Egy ideje… szinte biztosan így kezdődik majd a következő röpdolgozatom, de most még vissza kell térnem egy kicsit az eltűnt időbe. Dr. Nagy Andrea ugyanis egy érdekes kommentárt fűzött az előzőhöz. Amellett, hogy megtisztelő a figyelme, amelyet szerény dolgozatomnak szánt, ráadásul igaza is van: az angol present perfect jelenre-nyitottságát tévesen tulajdonítottam a francia passé composénak. (Két nyelv kevesebb, mint egy – Derrida vajon mit gondolna erről?)

Érdekes, hogy ha nem tévedtem volna – mint ahogy, ismétlem, tévedtem –, akkor Proust kezdőmondatában a „longtemps” mindenféle szótári jelentés dacára azt jelentené, hogy „jó ideje”, „régóta”. Hiszen amit sokáig csinálok, és még nem fejeztem be, azt régóta csinálom. Milyen szép példa lehetne ez Saussure tételére, mely szerint a nyelvet nem pozitív jelentések, hanem különbségek alkotják! Na de hát tévedtem.

Mégis megkockáztatnám merészen: szégyenletes tévedésem mit sem változtat azon, hogy Proust ezzel az első mondatával egy bizonytalan időbe akasztotta regénye horgonyát. Ezért keveredett össze bennem a hasonlóképpen határozatlan időt jelölő „egy ideje”  fordulattal. Rémlett is valami arról, hogy ez a választott igeidővel függ össze. Most utánanéztem. Paul Ricoeur írja erről a mondatról: „Az elbeszélő hangja, mely mintha a semmiből szólalna meg, mindjárt  a legelső mondatban egy olyan, időpont és elhelyezés nélküli régmúltat  idéz föl, amelynek a beszéd jelen idejétől való  távolságát semmi sem jelzi, egy végtelenül sokszorozódó régmúlt időt (sokan fűztek megjegyzést a passé composé és a »longtemps« időhatározó összekapcsolásához)”.

Vissza Prousthoz: a folytatásból kiderül, hogy ez a „sokáig korán feküdtem le” nem is azt jelenti, amit mond. Azt jelenti, hogy Marcel sokáig – vagyis valamikor (akármit mondjon is Dr. Nagy Andrea erről) – nem szenvedett álmatlanságban, (és ezért) érdemes volt korán lefeküdnie. Egy ilyen alkalommal történt meg az, ami az írás idején, az álmatlanság miatt, már nem adatik meg Marcelnak – tudniillik hogy rövid alvás után felébredt, és eszébe jutott mindenféle (amit aztán Az eltűnt idő nyomában hét kötetében olvashatunk).

Egy olyan felébredésről beszélünk, amelyiknek az időbelisége nem határozható meg. Az emlékezés időtlenségében tűztünk ki egy pontot. A fennmaradt változatok tanulságosan  mutatják, hogyan találja meg Proust lépésről lépésre ezt a megoldást, hogyan lesz a „depuis”-ből „longtemps”.

Az első változatban az álmatlanság nem választja el az elbeszélés idejét az emlékezés idejétől: „J'étais couché depuis une heure environ. Körülbelül egy órája feküdtem le.” [És aztán felébredtem, satöbbi.]

A második változat kijelöli a jelent mint az álmatlanság idejét, de az emlékezés ehhez a jelenhez kapcsolódik: „Régóta [depuis longtemps] már csak nappal aludtam, és ezen az éjszakán is csak néhány percre nyomott el az álom…” [amelyből felébredtem, satöbbi.]

A harmadik változattal már majdnem kész a megoldás, de a mondat még a jelenben van elhelyezve, és onnan látunk ki a másik, meghatározatlan időbe: „Egykor [autrefois] én is ismertem, mint mindenki más, annak édességét, hogy felébredek az éjszaka közepén” [satöbbi].

Ilyen minden emlékezés?

Csordás Gábor