezt vastag könyvet.

Emlékszel mi volt az, amit így egy ültő helyedben olvastál?

Mondok egy ilyet, lehet, hogy sokan vihogni fognak: A gyűrűk urát így olvastam annak idején. Épp olyan élethelyzetben voltam,  1979-ben, hogy állásom sem volt.

A Charta-aláírás után?

Igen, akkor. Nem sokat tudtam kezdeni magammal, kapóra jött egy ilyen mese. Érdekes élmény volt egyébként, felidézte a gyerekkor meghatározó  olvasásélményeit.

„Csak a gyerekkornak van vidéke”, idézed Barthes-ot az egyik szándékosan személyesebb esszédben.

Nekem a gyerekkorom vidékét a könyvek alkották. Oda tudtam elmenekülni abból, ami nem tetszett a környező világban, meg magamban. Átsegített sok mindenen, de problémákat is jelentett, mert aki a könyveket választja, az nem tanul meg egy csomó gyakorlati dolgot, amit a korosztálya megtanul. Egyfajta retardáltságot is magával hoz.

Újraolvasásra van benned készség?

Ó, hogyne lenne! De ez vágy marad. Mindig elképzelem azt a békés lugast, ahol majd vénségemre üldögélek egy hintaszékben, és újraolvasom azokat a könyveket, amiket annyira szeretek. Szép is lenne, csak attól tartok, soha nem fog bekövetkezni.

Majd húsz év múlva meglátogatlak a lugasban.

Vagy a méhesben! Szeretettel várlak!