Emberevés etc.
A szarvak és paták elkészítési módjának ismertetése után egy rémtörténet következik egy kislányról, akit a könyv szerzője feldarabolva, ecetben pácolva, fűszerezve és besózva, sütésre-főzésre előkészítve talál szülei házában. A szülők azzal védekeznek, hogy miután a kislány meghalt, arra gondoltak, kár elrothadni hagyni ennyi finom húst. - Csordás Gábor 2flekkenje.
- 2011. június 9.
A prostituált, mint metafora, arra utal, hogy az emberi világban mindenért fizetni kell. Nem okvetlenül a kapitalizmus farkastörvényeire gondolok, inkább arra az általánosabb és alapvetőbb összefüggésre, hogy a társadalmi szövedéket a kölcsönös szolgálatok kötőanyaga tartja össze. A prostituált, mint metafora egyúttal arra az utópisztikus reményre utal, hogy ezeket a kölcsönös szolgálatokat egy elvileg mindenkinek egyformán rendelkezésére álló általános egyenértékkel, a pénzzel helyettesíteni lehet.
Miklya Anna új regénye, A hivatásos szerencsésen tartózkodik attól, hogy prostituált főhősét a liberális prüdéria emancipálandó szexrabszolgájaként mutassa be. Ugyanakkor a prostituált metaforájához fűződő utópisztikus reménnyel is leszámol. A korrekt adok-kapok Erika esetében sem válthatja ki a szenvedést. A közelségért vérrel és velővel kell fizetni. A kannibalizmus és az emberáldozat a kultúra és a társadalom alapító tényei közé tartozik.
Montaigne a nemrég fölfedezett új világ emberevői ürügyén tulajdonképpen erről beszél. Nem az emberi test felfalásának borzalmas barbársága szomorítja el, „sokkal inkább az, hogy ha ilyen jól ítélünk az ő hibáikról, akkor miért vagyunk vakok a magunkéira. Úgy gondolom, hogy nagyobb barbárság elevenen megenni egy embert, mint holtan”.
Közbevetőleg: a kannibalizmus egzotizálása, kihelyezése a távoli és ismeretlen karib-tengeri térségekbe már maga is az európai kultúra öncsaló stratégiáinak egyike. A kolonializmus: projekció. Éppen Montaigne korában, a tizenhatodik század hetvenes éveiben akadt számos példa arra, hogy az ostromlott városok lakói emberhúsra fanyalodtak. Franciaországban vallásháborúknak – guerres de religion – nevezett, példátlan kegyetlenségű polgárháborúk dúltak ekkoriban. A szembenálló felek módszeresen kiéheztették az ostromlott városok védőit (és persze lakosságát) – azok pedig a maguk részéről kénytelenek voltak a végsőkig, az éhhalál küszöbéig kitartani, tudván, hogy a győztesektől semmi jóra nem számíthatnak. Egy csizmadiából lett protestáns prédikátornak, Jean de Lérynek köszönhetően az egyik ilyen ostromról részletes beszámolóval rendelkezünk. Sancerre városának emlékezetes története 1574-ben jelent meg Genfben. Tizedik fejezetében Léry részletesen leírja, miként fogyott el a városban az élelmiszer, és miként kényszerültek a lakosok egyre bizarrabb eledelek elfogyasztására. Amint a marhahús eltűnt, előbb a szamarak, majd a lovak, a macskák, a patkányok és egerek, a kutyák következtek. Amikor már semmilyen élő állat nem maradt. következtek az ökör-, tehén- és birkabőrök, majd a kutyabőrök. Léry, amellett, hogy részletesen elmeséli, miképpen lehet a kicserzett állatbőrökből ízletes eledelt készíteni, megjegyzi, hogy amikor 1558-ban Brazíliából, az úgynevezett délszaki Franciaországból visszatérőben öt hónapig hányódtak az egyenlítő menti szélcsendes övezetben, a magukkal hozott majmok és beszélő papagájok elfogyasztása után tapírbőrt is ettek. A bőrök után Sancerre-ben a pergamen következett: megkapjuk a kézzel írt és nyomtatott könyvekből készíthető lakoma receptjét. A szarvak és paták elkészítési módjának ismertetése után egy rémtörténet következik egy kislányról, akit a könyv szerzője feldarabolva, ecetben pácolva, fűszerezve és besózva, sütésre-főzésre előkészítve talál szülei házában. A szülők azzal védekeznek, hogy miután a kislány meghalt, arra gondoltak, kár elrothadni hagyni ennyi finom húst. Léry ennek kapcsán megjegyzi, hogy az 1438-as nagy éhínség idején is előfordult, hogy egy parasztasszony megfőzte és megette saját gyerekeit.
