Egy fontos változásról eddig valahogy elfelejtettem szólni: eltűntek az Erika írógépek! Ez nem vicc. Érdemes belegondolni, hogy ezek a színes (az én első szobámban narancsszínű volt) masinák hány évet húztak le itt a kastélyban? Hogy kik használták őket? És ha már eddig kihúzták – márpedig nyilván jó ideje senki sem nyúlt hozzájuk –, akkor legalább dísztárgyként miért nem maradhattak a helyükön? És vajon hova kerültek, felvitték őket a padlásra, vagy eladták valami gyűjtőnek, esetleg kivitték a szeméttelepre? Én valamiért egy nagy gödröt látok magam előtt, ami tele van dobálva írógépekkel. Mint egy dögkút.  De bizonyos értelemben áldott legyen minden kút a földben.

 

          A délelőtt különben hihetetlen kapkodással telik már megint, be kell fejeznem Marko verseinek fordítását, amivel még messze nem vagyok megelégedve, de már alig maradt időm. Ráadásul gépem sincsen, amit használhatnék, bárcsak még itt lennének az Erikák! Aztán meglátom Dunajcsik Matyit a folyosón osonni, elkapom, megverem és elszedem tőle a gépét. Így végre nagyjából sikerül ebédig bepötyögni mindent. Még egy csésze kávé és egy cigi is belefér. A horvátok elhozták annak a folyóiratnak néhány számát, amit szerkesztenek, Quorum a címe, nem találtam linket hozzá, de elhihetik, hogy egy ritka szép kiadványról van szó (kicsit különben az új Árgusra hajaz). Irigykedünk is meg minden, de hamar leintenek, mondván itt (Magyarhonban) jobb az irodalmi helyzet. Ezzel egy magyar lehet, hogy vitatkozna is meg nem is (kellő tudás híján), de az mindenképpen szimpatikus hogy milyen lazán, önironikusan tudják kritizálni a horvátok a horvát helyzetet. Egyszóval, hogy nem valamiféle félreértett országimázst akarnak nyomni, hanem valódi információkkal ellátni minket, ha már itt vannak. Marko röviden össze is foglalja a tanulságot: jobb a magyar irodalom, de nekünk van tengerünk! Na ja.

          Kettőkor kezdődik a mi programunk. Persze van egy fél óra csúszás benne, de ez kinek tűnik fel az utolsó napon? Végül beülünk két összetolt asztal mögé, Lóránd Zsófi moderál, Kollár Árpi szinkrontolmácsol, mi meg dadogunk. Legalábbis egy rövid ideig, aztán többé-kevésbé mindenki belejön. A beszélgetések és felolvasások váltakozva követik egymást. Először Dunajcsik Matyi (Szőcs Petra segítségével: dialógusban) olvassa fel Olja Savičević-Ivančević novelláját, a Kanári-szigeteket. Ez a novella Olja legutóbbi kötetéből lett kiválasztva, a kötet címét nagyjából így lehetne lefordítani: Megnevettetni egy kutyát. Ezután Mátyás egyik novellájából (Apám könyvtára) olvas egy rövid részletet Olja, csak az íze kedvéért. Őt László Noémi és Slađan Lipovec párosa követi két-két verssel. (Várhatóan megjelennek majd a workshopban résztvevő horvát szerzők szövegei magyarul, de addig is, akitől találok, attól belinkelek angol fordításokat.) Majd Marko Pogačar következik, előbb ő olvassa a verseit eredetiben, aztán én a fordítást. Három verse hangzott el, talán A szerelmi költészet nyelvének permanens forradalma. A megfáradt Trockistáknak című opusnak volt a legnagyobb sikere, de én most egy másikból idézek, ennek a címe: A varrónőknek (a gyárakba és otthonokba), az idézet pedig így hangzik: „és megőrzik szemeteket a csőröktől, a lelket // a másik lélektől, és a füleket Barbara Streisandtól, aki úgy kanyarog, akár a / zsidónegyed vízvezetéke, visszahányva, folyton visszahányva az esőt”. Ezután már csak egy rövid produkcióra maradt idő: Josip Severnek, a horvát posztmodern költészet emblematikus figurájának egyik nagy versét hallgathattuk meg horvátul Marko előadásában, magyarul pedig Kollár Árpi fordításában. Ebben a versben hangzik el az a néhány sor is, miszerint „mindenki lovagol, csak a puszta Magyarországon nem lovagol senki” (ezt most emlékezetből idéztem, szóval nem vállalok pontosságáért teljes felelősséget).

            A titkos naplók felolvasásáról majdnem lemaradunk, mert időközben észrevesszük, hogy Bikini koncert megy a tévében, ráadásul D. Nagyon olyan sapka van, amiről nem tudom levenni a szemem. Végül mégis kimegyünk a könyvtárba. És megéri. Mindkét napló izgalmas és jó nyelven van megírva, és a poénok többsége is ül. Nekem csak az hiányzik kicsit, hogy a korábbi években a naplók alatt mindig volt vetítés is, a legjobb fotókból. Mondjuk idén nem is láttam senkit „hivatalosan” fotózni.

          Sopotnik Zoli és Nagy Ildikó Noémi írta a titkos naplót idén, a szavazást pedig, mint az várható volt Keresztesi Józsi nyerte. Olyan naplóíró feje van, állapítja meg valaki.

          A tábor utolsó hivatalos programjára már nem bírok beülni. Parti Nagy Ibusárját hagyom ki Bíró Kriszta előadásában. Tudom, hogy jó, de egy kicsit ki kell dőlnöm. A 24-esben megnézzük helyette a Good Will Huntingot. Iszonyatos giccs, mindig megdöbbenek rajta. Ráadásul veszítek két sört is, mert arra fogadok, hogy Ben Affleck és Matt Damon rendezték, de nem, a bűnös Gus Van Sant.

          Később összeszedjük magunkat és kimegyünk a könyvtárba, egyre többen gyülekeznek, van egy csomó bor, zene etc. A hangulat is egészen a tetőfokára hág: Peer Krisztián elalszik az egyik kanapén – bár ez lehet, hogy még előző nap történt –, Bedecs Laci egyre jobban táncol, de azért még nem éri el Pénzes Olivér szintjét.

          A horvátok is feloldódnak és rögtön el is keverednek valahol a kastély sötétjében. Velük én már nem is találkozom.

          Hat körül alszom el, még javában tart a mulatság, de én inkább pihennék már. És persze, hogy elalszom másnap. Kettőkor ébredek, rajtam és Marcellen kívül már nincs senki az egész épületben. Mi is gyorsan kimenekülünk.

          Ebéd közben megbeszéljük, hogy gyerekkorunkban mindketten sírtunk a táborok után, most ez már nem fenyeget, de valami rögtön-ható nosztalgia kezd ránktelepedni. Gyorsan meg is eszünk pár macskagyökér-tablettát, aztán felszállunk a buszra. Én idén is elhatároztam, hogy egyik nap felmegyek a várba, egy másikon le a tópartra, egy harmadikon pedig beülök az Esterházy pincébe. Már megint nem sikerült egyik sem. Lehet, hogy még egyszer meg kell majd próbálnom.