hirdetés

Emelni a kultúra presztízsét

L. Simon László kultúráért felelős államtitkár a Literának

2012. augusztus 7.

L. Simon László kultúráért felelős államtitkárral a kultúrkampf végének, a megosztottság feloldásának fölöttébb kívánatos voltáról, a szakmai egyeztetés igényéről, a vagy-vagy-ok helyett az és-ek politikájáról, érték- és minőségelvről, a politikai hovatartozás mögé bújó gyenge teljesítményű emberekről, az elektronikus pályáztatási rendszerről s a művészeti díjak reformjáról beszélgettünk.

hirdetés

Érkezését egyszerre fogadta félelem és várakozás – s mindkettő ugyanabból fakad: tudja, hogy mit akar, ráadásul minden eszköze és képessége megvan hozzá, hogy ezt keresztül is vigye. Hatalom és ambíció, munkabírás, erős akarat. A Litera kivárt egy ütemet, hogy a régóta rebesgetett váltás körülményei helyett az érdemi dolgokról beszélgethessen a kulturális politika irányítójával. Az alábbiakban sok minden más mellett a kultúrkampf végének, a megosztottság feloldásának fölöttébb kívánatos voltáról, a szakmai egyeztetés igényéről, a vagy-vagy-ok helyett az és-ek politikájáról, érték- és minőségelvről, a politikai hovatartozás mögé bújó gyenge teljesítményű emberekről, az elektronikus pályáztatási rendszerről s a művészeti díjak reformjáról esik szó.

Némi mazochizmus és nagy adag ambíció biztosan kell hozzá, hogy valaki a mai körülmények között elvállalja a kulturális élet operatív irányításának feladatát. Milyen egyéb okai voltak annak, hogy elfogadtad a felkérést? Miért fontos ez az új szerepkör Neked? Miben más, milyen új kihívást, lehetőségeket jelent az eddigi pozícióidhoz képest?

A feleségem és egy-két barátom a kinevezésem másnapján megkérdezte: na, milyen érzés államtitkárnak lenni? A válaszom erre az, hogy dolgozom, mint egyetemista korom óta mindig, kora reggeltől késő estig. Nem akarok álszent lenni, pontosan tudom, hogy államtitkárnak lenni hatalom és felelősség, de én ebben a feladatot látom, amit meg kell oldani. Mindig ambiciózus ember voltam, akit vonzanak a nagy kihívások, és van bennem egyfajta elszántság, hogy bizonyos dolgokat végig tudjak csinálni. Egyszerűen szeretek dolgozni.

Az előtted hivatalban levő vezető kultúrpolitikusok egy része a politika, másik része a szakma felől jött - esetedben viszont nehezen lenne szétválasztható az indíttatás.

Ha már az elődökről beszélünk: Hiller István elsősorban oktatáspolitikus volt. A parlamenti bizottságban is szoktam őt piszkálni azzal, hogy amikor egybeesett az oktatási és a kulturális bizottság ülése, akkor mindig otthagyta a kulturális bizottságot, és átment az oktatásiba, ezzel is jelezve, hogy számára melyik a fontosabb terület. Persze Novák Előd elől is menekült, a Pokorni Zoltán vezette bizottságban nincsenek ilyen exhibicionista szélsőségesek, ott nyugodtabban ül az ember. De azért ez is jelzi, hogy Hillert inkább az oktatás érdekelte, abban sokkal jobban otthon is van. Bozóki András számomra máig megfejthetetlen képlet: szerintem ő nem működött államigazgatási vezetőként. Ifjúkorom fontos kötete volt az anarchista antológia, amit ő szerkesztett. Ahhoz, hogy az ember összetettebben és nyitottabban lássa a világot, mint azt elsőre a politikusokról feltételezik, az ilyen könyvek ismerete nem árt. Szőcs Gézát nagy kvalitásnak, komoly írónak tartom, akinek jelentős az életműve, de a gyakorlati vezetésben mást képviselek, mint ő.

Parlamenti képviselőként, frakciótagként, eddigi bizottsági és NKA-elnökként politikai beágyazottságod – s így lobbierőd – nyilván többszöröse annak, mint amilyen támogatottsággal államtitkár elődöd rendelkezett. A szobádat még el sem foglaltad, s az „ágazat“ a jövő évet illetően máris 12 százalékkal több forráshoz jutott. Ha nem vonják el, akkor mely területeket látod a legkritikusabbnak a kultúrán belül? Vannak-e prioritásaid az azonnali megsegítést illetően?

