(Tete sztorija)

Mindent lehet tudni. Mindenki tudja, hogy a fizikai undor, amit Tete érez Sanchís iránt, onnan ered, hogy egy éve volt köztük valami kaland („kalandocska”, ahogy Sanchís nevezte), ami szarul végződött. Mindenki tudja, hogy Sanchís, miután a lehető legtöbbet kifacsarta Tetéből, úgy értem, szexuálisan, persze, nem vált el a feleségétől, ahogy ígérte neki, amit mindenki előre tudott, kivéve Tetét, aki, úgy tűnik, épp olyan idióta, mint a többi csaj (ezt Morsa mondta), és elhitte, hogy Sanchís majd otthagyja a törvényes hitvesét pár rosszul sikerült numera kedvéért (ezt Milagros mondta) a férfivécében (ezt maga Tete mesélte), műszak végén; szerintem ez iszonyú gáz, hacsak nem vagy olyan, mint Mickey Rourke a Kilenc és fél hétben, aki képes egy meztelen csajt a levegőben megtartva, a csempének dőlve, állva dugni, és még a csípőjét is mozgatni közben, de attól tartok, ez nem az az eset volt, mert mi átlagemberek, akik a filmeken kívül élünk, nem arra teremtettünk, hogy ilyesfajta akrobata mutatványokat vigyünk véghez, és amikor egy hapsinak meg kell tartania egy csajt a levegőben, akkor szerintem természetes, hogy nem tud a szexre koncentrálni, mert vagy az egyik dologra figyelsz, vagy a másikra. Ha csak a közösülést vesszük, nekem már az is erőfeszítésembe kerül, hogy minden figyelmemet arra összpontosítsam, képzelheted, ha még Morsát is a karomban kéne tartanom. Vagy fordítva. Próbáld Morsának azt mondani, hogy két dolgot csináljon egyszerre. A mozi néha olyan, főleg szexuális téren, mintha szellemileg visszamaradottaknak csinálnák. Ez az én szerény véleményem.  
 Hát, kábé ezt mondtam Tetének, vagy Mickey Rourke vagy, vagy iszonyú gáz a vécécsésze tetején ülve dugni (azt gyanítom, valahogy így történhetett a dolog). Ezt a kifejezést használtam. Aznap történt, amikor Tete sírva jött be a bárba, és bevallott mindent (bár már tudtuk, még én is tudtam, de azért adtuk a meglepettet): a dugást, a férfivécét, a sietséget, a „valószínű” szakítást és a végleges nem-szakítást Sanchís-szal. Ezt mondtam neki, hogy iszonyú gáz. Én mondtam ki, az igaz, de mindannyian egyetértettek velem a háta mögött, bár amikor arra került a sor, én voltam az egyetlen, aki vállalta, a többiek baromi alattomosan hallgattak, ő meg rám lett dühös, ahogy ez történni szokott, ha ilyesmibe avatkozol bele: a felhergelt nő eláztatja a pasit, akivel nemrég szakított, részletekbe menően kibeszéli a tag minden szemétségét, ocsmányságát, még azt is képes elárulni, hogy milyen a farka, már zúg tőle a fejed, aztán mikor megbízol benne, és azt hiszed, hogy megmondhatod neki a véleményed, hogy igen, öreglány, igazad van, ez a hapsi egy eszméletlen nagy kretén, és nem is szeret téged, annak alapján, amit mesélsz, már az elején se szeretett, ráadásul, azt mondod, hogy nem is kefél jól, de akkor áruld el nekem, mi a fenét látsz benne. Ezt mondod, és akkor te, aki azt hiszed, hogy szívességet teszel, ha szolidáris vagy, és segítesz neki, hogy világosabban lásson, és teljesen le tudjon kattanni a pasiról, te, aki azt hiszed, hogy ezzel egy apró lökést adtál, hogy visszatérjen az elvesztett méltósága, legnagyobb csodálkozásodra azon veszed észre magad, hogy a felhergelt nő, mint egy megsebzett állat neked ugrik, rád lesz dühös, és beléd mar. Nem először történik velem.
