hirdetés

Eltűnt könyvek és emlékek nyomában

2018. február 9.

Hogyan lehet megírni az irodalom nagy szereplőit saját emlékeink alapján? És ezt hogyan tudjuk mégis fikcionalizálni? Mit jelent egy könyv, ami nem képezi a kulturális tudásunk részét, mivel egyszerűen nincs, eltűnt vagy meg sem íródott? Miért és mikor kezdett el írni Nádas Péter? - mindez kiderül heti hírösszefoglalónkból.

hirdetés

Megírni Philip Rothot

Lisa Halliday debütregényében, a Asymmetry egyik hősében, Ezre Blazerben, az irodalmárók ráismerni vélnek Philip Roth személyére. Mindketten kimagasló irodalmi személyiségek, katonaként szolgáltak, számtalan folyóiratban publikáltak, National Book Award díjasok és többszörös Nobel-jelöltek, de tulajdonságaikban is hasonlatosak: mindketten krónikus hátfájásban és szívbetegségben szenvednek, baseball rajongók és ugyanolyan csendes életet élnek az Upper West Sideon.
A regénybeli szereplő és a valós személy között nem véletlenszerű a hasonlóság. Halliday és Roth barátok, csaknek 20 éve romantikus viszony is volt köztük. Maga Hallyday sem tagadja az átfedést a két személy között, de hangsúlyozza, Ezra csupán egy fiktív karakter, akit a romantikus és plátói érzelmeiből, valamint egy nagy adagnyi háttérkutatásból alkotott meg. Célja nem egy románc megírása volt, hanem a fiatal írók megpróbáltatásainak bemutatása.
Lisa Halliday már korábban is írt a The Paris Reviewben, a regényen 2011 óta dolgozott. Fiatalon egy ügynökségnél dolgozott, ott ismerte meg Louise Erdrichet, Louise Gluckot, és Rothot is. Számára ez a légkör olyan volt, mint egy varázslat, aminek nem lehetett a részese, végül ez inspirálta az írásra.
Az életrajzi ihletettségű regényről bővebben a NYTimes oldalán olvashatnak.

Az emlékezés és ismétlés problémái

Julian Branes új regényében a The Only Storyban egy életrajzzal találkozhatunk, amelyben egy idős férfi saját életére való visszatekintését követhetjük végig. Az Independent kritikusa szerint a hasonlóság az új könyv és a szerző 2011-es Man Booker díjas The Sense of an Ending című műve között eléggé szembetűnő. Mindkét szöveg egy idősebb ember visszatekintő perspektívájából szólal meg. Mindkét főszereplő felismeri a visszaemlékezések problematikáját, de amíg a korábbi szövegben a főszereplő tettenérhető az emlékek meghamisításában, addig a The Only Storyban Paul már egy bölcsebb karakter, aki felismeri a tévedés nagyon könnyű lehetőségét, és minden erejével azon van, hogy ezt elkerülje. De nem csupán ennyi az eltérés a két könyv között. Míg korábban a főhős elmenekült az idősebb, vonzó nő szerelme elől, addig Paul fejest ugrik az élethosszig tartó, kimerítő szerelmi viszonyba, ami végül felemészti és tönkreteszi.
Ez a történet végső soron egy újabb variánsa az idősebb korosztályhoz tartozó, kiábrándult fehér férfi menekülésének a saját maga által elkövetett hibák elől, viszont mindezt Barnes olyan éles érzelmekkel képes megírni, amitől nem válik unalmassá, ismételté, hanem az újdonság erejével hat.

„Egy kirándulásra viszem az olvasót"

Nádas Péterrel a NZZamSonntag készített interjút a Világló részletek kapcsán. Az interjú visszanyúl egészen Nádas gyerekkoráig, kiderül mikor és hogyan kezdett el írni, valamint hogyan vált önmaga pszichológusává Freud és Jung elméleteinek köszönhetően. De szó esik az emlékezés szerepéről és lehetőségéről is. A Világló részletek eseményeinek idején a szerző két éves volt, így saját emlékekkel nem rendelkezik, ezért szülei elbeszéléseire és saját későbbi kutatásaira támaszkodott az íráskor, ami alapvetően erős asszociációs hálót hozott létre. A mű bemutatása mellett az olvasóval szemben támasztott elvárásokról is beszél, valamint azt is megtudhatjuk, hogy miről nem ír, és mitől lepődik meg, mivel telnek mindennapjai, milyen munkafolyamatok vezetnek egyes művek megszületéséhez. Az interjú végén kiderül bizonyos körökben miért tartják Nádast a „saját fészkébe piszkítónak".

Nem létező könyvek szemléje

1940-ben, Párizs náci megszállásakor Walter Benjamin is csatlakozott egy csapat menekülőhöz. A határvárosban az a hír fogadta, hogy vissza kell térnie Párizsba, így öngyilkos lett. A többi menekült később beszámolt róla, hogy végig nála volt egy fekete aktatáska, amiben kéziratait tartotta. Halála után ez a táska sosem került elő.
Giorgio van Straten az In Search old Lost books című könyvében ilyen és ehhez hasonló történeteket olvashatunk eltűnt, megsemmisült vagy soha meg sem írt könyvekről. Olyan írások történetét ismerhetjük meg, mint Gogol Holt lelkek művének második és harmadik részét, amit a szerző elégetett; Syilvia Plath Double Expouse regényét, ami eltűnt a halála után; Lord Byron személyes memoárját, amit a családja égetett el, vagy Hemingway egy teljes táskányi korai munkáját, amit elloptak tőle.
Van Straten külön kategorizálja a hiányzó és az elveszett műveket. Ha egy kézirat elveszett, akkor még megmarad a remény a felfedezésére, ám a hiányzó művek esetében nincs remény, hiszen azok esetében megsemmisülésről beszélhetünk. De Straten ezek kutatását sem adja fel, az elolvashatatlanság lehetetlenségének szenvedélye felülírja az hiábavalóság felismerését. Valamint elkülönít egy harmadik kategóriát is, a léten kívüli könyveket, amit angolul voidnak nevez el. Ezeket a könyveket sosem írták meg.
A Guardian oldalán olvasható azon vágya is Stratennek, miszerint sok olyan mű van, amivel kapcsolatban remény él benne, hogy egy napon még kezébe veheti őket.

 

A képek a NYTimes, a The Guardian, az Independent és NZZamSonntag oldalakról származnak.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.