hirdetés

Emy Koopman: Ősvágy

2018. április 17.

Elegendő szép volt és túl sok csúnya. A csúnya az én részem volt, hogy hagytam magam így… Belülről akartam beléd harapni, mindent lenyelni, de közben meg nem egészen mindent, épp, hogy túl keveset, hogy megtartsam, ami megtartható volt. Attól féltem, különben eltűnök. Talán mernem kellett volna eltűnni. – Emy Koopman az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának holland vendége. Művének részletét Máthé Veronika fordította.

hirdetés

Miért nem találtam ki egyszerűen egy apát, amikor eljött az ideje? Bevonni valakit, aztán egy szót sem szólni, az lett volna a legjobb. Daniel, belőle jó pótapa lett volna, aki több mint hajlandó arra, hogy elvállalja a feladatot, akit nem riaszt el egy babaszoba, aki szinte megkönnyebbül, hogy készen kap egy családot, semmi döntéskényszer, semmi kilenc hónapig húzódó áldatlan állapot. Azonnal hozzánk tudott volna költözni, vagy mi hozzá, az ő háza jobban megfelelt, már csak néhány konnektort kellett volna gyerekbiztossá tenni.  Megcsinálhatta volna az adóbevallásokat, ezek különös örömmel töltötték el. Mi volt a bajom? Anyám csak azt hajtogatta: ‘Mégis, mi bajod van? Találj már valakit, aki segít neked élni!’

Nézzük csak, mi van Alexnél!

Vagy Karel, ő olyan ügyes kezű volt és jól is keresett. Egy kicsivel több türelem, és egy család lehettünk volna. Egészen jól gitározott, mi kell még az embernek? Minden vasárnap délután elmentünk volna a kávéházba meghallgatni az együttesét, aztán ittunk volna együtt valamit, kakaó a gyereknek, a gyerekeknek, akiknek Karel biztosan vett volna egy kiskutyát, két szótagból álló névvel. Csibész. Zorro. Nem. Kösz, de inkább nem.

Ahogy ott fekszik, ugyanaz a mély ránc fut végig a homlokán, mint ami már gyerekkorában is megvolt, és ami csak akkor jelenik meg, ha valami nagyon nem tetszik neki, vagy ha mélyen alszik, mintha az emberi lét nehézsége csak olyankor jutna el hozzá egészen. Óvatosan kiveszem a fülhallgatót a füléből, nehogy a nyaka köré tekeredjen. Csak ne menjek túl közel hozzá! Vagy épp hogy még közelebb, annyira közel, hogy Alex eltűnjön bennem. Olyan lehetetlen tud lenni néha! Legszívesebben jól megráznám. Megragadnám a felkarját, határozottan, de nem túl keményen. Ha rosszat álmodott, amikor még épp csak beszélni kezdett: ‘Mama, gyere ide hozzám!’ Kicsit később csendben bekúszott mellém az ágyba, a kis meleg teste hirtelen mellettem, titokban reménykedtem a rossz álmokban. Ha most nem tud aludni, hallom, ahogy lemegy a lépcsőn.

Ennyi elég is, még halkan kimenni. Talán kicsit letörölgetni a port, nem itt, csak nehogy felébresszem, lent, a nappaliban is elég poros dolog áll. Az a sok szuvenír meg saját készítésű ajándék. Sokkal jobb lenne, ha kevesebb kacatunk volna, de nehéz csak úgy kidobni az emlékeket. Egy kis tisztítószert a vízbe.

Olyasvalakit akartam, aki a magasba emeli az életet, nem olyat, aki segít vinni a terhét. Nem konyhai létra lenne, hanem trambulin. Vagy nem is, azzal mindig visszakerülsz a kiindulópontra. Egy lift, egy óriáskerék? Túl lassú, a végpont túl egyértelmű. Egy tornádó talán, arról is leesik az ember, amikor a szél elül, de az egész valami nagy és magával ragadó érzést kelt. Igen, egy tornádó. Ha ő valami lenne… Mitológiai magasságba emeltem őt? Az túl könnyen megy, nem lehet mindenkiből mitológiai alakot kreálni. A fiúk, akik utána jöttek, örökre fiúk maradtak. Kedves fiúk, mogorva, lomha, intelligens. Fiúk. Semmi esélyük nem volt, hogy piedesztálra kerüljenek. Magukhoz szorítottak a szex után és azt mondták ‘boldoggá teszel’. Feleséget alartak, gyerekeket, még akkor is, amikor semmit sem akartak, vagy szeretőket, szabadságot, mindez már hidegen hagyott. Az a pillanat, amikor egy ilyen fiúval az ágyban fekszünk, és nem jutunk egyről a kettőre. Hogy fel kell idéznem magamban a képét, hogy ismét hajlítható legyek, gyenge. Miközben egyetlen egyszer sem tudott eljuttatni a kielégülésig. Felizgulva, az elpattanásig, de sohasem kielégítve. Most képzeld el, hogy még ezt is ki kell adnom a kezemből.

A kezdet szép volt. Mégiscsak ezt gondolom. Csak áltatom magam? Nem, ne gondolkodjak így. Az egész alapja szép volt, harminc év és még a halála sem változtat ezen. Ha bármi is változik, az az, hogy úgy tűnik, mintha megint közelebb jönne, megint egy kicsit az enyém lenne. Hallod ezt? Most megint beszélhetek hozzád gondolatban, és te nem tehetsz mást, mint hogy meghallgatsz. Ha valahol sétálsz, valakivel, valaki másé vagy, vagy számtalan másvalakié, ez már nem akadályoz engem, többé már nem. Már senkié sem vagy. Tehát az enyém. De amikor ezt megpróbálom elmondani neked, akkor úgy nézel, mintha...

