hirdetés

Elvira Lindo: Pápaszemes Manolito

Könyvajánló

2007. április 10.
A Pápaszemes Manolito Elvira Lindo spanyol írónő könyvsorozatának bevezető kötete, amelyet most első ízben ismerhet meg a hazai közönség Ruppl ZsuZsanna fordításában. A napjainkban játszódó történetben Manolitóval folyton történik valami rendkívül érdekes esemény, amit feltétlenül meg kell osztania környezetével – és természetesen velünk, olvasókkal.
hirdetés

Előadásmódja nemcsak a Manolitoval egyidős "hallgatóság", hanem a felnőttek számára is szórakoztató olvasmánná teszi a könyvet, melynek következő része, a Szegény Manolito is olvasható magyarul.
 
„Én bírom, ha Pápaszemesnek hívnak. A sulimban, a Diego Velázquezben mindenkinek, aki egy kicsit is fontos, van beceneve. Mielőtt még lett volna becenevem, elég sokat sírtam. Ha valamelyik nagymenő belém kötött a szünetben, mindig az lett a vége, hogy négyszeműnek vagy pápaszemesnek csúfolt. Mióta viszont Pápaszemes Manolito vagyok, tiszta időpocsékolás engem csúfolni. Jó, hívhatnának mondjuk Nagyfejűnek is, de ez eddig még senkinek se jutott eszébe, én meg persze nem akarok ötleteket adni. Ugyanez történt a barátommal, Lapátfülű Lópezzel is. Mióta van beceneve, már senki sem csúfolja a füle miatt" – mutatkozik be a főhős, a szószátyár spanyol kisiskolás a könyv elején.
 
 
Részlet a könyvből:
 
          Levettem a szuperfilcek kupakját, és elkezdtem felfelé menni a lépcsőn úgy, hogy a filc hegyét végighúztam a falon. «Hát ez király!», gondoltam. Három párhuzamos csíkot húztam: egy pirosat, egy kéket és egy feketét. Igyekeztem egyenesen húzni, hogy úgy nézzen ki, mintha korlát lenne. Nem azért mondom, de szerintem átlagon felüli lett. Egész a harmadikig húztam ezt a fantasztikus korlátot. Hogy miért mentem fel a harmadikra? Hát mert a harmadikon lakom, ahogy ezt minden rendes spanyol tudja.
          Anyukám ajtót nyitott és a kezemet vizslatta, mint mindig, ha az utcáról jövök. Ha egy anya megnézi a gyereke kezét, rögtön tudja, hol járt, mikor, sőt, néha még azt is, hogy kivel. Egyszer a nagypapával egy kicsit későn értünk haza. Anyukám megfogta a mancsomat, megszagolta, és azt mondta a nagypapának: «Szerinted jó ötlet rákot etetni a gyerekkel? Az ebédet meg egyem meg én, mi?»
          Esküszöm, anyukám csak azért nem dolgozik a CIA-nál, mert az amerikaiak nem adtak neki lehetőséget, pedig első osztályú kém lenne.
 
 
          Szóval, ott tartottunk, hogy ránézett a praclimra, és látta, hogy össze-vissza kentem filctollal. Aztán a frenetikus korlátot megpillantva hirtelen halálsápadt lett. Rohanni kezdett lefelé, követte a nyomokat, és ha jól sejtem, lement egész a kapuig. A Kis Lökött ment utána, az ujját végig húzva a színes csíkokon. Aztán hallottam, hogy anyukám csiga lassúsággal jön fölfelé. Ha anyukám valamit nagyon lassan csinál, akkor épp a harmadik világháború készül kitörni; így hát mikor a másodikon tartott, bömbölni kezdtem, hátha így elkerülhetem a halálos ítéletet. Csak visszafogottan bömböltem, mert valami azt súgta, hogy a könnytartalékaimat a következő öt órára kell tartogatnom.
          A megérzésem nem csalt, barátaim. Amikor anyukám felért a harmadikra, megkaptam a nekem járó nyaklevest.
          Anyukámat csak azért nem szerződtetik a Karate Kid harmadik részébe, mert a világ igazságtalan, pedig anya százezerszer jobb, mint Karate Kid mestere. Amikor lekeverte azt a bizonyos nyaklevest, amiről beszéltem, arra gondoltam: «Nahát, micsoda béna ütés!»
          De fél óra múlva hirtelen meleget kezdtem érezni az említett testtájékomon. Ha akkor egy tojást ütöttek volna a tarkómra, tuti, hogy rántottává sül. Ezzel mindent elmondtam. De ha választanom kell, még mindig egy nyakleves, semmint a szóbeli leteremtés. Ha anyukám talál egy jó témát, amiért leszidhat, akkor véged. Az agymosás hetekig eltarthat, néha hónapokig is, vagy akár évekig.
 