 Romokban hevert, amikor bejött reggelizni, olyannyira, hogy el is halasztottuk a beszélgetést műszak végére, és nyolc órával később, ugyanaz az öt csaj újra találkoztunk Mauri bárjában. Mauri az általa „fenntartottnak” nevezett asztalt terítette meg nekünk, vagyis a bár sarkában lévő asztalt, amit egy fakeretben szögekkel kifeszített, zöld bőrből készült spanyolfallal kerített el, ami gyakorlatilag minden fényt elvesz, de mindezt csak az intimitás kedvéért. A bár többi részén esznek, és tévét néznek közben. A bár többi része, leszámítva a mi csapatunk férfiszekcióját, pöcegödör tisztítókkal van tele, mind férfi, mert van mellettünk egy vállalat, amelyik ezzel foglalkozik, így aztán nem tud nem eszedbe jutni, mikor együtt látod ebédkor az egész bagázst, hogy lényegében mindannyian a szart pofozzuk egész nap. A helyzet az, hogy eközben ez a bizonyos Mauri, aki házias kajával vár minket, szerinte igen jó áron, jól megszedi magát rajtunk. Megesszük a hétfői lencsefőzeléket, ami az iskolai lencsére emlékeztet, sok lével, kevés lencsével, nem is hasonlít az anyáméra, mert amióta elborult az agya, el kell ismerni, nem ettem úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, bár ha az egész délelőttöt az utcán töltöd, utána bárminek jó íze van, ami meleg, úgy tűnik, ha nem étkezik jól az ember, előbb-utóbb már az ízeket se érzi, mert ha nem így van, nem tudom mivel magyarázni, hogy ugyanazt a lencsét, amit Mauri felesége főz, az első évben undorítónak találtam, most meg fenségesnek. Tök értelmetlen.
 Ja igen, a vallomás: a dolog eléggé elhúzódott, a bor meg a cigi után, ismered, jön az ejtőzés, ő meg mindent kiadott magából, egészen odáig elment, hogy Sanchísnak gyakorlatilag korai magömlése van. Emlékszem jó ideig csócsáltuk a témát. Menchu hirtelen nagyon bepöccent, és azt mondta, hogy ha egy pasas több mint három percig nem élvez el, akkor orvosi szempontból nem lehet korai magömlésről beszélni; ekörül elég nagy vita alakult ki, alaposan meghánytuk-vetettük a dugás időtartamának kérdését, ha egy perccel rövidebb, ha egy perccel hosszabb. Aztán, kihasználva, hogy Menchu felállt, és kiment a vécébe, Milagros lehalkítva a hangját azt mondta, miközben a fejünkkel kis kört alkottunk az asztal fölött, hogy azért kapta fel Menchu a vizet, mert az ő férje is nagyjából ennyi ideig, négy percig bírja. Csak bámultunk mind Milagrosra, annyira meglepő volt számunkra ez a kinyilatkoztatás, még maga Tete is, aki érintve volt, félretette a saját tragédiáját, és azt mondta neki, hogy erkölcsi kötelessége elárulni, kitől szerezte ezt az infót, épp itt tartottunk, mikor visszajött Menchu, és a kérdés a levegőben maradt. Mikor hazafelé mentünk, már csak mi ketten, újra megkérdeztem Milagrost, hogy ki volt a hírforrás, de ez volt az egyik ritka alkalom, mikor semmit sem lehetett kihúzni belőle, feltételezem, így akart érdekesebbnek tűnni, vagy egyszerűen kamu volt az egész, akkor jutott eszébe, hogy ő kerüljön a társaság középpontjába. Szóval, Tete, mikor már kész volt mindent kitálalni, elmesélte, hogy Sanchís olyan, mint a Szuperegér, hipergyors (ez a gúnynév persze attól kezdve rajta ragadt), és amúgy is kicsi neki (mint a Szuperegéré). Mennyire kicsi, kérdezte Menchu, Tete pedig a mutatóujját kinyújtva mondta, hogy akkora, na jó, ekkora, erekció közben, ennyi, talán egy icipicit