Június utolsó hetében Renátó és Mari megszökött. Kozma Orbán szerzett róla tudomást legelőször. A csónakját pácolni indult hajnalban, s ahogy odapillantott a kisházra, Renátó és Mari szerelmi fészkére, rosszat sejtett. A résnyire nyitott bejárati ajtón keservesen muzsikált a hajnali szél. Gondolta, csak tán nincs valami baj, kétszer is bekopogott. Mivel nem jött válasz, belépett, s a szerelmeseknek hűlt helyét találta. Az ágy alól egy félénk macskafej kandikált elő, Renátó festőállványába újságpapír volt rakva, s  rajta kék festékkel egy mázolmány. Ne aggódj, nagyapa, jó kezekben vagyok. Kozma Orbán elhúzta a száját, hát ő nem is tudja, reméli nem csinál hülyeséget ez a kölyök, gondolta. De Mari és Renátó kifejezetten azért lógott meg, hogy hülyeséget csináljon. A Bodza-kertbe szerették volna bevackolni magukat, mert Mari azt akarta, ha csak néhány napig is, de éljenek úgy, mint az első emberpár. Árral szemben vágtak neki az útnak, Kozma Orbán egyik bödöncsónakján, melyet az öreg a Sumadinka legderekabb tölgyéből faragott. S romantika ide, szerelem oda, Renátó néhány szerszámot és egy nagy nejlont is becsempészett a mély csónak aljába, hogyha például esik, a csónakot letakarva nyugodtan pihenhessenek. Semmit se tettél a csónakba?, kérdezte Mari, tudod, semmire sincs szükségünk, hisz a paradicsomba megyünk. Renátó azt felelte, nem, dehogyis tett, hogy miket nem gondol itt róla. De amikor  ölelkezés közben az aljzatra dőltek, Mari érezte, hogy feje koppan valamiben. Biztos a nagyapámé, hagyd, mondta Renátó, és arrébb tolta a szekercét. Késő estig eveztek, négy-öt szerelmi pihenőt beiktatva, és alkonyattájt egy homokpadhoz értek. Renátó a balta segítségével egy cölöpöt vert a homokba, és kikötötte a csónakot. Mivel nem akarta, hogy elmozdítsa egy esetleges ár, a hajó orrát jó másfél méternyire kihúzta a száraz homokra. Ez így már nem ér, kényeskedett Mari, mért használtad a baltát? Renátó kénytelen volt saját szájával betapasztani szerelme száját, s pár perc múlva Mari, mint aki meggyőző választ kapott, elnyúlva hevert a csónakban. Renátó éjszaka arra ébredt, hogy a telihold ide-oda vándorol felettük, de mielőtt szavakba önthette volna felfedezését, beleszédült a látványba, és újra álomba zuhant. A telihold azon az éjen kozmikusabb programmal ragyogott, mintsem hogy  két szökött szerelmest riogasson. Azt a feladatot kapta, hogy addig időzzön a Tisza felett, ameddig csak bír, és lőjön milliárdnyi sugárnyilat a folyó duzzadt vizébe. A sugárnyilacskák pedig hatoljanak bele az iszapba, és repesszék meg a milliárdnyi kérészlárva gyűrűs burkát. Öt órán át hullott a Tiszára a sugárzápor, s a hatodik órában kidugta a fejét az első virág. Megrázintotta sárgásfehér tüllszoknyáját, lepkeszárnyakat növesztett és körbetekintett. A széles folyón magányosan ringatózott egy nejlonnal leterített bödöncsónak. A kis lepke a nejlonra szállt, és várta a többieket. Mennyire más ez a fenti világ, mint a lenti, gondolta, és a holdra nézett. Lent egy cseppet se féltem, motyogta, de itt, itt minden olyan félelmetesen gyönyörű. Már majdnem elpityeredett a meghatottságtól, amikor milliárdnyi helyen repedt meg a folyó fénylő tükre, és a parányi repedésekből pillangók bújtak elő. Amikor reggel Renátó és Mari felébredt, s a nejlonon át sűrű sárgásfehér felhőt láttak, azt hitték, végenincs köd ereszkedett rájuk. Leemelték a nejlont, és nem tudtak hova lenni a nagy csodálkozástól. A zizegő bogárkák eszeveszett nászban tapadtak egymáshoz, szinte forrt alattuk a Tisza. Kivirágzott a  Tisza!, nézd, mondta Mari, ilyen kérészrajzást még nem láttam soha. Délutánra, mire kikötöttek a Bodza-kertben, a temérdek lepke rothadó szagát hozta a