 
          Aznap nagyon rosszul festett a dolog. Anya azt mondta:
-         Ez a gyerek egyszer a sírba visz. Filccel összefirkálta az egész lépcsőházat, pedig nemrég festettek! Ráadásul le se tagadhatjuk, hogy ő volt, mert a csíkok, amiket ez a díszpinty húzott, csak a mi ajtónkig tartanak. A lépcsőház ki fogja fizettetni velünk a festést és pénz nélkül maradunk…
          Anya csak mondta, mondta a magáét, de én már nem is hallgattam. Ekkor már az önsajnálat könnyei patakzottak a szememből. Elképzeltem, amint az egész családom kockásra fagyva, szakadt pólóban, alamizsnáért és mogyorókrémes szendvicsért könyörög az utcán, hogy legyen mit uzsonnáznunk, mint az a család, amelyiket egyszer a Puerta del Solon láttunk, és énekléssel keresték meg a napi betevőt. A nagypapám adott nekik háromszáz pezetát, hogy hallgassanak már el egy kicsit, mert ő a maga részéről nem bírta elviselni őket. Az emberek megtapsolták a nagypapa merész lépését, mert az igazat megvallva ez a család hamisabban énekelt, mint bármelyik család, akit életemben ismertem. A nagypapám azt mondja, az a család most abból él, hogy kijár a parkba egy plakáttal, amin ez áll: «Ha nem adsz nekünk pénzt, énekelni fogunk! (Van furulyánk és négyhúros gitárunk.)»
          Azt hiszem, elég jól megy nekik, az emberek teledobálják a sapkájukat aranypénzekkel. A nagypapám nem mindennapi, ha arról van szó, hogy valakinek rendbe kell hozni az életét. Olyan, mint Superman, csak kevesebb trükköt tud; a Kis Lököttel Szuperprosztatának szoktuk hívni.
          Anyukám csak mondta a magáét:
-         Mindjárt jönnek sorra a szomszédok, hogy azt mondják: «Remélem, hátrakötöd a sarkát a kis Manolitódnak!» meg «Na és most ki fizeti ki a festést?» Este meg majd jön apád, és azt mondja: «Te vagy a hibás, minek adsz neki filcet?» és «Megmondanád, mégis miből fedezzük ezt a plusz kiadást?»
          A nagypapám úgy emelkedett fel a székről, mintha csak a Parlamentben lenne, felemelte a kezét, mint aki valami nagyon foltos dolgot akar mondani, és így szólt:
-         Ne aggódjatok, mert… kimegyek egy pillanatra a vécére.
          Nem azért nem kellett aggódnunk, mert kiment a vécére, csak néha hirtelen rájön a szapora a nyavalyás prosztatája miatt, ezért néha még élete legjobb mondatait is félbe kell szakítania. De hamar visszajött:
-         Ne aggódjatok, Nicolás nagypapa majd elrendezi!
          A Kis Lökött tapsolni kezdett. Neki minden olyan pofon egyszerű az életben; én is így voltam ezzel, kiskoromban.
-         Catalina – folytatta a nagypapám a parlamenti székében –, egy szót se többet!
 
 
          Amikor anyukám kiment rendet csinálni a konyhában, a nagypapám titokzatosan elkérte tőlem a filceket. Elmentem a táskámért, és odaadtam neki mindet. Rám kacsintott, és egy mukk nélkül kisurrant az ajtón.
          Leültem a heverőre, de a kíváncsiság csak nem hagyott nyugodni ezen a Földgolyón. Ugyanolyan csendben osontam ki az ajtón, mint az imént a nagypapám. Amikor láttam, amit láttam, nem hittem a szememnek. Ti se lettetek volna ezzel másképp.
          A nagypapám újabb három csíkot húzott felfelé, a harmadikról a negyedikre. Odalopóztam hozzá, és halkan így szóltam:
-         Nagypapa!
-         Az ördögbe is, Manolito, a szívbajt hozod rám! –fortyant fel.
          Mindketten olyan halkan beszéltünk, mint ahogy az ágyban szoktunk.
          Mit művelsz, nagypapa?
 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.