hosszabb. Nekem már elegem volt ebből a társalgásból, hányingerem volt tőle, és nem azért, mert puritán vagyok, ahogy ők gondolják, és nem is a vallásos hitem miatt, mert Isten soha nem szabott semmilyen feltételt a szexuális kapcsolataimat illetően. Ne hibáztassuk Istent olyasmiért, amiről nem tehet, a koncentrációs nehézségeim szexuális téren, amelyek mindig is megakadályoztak abban, hogy teljesen kielégüljek, a fejemben vannak, a kudarc az enyém. Isten kitesz bennünket a világba, kit több, kit kevesebb jó tulajdonsággal lát el, aztán a szabad akaratunkra bíz minket. A szemére vethettem volna, hogy nekem ilyen kevés jó tulajdonságot adott. Nem is tudom, kevés-e, nem tudom, nem az eredendő pesszimizmusom teszi-e, hogy kevésnek tűnik, lehet, hogy másvalakinek ugyanezekkel a jó tulajdonságokkal és hibákkal jobban sikerült volna az élete. Tulajdonképpen ugyanazt mondom, amit az anyám ismételgetett gyerekkoromtól kezdve, azt, amit az ő szájából nem bírtam elviselni, mert nyilván éreztem, hogy igaz, hogy az állít akadályokat elém, ahogy a dolgokat látom, én vagyok a magam legádázabb ellensége, egyedül én hiúsítottam meg a hozzáállásommal egy boldogabb élet lehetőségét. Talán ez a handicap a koncentrációs képességem hiányával kapcsolatban az agyam hiperaktivitásából jön, amit nem kezeltek kislány koromban, egyszerűen azért, mert akkoriban senki sem törődött az emberek koncentrációs képességével. Sokszor gondoltam rá, hogy ha csak egy évtizeddel később születek, az anyám, aki soha nem kezdeményezett, de hagyta magát befolyásolni a környezetétől, talán elvitt volna egy specialistához, és az kikezelte volna ezt, amiről úgy hiszem, valami születési rendellenesség, és úgy tudnám összegezni, hogy a lelki nyugalom hiánya, innen eredeztethető minden. Az élet egy kártyavár. Mint már mondtam.  

(Pocahontas-sztori)

Milagros világos volt, és egyszerű, ez talán azzal függött össze, hogy sohasem lett igazán felnőtt, és miközben én meg az összes többi kislány az osztályból jól-rosszul fokozatosan beilleszkedtünk a felnőttek világba, ott volt köztünk, elméletben ugyanolyan érzései voltak, mint nekünk, de nem nőtt fel. Nem kényszerült rá, hogy színleljen, épp úgy, ahogy a gyerekek nem színlelnek, mikor papás-mamást játszanak, nem, nem csak tettetnek, a gyerekek a legnagyobb természetességgel eljátszott játék közben átélik a hazugságot, és nem éreznek szégyent a játékban eljátszott szerep miatt.
 Emlékszem, egyik évben az év végi színházi előadáson Pocahontas történetét játszottuk el a díszteremben, persze ez jóval azelőtt történt, mint hogy a rajzfilm olyan nagy sikert aratott a moziban. Az ötlet, hogy a Pocahontast adjuk elő, az angoltanárunktól származott, mert ezen a mitikus történeten keresztül szeretett volna bevezetni bennünket egy kicsit az észak-amerikai kultúrába, minthogy ő Seattle-ből jött, és biztos hiányzott neki a szülőföldje. Nos, a történetet mindenki ismeri, vándorok érkeznek John Smith vezetésével a Mayfloweren Plymouth Rock partjaihoz, és a rendkívüli, egzotikus szépségű indián Pocahontasnak hála sikerül megmenekülniük az éhhaláltól, John Smith eközben először ismeri meg a szerelmet egy bennszülött nő karjaiban, aki, feltételezem, járatos volt egy sor varázserejű szexuális technikában (erre a következtetésre bizonyos idő elteltével jut az ember, nem akkor).