Nincsenek prioritásaim, mindenre egyformán oda kell figyelnem. Sokan feltételezik, hogy az irodalom kitüntetett helyen lesz, de itt nagyon nagy területek és feladatok vannak, és én az utóbbi években mindegyikbe beleástam magam. Az intézményrendszerről pedig van személyes tapasztalatom is: évekig kutattam levéltárban, az életem egyik legfontosabb szocializációs helyszíne a könyvár – gyerekkoromban a falusi könyvtárban ültem, aztán a városiban, gimnáziumi éveim alatt a megyei könyvtárban, érettségi után az Széchényiben... Többé-kevésbé ismerem a magyar színházi világot, mert mindenevő vagyok, bár van, ami nem az én ízlésvilágomba vág. Minden területen szükség van a törődésre. Mert a pénz, ha háromszor ennyi lenne, akkor sem lenne elég, akkor is mindenki további támogatásokat szeretne. De az odafigyelés és a gesztusok legalább ennyire fontosak. Amikor a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének vezetői nemrég meghívtak a Pallas Páholyba, elmondtam, hogy mit gondolok a területről, és szerintem megnyugodtak, mivel egyrészt látták, hogy ismerem a problémáikat, van víziónk, másrészt látták azt is, hogy oda fogunk rájuk figyelni. Ugyanezt kell tenni a többiekkel is.

Első nyilatkozataidban az államtitkárság hatékonyságának növelését említetted a legsürgetőbb feladatok egyikeként. Milyen strukturális átalakításokat tervezel? Miben lesz más ez az államtitkárság az eddigihez képest?

Az államtitkárságon a főosztályok számának csökkentésével és az ügyintézés felpörgetésével igyekszem megkezdeni a változtatásokat, mert ütőképes, kezdeményező, gyors reagálású csapattal szeretnék dolgozni. A minisztérium fenntartásában lévő háttérintézményekkel szorosabban együtt fogunk működni, hogy a kultúrpolitikánknak megfelelően végezzék a munkájukat. Az egységes irányítás érdekében tett lépés az is, hogy a Nemzeti Kulturális Alap szorosabban fog együttműködni a tárcával.

Néhány héttel a kinevezésed után össze tudnád-e foglalni a Literának legfontosabb terveidet, célkitűzéseidet? Mivel volnál a ciklus végén minimálisan, és mivel maximálisan elégedett?

Legfontosabb célom a kultúra pozíciójának erősítése kormányzaton belül és azon kívül is. Meggyőződésem, hogy ez nem csak pénzkérdés, bár az ágazat jövő évi költségvetése az ideihez képest 12 százalékkal nő, és ezt nagy eredménynek tartom. A kultúra presztízsét erőteljes kommunikációval is lehet emelni – nem azért, hogy én sokat szerepeljek a sajtóban, hanem hogy egyértelművé tegyük a közéleti vitákban a terület fontosságát. Jó lenne, ha ebben a sajtó is partner lenne. Ha nem mindig azt – vagy legalább nem csak azt – kérdeznék tőlem, hogy mi lesz Alföldivel, vagy hogy hogyan viszonyulok a régebbi verseimhez, hanem arról beszélnénk, ami valóban fontos. Más területeken a média nem megy el ennyire a bulvár irányába; például a vezető internetes politikai lapok gazdasági vagy politikai cikkei a klasszikus újságírás medrében maradnak, ésszerű érveléssel, adatokkal alátámasztva, a kulturális rovatban viszont sokkal több szó van pornósztárokról, mint a valódi kultúráról. Azért tartunk itt – és ez nem a Fidesz hibája, de még csak nem is a szocialistáké –, mert mi, a kulturális élet szereplői hagytuk, hogy ennyire ne foglalkozzanak velünk, ráadásul hagytuk magunkat kijátszani egymás ellen. Ezt láttam írószövetségi vezetőként is: az írószervezetek folyton egymást rugdossák. Államtitkárként egyértelművé kívánom tenni: a kultúra érdekeit úgy tudjuk hatékonyan érvényesíteni, ha együttműködünk. Nemrég egyeztettem a közművelődési és közgyűjteményi szervezetekkel, és ott is azzal kezdtem, hogy nem akarjuk egymásnak ugrasztani őket, hogy utána majd azt csináljuk, amit csak akarunk. Ebben a tekintetben a szakmai szervezetek vezetőinek is szemléletváltásra van szükségük.

Hogyan látod a kulturális élet belső erőviszonyait? Mennyire érzed élesnek a feszültségeket, s milyen lépéseket tervezel kezelésüket, a helyzet konszolidálását illetően?