Az úgynevezett primitív társadalmak emberáldozata és a mi mindennapi kannibalizmusunk abban különbözik ezektől az esetektől, hogy mindkettő a társadalom rendes működésének részét alkotja. Az előbbi nyilvános, a közösség ellenőrzése alatt álló rítusként a kultúra jótéteményeinek egyszeri (ismétlődő) megváltása volt. A modern kannibalizmus titkos, nem ellenőrizhető és folyamatos.
Miklya Anna új regénye, A hivatásos szerencsésen tartózkodik attól, hogy prostituált főhősét a liberális prüdéria emancipálandó szexrabszolgájaként mutassa be. Ugyanakkor a prostituált metaforájához fűződő utópisztikus reménnyel is leszámol. A korrekt adok-kapok Erika esetében sem válthatja ki a szenvedést. A közelségért vérrel és velővel kell fizetni. A kannibalizmus és az emberáldozat a kultúra és a társadalom alapító tényei közé tartozik.
Montaigne a nemrég fölfedezett új világ emberevői ürügyén tulajdonképpen erről beszél. Nem az emberi test felfalásának borzalmas barbársága szomorítja el, „sokkal inkább az, hogy ha ilyen jól ítélünk az ő hibáikról, akkor miért vagyunk vakok a magunkéira. Úgy gondolom, hogy nagyobb barbárság elevenen megenni egy embert, mint holtan”.
Közbevetőleg: a kannibalizmus egzotizálása, kihelyezése a távoli és ismeretlen karib-tengeri térségekbe már maga is az európai kultúra öncsaló stratégiáinak egyike. A kolonializmus: projekció. Éppen Montaigne korában, a tizenhatodik század hetvenes éveiben akadt számos példa arra, hogy az ostromlott városok lakói emberhúsra fanyalodtak. Franciaországban vallásháborúknak – guerres de religion – nevezett, példátlan kegyetlenségű polgárháborúk dúltak ekkoriban. A szembenálló felek módszeresen kiéheztették az ostromlott városok védőit (és persze lakosságát) – azok pedig a maguk részéről kénytelenek voltak a végsőkig, az éhhalál küszöbéig kitartani, tudván, hogy a győztesektől semmi jóra nem számíthatnak. Egy csizmadiából lett protestáns prédikátornak, Jean de Lérynek köszönhetően az egyik ilyen ostromról részletes beszámolóval rendelkezünk. Sancerre városának emlékezetes története 1574-ben jelent meg Genfben. Tizedik fejezetében Léry részletesen leírja, miként fogyott el a városban az élelmiszer, és miként kényszerültek a lakosok egyre bizarrabb eledelek elfogyasztására. Amint a marhahús eltűnt, előbb a szamarak, majd a lovak, a macskák, a patkányok és egerek, a kutyák következtek. Amikor már semmilyen élő állat nem maradt. következtek az ökör-, tehén- és birkabőrök, majd a kutyabőrök. Léry, amellett, hogy részletesen elmeséli, miképpen lehet a kicserzett állatbőrökből ízletes eledelt készíteni, megjegyzi, hogy amikor 1558-ban Brazíliából, az úgynevezett délszaki Franciaországból visszatérőben öt hónapig hányódtak az egyenlítő menti szélcsendes övezetben, a magukkal hozott majmok és beszélő papagájok elfogyasztása után tapírbőrt is ettek. A bőrök után Sancerre-ben a pergamen következett: megkapjuk a kézzel írt és nyomtatott könyvekből készíthető lakoma receptjét. A szarvak és paták elkészítési módjának ismertetése után egy rémtörténet következik egy kislányról, akit a könyv szerzője feldarabolva, ecetben pácolva, fűszerezve és besózva, sütésre-főzésre előkészítve talál szülei házában. A szülők azzal védekeznek, hogy miután a kislány meghalt, arra gondoltak, kár elrothadni hagyni ennyi finom húst. Léry ennek kapcsán megjegyzi, hogy az 1438-as nagy éhínség idején is előfordult, hogy egy parasztasszony megfőzte és megette saját gyerekeit.
Az úgynevezett primitív társadalmak emberáldozata és a mi mindennapi kannibalizmusunk abban különbözik ezektől az esetektől, hogy mindkettő a társadalom rendes működésének részét alkotja. Az előbbi nyilvános, a közösség ellenőrzése alatt álló rítusként a kultúra jótéteményeinek egyszeri (ismétlődő) megváltása volt. A modern kannibalizmus titkos, nem ellenőrizhető és folyamatos.
Hozzászólás