 Az történt, hogy, hatalmas fizikai méretei miatt, mert ő volt a legnagyobb az osztályban, Milagrost választották ki Pocahontas anyjának szerepére, és meg kell adni, a kövér indiánasszony ruháját meg a két óriási éjfekete copffal felszerelt parókát mintha neki találták volna ki. Én nem Pocahontas voltam, ez nyilvánvaló, mindig, minden iskolai előadáson a fiú szerepét tukmálták rám, azt hiszem, a komoly, kicsit sértett arckifejezésem miatt, ami, egyfelől kedvezett annak, hogy minden darabban szerepeljek, úgy tűnik, nem volt még egy kislány, akinek ennyire fiús lett volna az arca, mint nekem, másfelől gátlásokat alakított ki bennem, de erre a tanárok nemigen figyeltek, mert velem kapcsolatban a seggükben hordták az érzékenységüket. Ráadásul, az anyám arcára, amikor megtudta, melyik szerepet osztották rám, az a visszafojtott (keresztényi) beletörődést tükröző kifejezés ült ki, amitől annyit szenvedtem egész életemben. Pocahontast Margarita Suárez játszotta, az a fajta kislány, akit a tanárok szeretetre méltónak és nőiesnek tartanak, mert csalárd külsőt adott neki az Isten, bár a többi kislánnyal, és tényleg így volt, úgy viselkedik, mint egy igazi kígyó. De félretéve azokat a kis skatulyákat, amikbe a felnőttek szinte születésedtől kezdve belegyömöszölnek, és amik egy életen át meghatároznak, (legalábbis bennem ezek a dolgok rengeteg gátlást alakítottak ki, amelyeket, azt hiszem, enyhített volna, ha csak egyszer, egyetlen egy évben megengedték volna, hogy én legyek Pocahontas vagy Hófehérke vagy a kis Hableány vagy Szűz Mária vagy a fasz tudja ki); eléggé felkészültem az előadásra, újra és újra átvettem az anyámmal a párbeszédeket, ő végszavazott nekem, ő alakította Pocahontas anyját, aztán magát Pocahontast, szóval, mire elérkezett az iskolaév utolsó napja, mondhatom, egész jól magamévá tettem a szöveget. Ott álltam, a kalandor külsőt kölcsönző műbajusszal, amit a felső ajkam pihéire ragasztottak, arra a sötét árnyékra, ami halálra gyötört, akárhányszor a tükörbe néztem, a húzott, széles ujjú fehér ingemben, a testhez tapadó nadrágomban, csizmában, kiköpött vándor abból az korszakból, a függöny mögött hallgattam az amerikai öböl vad tájait betöltő idillikus zenét, és vártam a seattle-i tanár jelzését, hogy színpadra lépjek a hónom alatt magával a Mayflowerrel, vagyis egy kartonhajóval, amit gyakorlati foglalkozás órán csináltunk, és amelynek kicsi mérete miatt mi vándorok arra kényszerültünk, hogy nagyon szorosan egymás mellett lépegessünk, és nagyon lassan haladjunk előre, ahogy a tanár utasított bennünket, miután jól leszidott, mert az első próbákon úgy mozgattuk a hajót, mintha egy széket cipelnénk, minden báj nélkül. Gyerekes dolgok, még ma is nevetek rajtuk. Nos, színpadra lépett a hajó, a Mayflowert ábrázoló karton után pedig bejött apró, kínaias léptekkel a legénység, rettentően ügyelve rá, hogy ne lépjünk egymásra, és ne ütközzünk össze, mert akkor az egész katasztrófába torkollt volna. A színpad egyik oldalán helyezkedtünk el, aztán egyesével partra szálltunk, ami azt jelentette, hogy egy lépést téve előre kijövünk a karton mögül, amíg mindenki ki nem ér a szárazföldre. Az utolsó, aki elhagyta a Mayflowert, hozzátámasztotta egy fához, mert hosszas töprengés után sem találtunk jobb megoldást a hajó számára, aztán párbeszédet folytattunk a bennszülöttekkel, amit a mindenki által ismert szerelembe esés követett köztem, John Smith, és Margarita Suárez, Pocahontas között. A szerelmesek beszélgetése közben lépett színre Milagros, Pocahontas anyja, akinek elvileg két mondatot kellett volna mondania, amelyben ellenez mindenfajta kapcsolatot a lánya és a betolakodó között, csak két mondatot, aztán végül, miután meggyőződött róla, hogy a betolakodó jó szándékkal közeledik a lányához, ellágyul, és áldását adja rájuk.
