Hogy ki az állat? Avagy: ki nem ember? És aki nem ember, az mindjárt állat is? Az elbeszélői önkény és a szereplők ellenséges, átgondolatlan, vagy épp csak megszokásból fakadó szólamainak megannyi válaszát kapjuk e kérdésre Márton László legújabb elbeszélés-gyűjteményében.
A kötet kompozícióját azonban nem annyira az „állatság” mibenlétének kérdése szervezi, sokkal inkább a szerző prózájára jellemző narratív technikák, melyek újra és újra felrázzák az olvasót, soha nem hagyva, hogy kényelmesen elvackolódjon a szövegek dunyhái között. A novellák voltaképpeni főhősei pedig maguk a paplanrángatók, a történetek elbeszélői: hangok, melyek minduntalan a cselekmény előterébe tolakodnak, saját hatalmukat fitogtatják, nem átallnak tájékoztatni minket tévedéseikről, és még csak azt sem hagyják, hogy – modorosságuktól türelmünket vesztve – legyintsünk az egészre: ó, ez csak fikció, hipp-hopp, elolvad.

Nem – sajnos, vagy épp szerencsére −, nem olvad el, csupán képlékeny, akár egy polip, mely színét és alakját változtatva tér ki értelmezői elől. És e lábasfejű hasonlat sem puszta játék a szavakkal: (lelki) szemeink láttára izmosodik (fikción belüli) valósággá, amikor a gyurmázható önérzetű, visszataszító Platina egy kósza ötlete nyomán addig-addig burjánzik a sosem létezett vászonszatyorban utazó poliphulla meséje, mígnem a történet végképp elszabadul, és kiötlője ellen fordul, őt magát változtatva polippá, majd törölve a történetből. (A polip)
Miről van tehát szó? Már ki is mondtuk: a kimondott szó erejéről. A névtelenül, forró lávaként egymásba kavargó dolgokat az emberi nyelv válthatja meg alaktalanságuktól, az emberi gondolat tapaszthatja rájuk a „megnevezés hímporát”. Nem meglevő entitások homlokára üt stemplit a nyelv, éppen ellenkezőleg: maga a bélyegzés a teremtés aktusa. S ha felmerülne bennünk, hogy mindez egy krumplival nyomdázó óvodás magabízottságára emlékeztet, úgy gondolkodjunk el ama rigmuson, mely szerint a koszorú örök szomorúságra ítéltetett gyászos neve által. Íme a logocentrizmus nagyképűsége egy ártatlan gyermekdalocskában. (A papagáj)

Az egyik elbeszélés főszereplője egy kaméleon, melynek ahány színeváltozása, annyi neve van, s ha elmélyülten nézzük, megpillanthatjuk benne az egész világot; ugyanakkor, ha túlságosan lefoglal minket e rengeteg szín, minta és név, épp a lényeget, a „minimamut” eszenciáját hagyjuk figyelmen kívül – ami hősünk halálához vezet. Kérdés azonban, hozzáférhetünk-e az igazsághoz a dolgok verbális kérgének lehántásával anélkül, hogy közben ne sérüljön a lágy, értékes belsőség? Hiszen a próteuszi hüllőről is csak holta után, bőrének felmetszésével derül ki, hogy hasa telis-tele van tojásokkal… (A kaméleon)

Hamar szertefoszlik a szavakba vetett bizalmunk A szürkegém című elbeszélés olvastán is. Ha már lelki szemeket emlegettem az imént, talán nem árt némi szkepticizmussal pillantanunk e szemekre: vajon tényleg látni véljük, amiről olvasunk? Mi van, ha az elbeszélő szándékosan tart vissza bizonyos információkat – természetesen úgy téve, mint aki egyszerűen csak nem járt el kellő alapossággal −, amivel nem pusztán elhomályosítja tekintetünket, de lépre csal, megvezet? Hasonló problémát feszeget A kutyuska is, ám ebben a történetben maga az elbeszélő sem tájékozódhat másképp, mint hírműsorok segítségével, azzal szembesülve, hogy a kamerák sokkal világosabb képet mutatnak a robbanás okozta tragédiáról, mint ha ő maga nézne körül a helyszínen. Ugyanakkor beszámolhat-e a filmfelvevő-készülék a romok alá temetett valódi tragédiáról, a vigasztalan magány és hűség történetéről – a lényegről?...