A kultúrpolitikát nem „vagy-vagy” kategóriákban fogom fel, hanem „és”-ekként, és ez esztétikai értelemben is igaz. A szekértáborviták, amelyek hosszú ideje folynak, rendkívül egészségtelenek. Annak idején már a Frankfurti Könyvvásáron is elmondtam: nem az a kérdés, hogy Esterházy Pétert vagy Jókai Annát vigyük ki, hanem Esterházy Pétert és Jókai Annát, és persze Barcsay Jenő Művészeti Anatómiáját, mert azzal nagyobbat lehetett volna hasítani. Meg a magyar fotográfiát, Balogh Rudolfot és André Kertészt.
Azt is ideje belátni: csak mítosz, hogy itt voltak olyan politikai erők, amelyek a kultúrára annyira odafigyeltek. Hogy csak egy példát hozzak: húsz év alatt Demszkyék mit tettek hozzá Budapest progresszív arculatához? Hány létesítményt, múzeumot hoztak létre? Hol van a kulturális lenyomatuk? Budapest csodálatos, szellemileg pezsgő, izgalmas kínálatot nyújtó európai nagyváros, de ez nem Demszkyéknek köszönhető. Azt is számon kérik a politikusokon, hogy nem járnak színházba... Miért kellene a kulturális életet ilyen módon legitimálniuk a politikusoknak? A művészek sem ülnek a parlament karzatán. Az odafigyelésnek másban kell megnyilvánulnia. A kulturális kormányzatnak a feltételrendszert kell biztosítania ahhoz, hogy meghatározó szellemi teljesítmények szülessenek, és ezek minél szélesebb körben eljussanak a befogadókhoz.

Látsz-e esélyt arra, hogy a kultúrában visszaálljon az a mindenki számára fölöttébb üdvös állapot, amikor az esztétikai nézetkülönbségek nem azonnal ideológiai-politikai ellentétek formájában artikulálódnak? Megérjük-e szerinted azt, hogy a felek kölcsönösen elhiszik egymásról: attól, hogy valaki Kertész Imrét jó írónak tartja, még lehet jó magyar; illetve hogy nem minden Wass Albert-olvasó vall náci nézeteket?

Magyarországon sajnos nagy hagyománya van annak, hogy akinek gyenge a teljesítménye, az a politikai hovatartozása mögé bújik jobb- és baloldalon egyaránt, hiszen könnyebb önigazolást találni, mint magunkban keresni a hibát. A Nemzeti Kulturális Alap elnökeként rendszeresen kaptam kritikus leveleket, amelyekben azt írták, hogy az ő zseniális pályázatukat azért nem támogatták, mert nem takarítottam ki a liberális kurátorokat, vagy épp ellenkezőleg, mert a tisztességes, jó gondolkodókat raktam ki, és a helyükre jobboldali mamelukok kerültek. Egyik megközelítés sem állja meg a helyét. Az elutasított pályázatok között sok olyan van, ahol a pályázó még a szükséges dokumentációt sem tudta kitölteni helyesírási hiba nélkül, de számos egyéb alapvető problémával is találkozunk. Ezekben az esetekben a szakmai kuratórium – nagyon helyesen – nem támogatja a pályázót, és nem azért, mert az illető konzervatív vagy liberális. Kultúrpolitikusként mindenesetre az én dolgom az érték- és minőségelv következetes érvényesítése akkor is, ha a felhalmozódott, történelmi gyökerű megosztottság és feszültség feloldása csak hosszú folyamat eredménye lehet.

Államtitkárként és súlyos összegek fölött diszponáló NKA-alelnökként egyaránt kérdezlek: kiegyensúlyozottnak látod-e a jelenlegi támogatási rendszert? Hogyan ítéled meg az általad bevezetett változások eredményeit? Lesznek-e változások a pályáztatás gyakorlatában?