 A próbákon Milagros némileg hevesen adta elő a szerepét, de nem esett túlzásba, bár maga a fizikai jelenléte, a kövérsége, és az, ahogyan a szerepét mondta, előre tolva a hasát, riasztó volt egy kicsit, de az előadás napján, amikor megláttam ott magam előtt tornyosulni, az indián ruhába bújva, éjfekete parókában, a két nagy copffal, ahogy kihívó pökhendiséggel jött felém, megijedtem tőle; ő, miután felmérte a közönséget, a gyerekek brutális közönségét, akik, úgy tűnik, taps helyett mindig inkább vért és bosszút kívánnak, szóval, attól kezdve, hogy ez az állati közönség megéljenezte a szerelmes kérésemre adott első elutasítását, Milagros olyan szilárdan kitartott amellett, hogy nem adja nekem a lánya kezét, mintha az élete múlt volna rajta, én meg, minél jobban kiabált velem, annál jobban megrémültem, félig dadogva adtam elő a szerepem, annyira halkan, hogy szinte semmit sem lehetett hallani belőle, míg végül egyszerűen elhallgattam, miközben a pihék a bajusz alatt verítékben úsztak, sírni lett volna kedvem, és kirohanni onnan. A legcikibb az volt, hogy Pocahontas, látva Milagros felindulását, hogy túllépi a szerepe határait, és egy tökéletesen abszurd monológot rögtönöz, meg hogy én teljesen lebénultam, és úgy fest, mintha az egésznek sohasem akarna vége szakadni, kezébe vette a dolgok irányítását, az indián anyát egyetlen taszítással hátralökte, nekem pedig megragadta a karomat, és a színpad egyik végébe vonszolt, miközben a közönség zajos füttyögés-hurrogás közepette vérre menő verekedést követelt, én legalábbis akkor így éreztem, Pocahontas anyja, a hülye John és maga Pocahontas között.
 Rendkívüli az volt, hogy amikor mindannyian kimentünk meghajolni, a közönség engem könyörtelenül kifütyült, Milagrost viszont aznap majdhogynem a vállukon vitték ki. Iszonyatos szégyent éreztem, mikor elképzeltem az anyámat a szülőknek fenntartott első sorokban, csak az öntött belém egy kis bátorságot, hogy a húgomat is elképzeltem, aki talán élvezte, nem tudom. Sokáig nem szóltam Milagroshoz. Gyűlöltem, hogy a nagy színházi sikerét az én bukásom és nevetségessé tételem árán érte el. Csaknem térden állva kellett könyörögnie, hogy újra szóba álljak vele, ezerszer kért bocsánatot, cetliket hagyott a padom tetején, „bocsánat, bocsánat, verj meg, ha akarsz”, megvárt a kapunk előtt, és nap mint nap követett egészen az iskoláig, míg végre beadtam a derekam, bár biztos voltam benne, hogy ha újra előadnánk azt a baromságot Pocahontasról, ugyanúgy viselkedne, mert pusztán az, hogy indián jelmezt vesz fel, és hogy ráosztották az autoriter anya szerepét, annyira átváltoztatja, hogy nem tud különbséget tenni valóság és hazugság között. Körömszakadtig védte a hazugságait.

Imrei Andrea fordítása

***

Lydia J. S. Ballanska: Madrid, Budapest…
(Elvira Lindo könyvéről)

…de New York, Párizs vagy bármelyik ezredfordulós nyugati nagyváros egyformán lehetne helyszíne a két harmincas éveiben járó, magányos madridi barátnő történetének,  amelyben ott vannak mindennapjaink kellékei, füves cigi, kocsmázás, lopott szeretkezések és pszichoterápia.
Elvira Lindo napjaink egyik népszerű, New Yorkban élő spanyol írónője, aki eddigi legnagyobb sikerét 2005-ben megjelent Csak egy szóval mondd című regényével aratta, amelyet hazájában irodalmi díjjal jutalmaztak. A regényt 2008-ban Spanyolországban meg is filmesítették, a filmet azonban Magyarországon nem mutatták be. A két főszereplő barátságának jellemző epizódjait az egyikük, Rosario néhol fekete humorú, máshol gyónásszerűen vallomásos elbeszéléséből ismerjük meg.