Oly sok izgalmas, elgondolkodtató és súlyos kérdés vetődik fel a kötetben, hogy nem értjük, miért viszik a szövegek időről időre túlzásba önmagukat: az önreflexió és a nyelvi poénok egy ponton túl fárasztóvá, öncélúvá válnak. Nem a szerző más műveiből is jól ismert, modoroskodó, szándékoltan az olvasó tűrőképességével szórakozó narrátorra gondolok; bizonyos esetekben inkább úgy tűnik, ez a narrátor csak szeretne hasonlítani az Árnyas főutca sajátos mesterkéltségével döbbenetet keltő elbeszélőjére. Kifejezetten hervasztó például, ahogy a narrátor saját írói munkafolyamatának emlegetésével igyekszik kizökkenteni az olvasót a fikció illúzióvilágából, amikor az már különben is rég kizökkent az olyan tréfáktól, mint az „Avas szálloda” „avas szalonna”-ként értése – különösen egy olyan, máskülönben csalafinta és erős novellában, mint A szürkegém, mely ezekkel a csavarintásokkal csak veszít erejéből.

E töltelék-szellemeskedések kapcsán leginkább az juthat eszünkbe, hogy előbb létezett a kötet kompozíciója, mint némely novella. Ugyanezt érezzük a valamennyi történetben előbukkanó „Te egy állat vagy! / Te nem vagy ember!” kategorikus kijelentésének egyes példányainál is: helyenként, úgy tűnik, csak a rend kedvéért kerültek a szövegbe, míg máskor a meglepetés erejével hatnak, új jelentésárnyalattal gazdagítva a mondatot. Zavarba ejtően visszhangozza egymást a nyolcéves Marika „Jézuskához” intézett ártatlan kérdése: „»Igaz, amit mesélnek rólad, hogy te nem vagy ember?«” és egy a romáknak címzett ellenséges indulatkitörés: „»Téged az nem zavar, hogy nem vagy ember?«”.

A elmésségek üresjáratainál jóval ritkábbak, de hasonlóan zavaróak még azon utalások, melyek bántó direktséggel tapadnak – egyébként minden esetben égető és megoldatlan – aktuálproblémáinkhoz: mintha az elbeszélő olykor fiktív világainak túlságos autonómiájáért vezekelne, ezzel azonban nem egyszer megfosztja az olvasót képzettársításainak önálló kialakításától. Egy olyan novellában, mint A makákó, amely egyértelműen a Másik, az idegen kirekesztésének keserű rajza, feleslegesnek érzem a Magyar Gárdán való élcelődést – amivel a szöveg éppen az általánosabb értelmezések lehetőségeivel szemben válik kirekesztővé. Hasonló forrásvidékről ered A varjú története, a „kivételes állapot”-é, amely úgy erősíti a szabályokat, hogy amazok agyoncsapják őt. A díszlet a magyar vidék egy elmaradott települése, a szereplők pedig emberek: olyanok, akik embernek tartatnak, és olyanok, akik annál kevésbé. Amikor a narrátor e jól ismert motívumok mozgósításán túl gondos madáranyaként még egyre tuszkolja olvasói csőrünkbe a romákkal kapcsolatos előítéleteinket, arra kezdünk gyanakodni, hogy nem bízik felfogóképességünkben. Ily módon a szerzői állásfoglalás rátelepszik a szövegre, megfojtva többértelműségét.

A kötet egyenetlenségei azonban végső soron az elbeszélői hangok heterogenitásának, a kérdésfeltevések változatosságának is köszönhetőek: a hosszabb, a hagyományos novellaformánál bonyolultabb, számtalan intertextust, előre- és visszautalást rejtő elbeszélések újraolvasásra, továbbgondolásra ösztönöznek. Ideális szöveg nincsen: izgalmas, szabálytalan, kiismerhetetlen szövegek vannak, amelyek nem hagynak minket nyugodni – akárcsak a körülöttünk élő, szenvedő, szerető, ellenségeskedő és töprengő emberek...

Márton László, Te egy állat vagy!, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2011.

Szendi Nóra