hirdetés

Elveszteni és megőrizni

Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma, Helikon, 2016

2017. április 23.

Aki megveszi a regényt, az 544. oldalon talál benne a valós múzeumba szóló valós jegyet is. Az isztambuli múzeumot jórészt a már letűnt, 70-es évekbeli város valós tárgyaival népesíti be, melyek az olvasók számára a regény fikciójának fiktív tárgyaiként egy szerelmi történet kulisszáivá is lesznek egyszerre. – Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma című regényéről Modor Bálint írt kritikát.

hirdetés

Az ártatlanság múzeuma már a címében is jelzi azt a kulturális feszültséget, melyből Orhan Pamuk könyve született. A múzeum intézményének születési körülményei a felvilágosodás eszméihez, vagyis a tágan értett modernitáshoz köthetőek. Ezek az eszmék arra szólítanak fel, hogy lábaljunk ki az ártatlannak tetsző kiskorúságból, ahogy a felvilágosodás nagy német filozófusa, Kant írta. Pamuk regényében így a hagyományokat ártatlanul követni nem tudó, de a hagyományoktól elszakadni, azokat teljesen az európai mintára lecserélni sem képes, modernizálódó Isztambul termékeny öngyarmatosító feszültségébe leshet bele az olvasó.

A regényt olvashatjuk úgy, mint egy hagyomány felől láttatott furcsa, nagyobb túlzással, perverz fetisiszta történetét, aki szerelmi bánatát a szerelméhez kapcsolódó tárgyak gyűjtésének szenteli. Ennek a társadalmilag megbélyegzett szenvedélynek, perverziónak az emancipációjaként nyugati mintára létrehozza a múzeumát, ahol már intézményesülve mások elé tárhatja gyűjtőszenvedélyének darabjait, megmutatva szerelmi boldogtalanságát, és a megmutatással kigyógyítva magát belőle – precedenst teremtve a társadalmilag megbélyegzettségüktől szenvedő szerelmeseknek és a hasonlóképpen szenvedő gyűjtőknek. Pamuk erre az ideológiára épít fel egy sajátos fikciós játékot azzal, hogy a könyvben szereplő fiktív regényhős fiktív múzeumát valóban megnyitotta Isztambulban (a múzeum regényes katalógusaként is olvasható regény megjelenése után néhány évvel). Aki megveszi a regényt, az 544. oldalon talál benne a valós múzeumba szóló valós jegyet is. Pamuk az isztambuli múzeumot jórészt a már letűnt, 70-es évekbeli város valós tárgyaival népesíti be, melyek az olvasók számára a regény fikciójának fiktív tárgyaiként egy szerelmi történet kulisszáivá is lesznek egyszerre.

A letűnt korszak, az ártatlanság kora nemcsak a könyv szerzője és szereplője, Orhan Pamuk fiatalságának ideje, hanem az általa elbeszélői helyzetbe hozott, gazdag Kemal Beryé is. Kemal ebben az időszakban készül házasságra lépni modern kedvesével, „a Sorbonne-on tanult” Sibellel, de beleszeret szegény távoli rokonába, Füsunba. Míg a tengerentúlon tombol a szexuális forradalom, addig Isztambulban, még az Európa felé kacsintgató gazdagok körében is – ha kiderül – a legnagyobb szégyennek számít, ha egy nő az esküvő előtt szerelmével „elmegy a végsőkig”. Sibel is csak, miután már bizonyos benne, hogy Kemal elveszi – a modernségét bizonyítva – bonyolódik szexuális kapcsolatba Kemallal. Addig az ártatlan, szegény lány, Füsun szerelmének hevében és kísérletező modernista ösztönei miatt lesz Kemalé, egy életre magához láncolva a férfit. De mint ahogy a boldogtalan családoknál lenni szokott, nem teljesülhet ki szerelmük. Füsun ártatlansága elvesztése után is megőrzött ártatlanságának és az Isztambulba is begyűrűző szexuális forradalomnak állít emléket Kemal fiktív múzeumával és Pamuk valós múzeumával.

Orhan Pamuk könyvének olvasása közben időnként úgy éreztem magam, mint az utolsó fejezetben bosszankodó Orhan Pamuk nevű szereplő, aki a rakival nem spóroló Kemal Beyt, a könyv elbeszélőjét hallgatja, a múzeum tetőtérbeli kicsi szobájában. Néhány raki után Kemal egyre inkább oktató hangsúllyal intézi hozzá szavait, majd az oktató hangsúly parancsolóvá válik, Pamukot ez rettenetesen zavarja, még arra is gondol, ideje lenne végleg faképnél hagyni Kemalt. Időnként én is hagytam volna az egész könyvet bepottyani az ágy mögötti süllyesztőmbe, mikor a tanító szándék felerősödik, és hosszadalmas magyarázkodásra viszi elbeszélőjét, hogy minél több embert elérve, minél több példán keresztül, minél érthetőbben hatoljon át az üzenet a regényen. Mindezt úgy, hogy az elbeszélői távlatból, ahonnan Kemal beszél, időnként lemond az ábrázolás lehetőségéről, és sokkal inkább illusztrálja az üzenet érdekében elbeszélt múltat. Így kerülnek be Pamuk múzeumába olyan tárgyak, mint „az itt kiállított törött porcelánszív”, ami „minden múzeumlátogató számára világossá teszi fájdalmamat” (292. o.). Az ilyen mondatokat olvasva nem tudtam a nélkül az idegenkedés nélkül olvasni, mint amit Kemal Bej érzett a különböző kertmozikban a 70-es évek musicalbe hajló, melodramatikus, török filmjeinek nézése közben. (A regényben is megjelenő színész-énekes Orhan Gencebay dala a 70-es évekből.)

Míg a szereplő Pamukot „Füsun történetének fordulatai, a múzeum tárgyainak sajátságos légköre” (543. o.) vonzotta vissza Kemal Bey elbeszéléséhez, addig engem az a realista program – még ha nem is teljesen sikerült megvalósítása –, melyben a szerelem örök történetét a modernizálódó, távoli Isztambul társadalmának időnként nagyon ismerős kulisszái közé helyezi.

Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma, Helikon, ford. Tasnádi Edit, 2016. 662. old.

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.