A középosztálybeli családból származó okos és tépelődő, különc Rosario, az egyetemet önszántából elhagyva, végül maga is utcaseprőként köt ki az általa is lenézett és olykor megvetett Milagros mellett, akihez gyermekkora óta ellentmondásos, de erős kapcsolat fűzi, amelyet a egyszerű, infantilis Milagros odaadó ragaszkodása köt eltéphetetlenné. Kettősük Steinbeck Egerek és emberekjéből George és Lennie tragikus párosát idézi.
Az esetlen, kövér, harsány és gyermekien jólelkű Milagros egyszerűbben éli meg a dolgokat, az életben kevéssel beéri: csak gondoskodhasson barátnőjéről, Rosario-ról, és a szemétből mentett „kincsekkel” berendezhesse kis garzonlakását.
Ebben az önmarginalizált létben Rosario mindent és mindenkit átmenetinek tekintve, egyféle sajátos lelki hibernáltságban épp’ hogy csak vegetál és túlél: Milagros segítségével ápolja, majd eltemeti mentálisan teljesen leépült anyját és elviseli utcaseprő kollégája, az agglegény Morsa szerelmét. Szenved a magánytól, de fél az elköteleződéstől. A kissé már megkeseredett, cinikus és depressziós Rosario monológjának fanyar iróniája jól érzékelteti ezt az elidegenedettséget, a sokunknak ismerős életérzést, létállapotot, a lekésettség és elveszettség érzését, a bénító önsajnálatot.
Ebbe a helyzetbe érkezik a gyermekszülésre alkalmatlan Milagros számára égi ajándékként a kukában talált újszülött kisfiú…
A regény, szerencsére, egyáltalán nem a ma divatos angolszász típusú, konzumált szemléletű szingli-forgatókönyveket követi, semmi köze a hedonista, férjvadász szingli-lét problémáit boncolgató sztorikhoz, de nem is szocio-regény. A szexualitás és a női testiség szemlélete és ábrázolása a legjobb kortárs magyar női- és külföldi férfiszerzők írásaival rokonítható, amely leginkább a Szomjas Oázis antológia a női testről kíméletlen őszinteségére emlékeztet.
Nővéreink ők, ismerős a szenvedésük, önáltatásaik és megalkuvásaik. Ismerősek a feldolgozatlan gyermekkori családi traumák és az anya-lány kapcsolat poklai is egyetemesek minden földrajzi szélességen. A könyv mégsem csak nőknek ajánlható, mert arról szól, amiről minden jó mű: őszintén a szeretetvágyról és szeretetlenségről, hitetlenségről és megváltásról. Hétköznapi bűneinkről, a bűntudatról és a felelősségről. A mindenki életében meghatározó viszonyok és válságok: a szülő-gyerek kapcsolat, testvérféltékenység, a kamaszkor szorongásai és a felnőttkor dilemmái mindannyiunk alapélményei.
A Bibliára utaló cím is jelzi, hogy a meghatározóan katolikus hagyományú Spanyolországban íródott és játszódó regény vallásos-keresztényi és általánosabb, morális értelemben is foglalkozik ezekkel az alapvető erkölcsi kérdésekkel. A katolikus neveltetésű, hívő Rosario szkepticizmusában és feloldozás utáni vágyában egy mai ember istenkeresése fogalmazódik meg. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” A történet ebben a kontextusban is olvasandó.
A visszafogott stílus, a hűvös, ironikus előadásmód segít elkerülni a témában rejlő melodráma és érzelgősség csapdáit. Tragikomikum és önirónia keveredik a történteket felidéző Rosario monológjában, akinek életébe utólag hoz katartikus változást a rendhagyó barátság.
A népszerű spanyol írónő regényét a fordító, Imrei Andrea, modern nagyvárosi szlengben, nagy fordítói leleménnyel és telitalálatokkal tolmácsolja. Jó arányérzékkel kerüli el a szleng fordítás veszélyeit, megtalálva azokat az időtálló argó kifejezéseket és fordulatokat, amelyeket évek múltán sem érzünk majd elavultnak. Az ő érdeme is, hogy stilárisan egységes, élvezetes és kreatív szöveget olvashatunk.

Elvira Lindo - ford. Imrei Andrea