Én elmegyek, szólt a kisgyerek - mondta volt hajdan egy lompos titán. Kínos erre hivatkoznom, de a búcsúkoncertek közti örök feltámadottak sorában miért ne említeném. A mondat vége így szól: majd addig megyek, míg lesz egy kis sziget, hol boldog leszek.
Na, ez az a sziget, ahol nem vagyok boldog. És nem azért, mert kevés az adrenalin, abból bőven jut. Első nap, amikor kijutok, félóra sem kell, hogy halláskárosultnak érezzem magam, és az idegrendszerem nagyjából húsz perc után mondja fel a szolgálatot a veszekedett hatáskomplexumban. Itt most valahogy minden ordít. Az eső miatt felszórták a szigetet homokkal, por van, vijjognak a deszkák a lábak alatt.
Az Octopus volna a fókusza idei kóborlásaimnak, az összművészeti sátor, ahol irodalom is van, kiállítás, felolvasás, koncert és slamverseny, ám útjaim jobbára magam előtt is kifürkészhetetlenek.
Abszolválok pár koncertet, a Ska-P nevű formáció szemrevételezését gondolom aperitifnek. Azonnal le kell szögeznem azonban, sem a vad rohanatban divattá lett gatyából kikandító alsógatya, sem a színpadról szoknya alól kibuggyanó férfitompor látványa nem hoz lázba. De aztán sem lesz jobb, a The Hives egy lázadni – vagy legalábbis agyat eldobni - óhajtó tömegek leszívására tökéletesen kiképzett vámpíralakulat, a Madness ráncos és sírva lóg a lába, a Csík zenekart olyan intenzíven unom, hogy meg sem nézem, a Buena Vista Social Club meg édes, ha a mellette felhúzott sátorban tomboló egyéb zenei képződmény nem fektetné kétvállra hangerőben. Szerintem a Bad Religiont bírnám, ha képes volnék az oxigénmentes levegőt újrahasznosítani, vagy legalábbis virtuálisan lélegezni. Szó, ami szó, sosem hittem volna, hogy a legjobb a Quimby lesz.
Jobban jártam volna, ha időben eszemnél vagyok, és beülök az Octopus kispárnáira Láss csodát! nézni, ahol is „a színpadon a Symposion – ahol az irodalom, a képzőművészet és a zene összeforrt”. A vajdasági folyóirat estjének mások által elmesélt legfrenetikusabb pillanatai a kiállítás és a beatboxos ember.
Másnap tyúklépésút vezet a szigetre. Egy jó órát igyekszem egérutakat találni, és kilőni célom felé, ám vannak helyek, ahonnan még nekem sem megy elkésni. Sarankó Márti angolul és németül is anagrammákat gyárt a sátor melletti gyárban, a színpadon két zenész, Sőrés Zsolt és Kovács Zsolt, majd egyszer csak Szkárosi Endre és Ladik Katalin a Spiritus Noisterrel. Olaszul, németül, magyarul recitálnak, ordítanak, súgnak, nyögnek és énekelnek a mikrofonba. Ladik Kati fekete flitteres ruhájára háziasszony-kötényt húz, és étkészlettel csörömpöl, dekoltázsba rejti, előcsalogatja a merőkanalat. A nő, aki – akár egy olasz operában – nagyáriákat zeng az életről, miközben a férfi kellékek nélkül nyifog, morog, mondja a magáét tőle kétméteres tisztes távol. Partitúrából dolgoznak, kezükben csipkés legyező. A háttérben a két kortárs zenész zaj-, nesz-, csöndzenéje és melódiái szólnak, visszafogott alázattal, majd szétáradva a koloristák monológjainak és duettjeinek szüneteiben.
A Spiritus Noisterre enyhén vájt füllel és működő szívvel hamar ráhangolódhat a közönség, az újabb és újabb darabokat tátott szájjal, elheverve, leselkedve figyelik. Van, aki jógázik közben, más relaxál, kint a sátor előtt pörgetik a mókuskereket, utcazenész rezesbanda halad át a színen, és a produkció végén megjelenik néhány ismerős, akiktől értékes információkat kapok további sziget-kalandjaim veszélyeiről és sanszairól. Valaki meséli, már haltak meg a szigeten, brahiból a haveri kör fellökött egy toitoit, amelyben nyakát szegte a fölös folyadéktól megszabadulni óhajtó barát. Más mondja, megfigyelte, hogy a párok mindig ugyanott állnak le csókolózni, meg is mutatja, hát persze, hogy a Jack Daniels-plakát a nagy szerelmi inspirátor.
Az este még kis borfalu (szódával adják a fröccsöt) és Gotan Project, utóbbira se lehet beférni, ráadásnak csak itthon jövök rá, hogy szeretem. Nem baj ugyan, legalább nem török-zúzok, hogy a sátor egyik oldalán, terelőkerítések között beengedjenek, majd ha megfulladni vágyom, át kelljen másznom a lábak közében a másik oldalra megszabadulni.
Az Octopus idei nagy dobása a kétnapos Eu Trió Slam-verseny, ahol több mint tucat költő és slammer mérte össze improvizációs színpadi és poézisművészeti tudását, köztük Karafiáth Orsi, Peer Krisztián, MC Ponsa, MC Matis és Bárdos Deák Ági. A második, nemzetközi fordulóban, belga, spanyol, francia, olasz és magyar mezőnyben továbbjutóként Bárdos Ági és MC Matis slammelt, ám a végén spanyol győztese lett a szóviadalnak.
Volt még Túl a Maszat-hegyen Varró Danival és Presser Gáborral, Kép-hang-szinkron estek, melyekben mozi, irodalom és zene ölelkezik, és számos komoly- és kísérleti zenei koncert.
Irodalom, nagyszerű! Hogy legalább van. És az Octopus szervezői árral szemben is, és kiválóan. Emlékszem számos próbálkozásra, a nagy irodalmi sátorra, a meg nem nevezendő lap sátrában felolvasásokra… Kijárt az írótársadalom zusammen. Az idén már állítólag nem érdekli az irodalom a kutyát se. Merthogy jórészt külföldi a közönség. Ha meg fogvicsorítva mégiscsak harcolnánk érte, mert az jó, azt mondják, turbózzuk fel valami extra adrenalinképző truvájjal, hangos legyen és nyelvek fölötti. Nem érteni szigetbeszéd, esetleg lehetne egy hangyapórusnyi szeglet, ahol csendespihenő dúl folyvást, meditálnak a buddhisták, és orruk alatt mormolják a szépet, a jót meg az igazat az írók. Igen, legyen így! Máskülönben felkampányoljuk magunkat verbális erőszakkal a Madnesshez, és lenyomjuk őket katarzisban, mint a világ.
Vagy elmegyek, én el, taxival, és ingyért, és addig megyek, míg lesz egy kis sziget, hol…

N. G.