Mély belégzés – 1, 2, 3, 4. Kilégzés – 1, 2, 3, 4.

Elegendő szép volt és túl sok csúnya. A csúnya az én részem volt, hogy hagytam magam így… Belülről akartam beléd harapni, mindent lenyelni, de közben meg nem egészen mindent, épp, hogy túl keveset, hogy megtartsam, ami megtartható volt. Attól féltem, különben eltűnök. Talán mernem kellett volna eltűnni.

A többi pár annyira logikusnak tűnt, összeillőnek, de ha magamat láttam egy másikkal, egy kirakatüvegben, tükörben, mások szemében … Én egyedül vagyok a leglogikusabb. Függetlenül.

Hogy is mondta Lisa? ‘Akkor vagy egyedül, ha nem egyetlen embert hívsz fel minden miatt.’ Ő akkoriban három férfinak telefonált. Épp betöltöttük a harmincat, a ’80-as évek elején, megittunk másfél üveg fehérbort, és Lisa azt mondta: ‘Mindjárt felhívom a három pasimat: “Gyere ide és termékenyíts meg!”’ Azt is mondja majd: ‘Szépek vagunk, fiatalok és bevállalósak, miért nem termékenyít meg bennünket valaki?!’ És: ‘A szerelem csak elhalasztott szex!’ Hány éve is házas most Lisa? Egyszer megkérdeztem: ‘Mi lenne, ha Az ifjú Werther szenvedése nem Werther halálával végződne, hanem úgy, hogy Werther tíz évvel később boldog házasságban él egy másik nővel, Lottét teljesen elfelejtve?’ Jó ötletnek találta: ‘Ezt meg kellene írnia valakinek, ez az igazság!’

Az ember soha nem tudhatja, miről álmodik valaki, mielőtt felriad éjszaka.

Egy kis valóságérzék, milyen kopár lesz tőle a létezés. De, igen, végül is az élet sokkal többször hétköznapi, mint nem hétköznapi, az övé is, ez biztos. Itt, ez a ragacs itt, mi ez? Az élet ilyen ragacsos helyekből áll. Sajtos és csokoládés kenyerekből, köldökbe akadt szöszökből, a lefolyóba akadt szőrszálakból, a ruhádon lévő foltokból, elromlott mosógépekből, defektes biciklikerekekből, gombás lábakból, taknyos orrokból, lebetegedő szülőkből, orvosokból, vízvezetékszerelőkből, főbérlőkből, hitelezőkből, pénztároslányokból, villamoskalauzokból, pénzbüntetésekből, családi pótlékból, adókból, bérletekből, hivatalos papírokból, anyakönyvi kivonatokból,  életbenléti igazolásokból és erkölcsi bizonyítványokból, sorokból, kígyózó sorokból. Ezek elől szökött meg? Ezek elől szöktél meg? Ha elképzelem az életedet, azt látom, hogy elviselhetetlenül kúl lények vesznek körül, kibírhatatlanul trendi környezetben, mindig egy cigarettával és egy pohár itallal a kezedben, az egész életed egy MTV-reklám, az az élet, amit Warhol megálmodott. De úgy tűnik, mégsem volt az.

Aki folyton hátrafelé néz, beüti az orrát, tartotta anyám. A munka, az segített, az segít, minden tőlem telhetőt megteszek. De nem tudtam megakadályozni, hogy mindig felbukkanjál a gondolataimban, minden alkalommal rámtört. Igen, természetesen, mióta már nem vagy, alig lehet megszabadulni tőled, de azelőtt sem lehetett. Valaki a te hajaddal, a te vezeték- vagy keresztneveddel, ‘Love in Vain’, minden a Stones-tól, Van Gogh, az összes festő, akiket jónak tartottál, minden író, minden Amszterdamban, elkerültem, amit tudtam, de nem mindig sikerült, és néha kifejezetten vágytam rá, néha minden ok nélkül megtörtént, és akkor elsüllyedtem. Vagy lebegtem, mindkettőt egyszerre. Magasba hajítva, megkapaszkodva és ledobva, a legsötétebb barlangba visszavonszolva, ahol minden, ami beteljesületlen, morogva alszik, minden, ami elnyel és amit elnyelnek, a feketén csillogó kőfalak, ahol az én lábam az én kezem a te kezed a te lábad, minden sejt csillog tőled.

Mit keres itt ez a banánhéj, és mennyi ideje van már itt? Gyakrabban kell a szekrények mögé néznem, a takarítók ezt soha nem csinálják meg, ezt mindenki tudja.Mennyi az idő most? Háromnegyed hat. Akkor még folytathatom is a takarítást, egészen hajnalig.Még egy alvajáró nap.


Máthé Veronika fordítása

 

 

Emy Koopman (1985, Groningen) klinikai pszichológusi és irodalomtudományi képzésben részesült, íróként és tényfeltáró újságíróként dolgozik.  2016 szeptemberében fejezte be irodalom és empátia témájában a disszertációját, és akkor jelent meg első regénye is  Orewoet (Ősvágy), amelyben egy egyedülálló anya, egy introvertált kamasz és egy minta-opportunista benyomásai elevenednek meg Lucas Brandmeesterről, aki a hiányzó szerető, apa és barát a számukra.  Akönyv, amely olyan témákat érint, mint a téboly és a vágy, az apa hiánya és a 70-es évek elejének antipszichiátria-mozgalma, igen kedvező kritikai fogadtatásra talált holland nyelvterületen, két fontos irodalmi díjra is jelölték.

Emy Koopman

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.