Az NKA-törvény legutóbbi módosítása a kulturális terület eredményesebb és kiszámíthatóbb támogatását szolgálja azzal, hogy a miniszter tölti be az Alap elnöki tisztét, amit másra nem ruházhat át, munkáját pedig alelnök segíti – amely tisztséget jelen esetben a kultúráért felelős államtitkár tölti be. Az Alap ezzel együtt továbbra is megőrzi szakmai és pénzügyi függetlenségét. A támogatások odaítéléséről ezután is a szakmai kuratóriumok tagjai fognak dönteni, a bizottsági tagok felét a szakmai szervezetek delegálják, másik felét pedig az ő javaslatuk alapján a miniszter nevezi ki. A kuratóriumok összevonása és átalakítása egyébként – ami a korábbi széttagoltság és párhuzamosságok megszüntetése, valamint a működés ésszerűsítése miatt már régóta esedékes volt – jóval kevesebb vitát váltott ki, mint azt a szakma politikai megosztottsága ismeretében sejteni lehetett. Ráadásul egy korábbi, szintén az NKA-törvényhez benyújtott módosító javaslatomnak köszönhetően az NKA valóban független pénzalappá vált, amelytől a gazdasági tárca a maradványforrásokat nem vonhatja el.
Az NKA-nál jövő évtől elektronikus pályáztatási rendszert fogunk bevezetni, így a pályáztatás gyakorlata némiképp változni fog. Ezzel az átalakítással egy rugalmasabb szervezetet hozunk létre, nem beszélve a járulékos költségek nagyarányú megtakarításáról, amit így szintén közvetlen támogatási célokra fordíthatunk.

Mi módon tervezed a művészeti díjak rendszerének – több nyilatkozatodban bejelentett – átalakítását?

A művészeti díjak rendszerének átalakítását több lépésben valósítjuk meg. Az NKA-törvény módosításával sikerült elérnünk, hogy az Alapból immár nemcsak a szakmai szervezetek által alapított díjakhoz nyújtható támogatás, hanem az állam által alapított kulturális és művészeti díjakhoz is. Erre azért volt szükség, mert mindenképpen emelni szeretnénk a kulturális középdíjakkal járó összegeket. Az elmúlt húsz évben ugyanis vagy egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben emelkedett a művészeti díjak értéke. Méltatlannak tartom, hogy például egy Balogh Rudolf-díjas fotográfust vagy egy József Attila-díjas írót bruttó 200.000 forinttal jutalmazzunk. Ezt a területet is rendezni, egységesíteni szeretném, hogy anyagilag is méltó módon díjazhassuk kiemelkedő művészeink teljesítményét. De csökkenteni is kell a kiadható díjak számát, ez is növeli az értéküket. Jogszabályban szeretném rögzíteni a szakmai kuratóriumok felállítását is, mert szerintem fontos a szakmai döntéshozatal garantálása is.

Terveid között szerepel a külföldi magyar intézetek felügyeletének visszaszerzése, vagyis – hadd mondjam így – a normális állapot visszaállítása. Történt-e előrelépés ez ügyben? És miképpen növelhető a kulturális államtitkárság szerepe a filmgyártás ügyeit illetően?

A külföldi magyar kulturális intézetek létrejöttüktől fogva a kulturális tárcához tartoztak, és fontos kultúraközvetítő, országimázs-teremtő szerepük van. Ebben sok kiaknázatlan lehetőség rejlik, ezért is tartom fontosnak, hogy szoros legyen az együttműködés a tárca és az intézetek között. A Balassi Intézet nemrégiben szervezett nyílt napján meggyőződhettem róla, hogy az egyes intézmények vezetői maguk is igénylik ezt.
Ami a filmszakmai területet illeti: az ágazati irányítás nálunk volt és marad, a filmgyártás finanszírozása pedig korábban a Magyar Mozgókép Közalapítványon keresztül történt, most kormánybiztos irányítja, s a Nemzeti Filmalapnál vannak a források. Az viszont felháborít, hogy a gyakorlatilag nem működő, havonta egyszer ülésező, filmeket évek óta nem támogató Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriumi tagjainak a zöme ma is havi félmilliónál magasabb fizetést vesz fel.

Melyik szerepedben érzed jobban magad, a politikuséban vagy az alkotóéban? Hogy viszonyul egymáshoz benned a két tevékenységi kör? Miről mondanál le hamarabb?

Szerencsére itt sem kell „vagy-vagy”-ban gondolkodnom, és ez minden emberre érvényes, hiszen életünk során mindannyian különböző szerepeket töltünk be: gyermek, szülő, házastárs, munkatárs, barát, alkotó, befogadó… Nem készültem politikusnak, de régóta mondom – és ez több liberális barátommal heves viták tárgya volt –, hogy ki kell jönni az elefántcsonttoronyból, komoly érdekképviseleti munkát kell végezni, be kell menni a politika sűrűjébe. Ez bizonyos lemondással is jár: kevesebbet olvasok – betűt ugyan nem fogyasztok kevesebbet, csak mást és máshogyan olvasok –, és nem tudok annyit írni, amennyit szeretnék. De lesz majd még erre alkalom.

Fotó: MTI

Keresztury Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.