szél. Az örvények felett lepketetemek pamacsai forogtak, s merész nagy halak úsztak a felszínre, hogy hatalmas szájukban végső nyugvóhelyet találjanak a szerelmes lepkék. Ez nem igaz, mutatott Mari egy száraz fára, amelynek lehajló ágai, akár egy gigászi emberkéz ég felé tartott tenyerének karcsú ujjai, éppen csak érintették a víz felszínét. Isten tenyere, visongott, mondtam, hogy az édenbe hozlak. Hozzákötötték a csónakot a fatörzshöz, és belemásztak abba a mennyei tenyérbe. Ha szárcsa lennék, cirógatta meg Mari arcát egy madártollal Renátó, ha szárcsa lennék, repülnél velem? Ha hangya lennék, mondta Mari, és odamutatta hüvelykujját, melyen egy parányi hangya szedte a lábát, ha hangya lennék, szaladnál velem? A faág ujjaira, mint csillogó szivárványgyűrűk színes ékkövei, szebbnél szebb szitakötők szálltak. Nincs két egyforma, mondta Renátó, s mint hajdanán nagyapja a csillagos eget bámulva a hortobágyi csárda udvarán, őt is megérintette valami univerzális gyönyörűség. Csak lehet ott fenn valaki, aki ezt az egészet csinálta, mondta, egy erőnek, egy akaratnak lennie kell, aki a szitakötőket is kiszínezte. A Bodza-kertben eleinte tényleg paradicsomi volt a hangulat. A hajlott korú és ágú kőrisek árnyas lugast fűztek fejük fölé, a part néhány méternyit meredeken szakadt, de nem  ért a vízig, hanem felette jó másfél méterrel öblös barlangot mélyített. A lugas négy szélén egy-egy őzlábgomba barnállott, rajta égszínkék lepkék mászkáltak. Egyik kőrisfa törzse körül megtermett sikló tekergőzött, de szerencsére nem szólalt meg, aztán  nem is nagyon tudott volna már semmi újat mondani  Mariéknak. Renátó magától is nekivágott az ismeretlennek, hogy felderítse, és uralma alá hajtsa. Mari nem győzte visszavárni, már idegeskedni kezdett. Arrébb ment néhány méterrel, s távolabb a füzek közötti gizgazban szétdobált üdítős dobozokat vett észre. Nejlonzacskók, reklámszatyrok, színes óvszerek tarkították az édent, és Mari egyszerre romlottnak, becstelennek érezte magát, s eszébe jutott Béci. Vajon mit csinálhat most? Aztán egy törött szárnyú madárfióka iszkolt el előtte a sűrű gazban, s éppen úgy sírt, mint az ő malackái, amikor éhesek. De Sztojka Renátó továbbra sem érkezett vissza. Hol lehet már?, dühöngött Mari, mikor tudja, hogy milyen nagy áldozatot hoztam érte, otthagytam a férjem, a házam, a két malackámat, mindent. Aztán amikor megpillantotta a munka hevében leizzadt Renátót a villanyél nagyságú fűzfakarókkal, elszállt minden mérge. Renátó pillanatok alatt földbe verte a karók hegyes végét, a másik végüket kétágú ágasokra fektetett rúdhoz támasztotta, és már készen is volt a kunyhó váza. Keresztbe pedig pálcákat raktak, ezt náddal fedték. Nádat szórtak az aljába is, s a közeli rétről friss ropogós széna is került. A rét mellett tökföld és krumpliföld zöldellt. És Renátó éppúgy, mint az első emberpár a paradicsomban, fittyet hányva Isten törvényeire, a legnagyobb disznótököt lerúgta az indáról, a zsebeit pedig megrakta újkrumplival. A disznótököt kettévágta, kibelezte, és a Tiszából vizet hozott benne. Míg sült a kunyhó elé rakott tűzben a krumpli, megmosdatták egymást. Aztán Marinak bolondozni szottyant kedve, s úgy ahogy voltak, anyaszült meztelenül lecsábította Renátót a partra, és az iszapos részre vezette.   A sikamlós agyagot napközben érzéki napsugarak melengették, nem is csoda, hogy Mari felvisított a gyönyörűségtőt, amikor ujjai belehatoltak a gyöngéd, állhatatos matériába. Tetőtől talpig bekenték egymást, csak a szemük fehérje villogott a leszálló est tompa rózsaszín legében. Egy szomorkás vadgalamb pár érkezett a folyó felől, hogy megéjszakázzon kedvenc kőrisfájuk kacskaringós ágbogain, de amikor meglátták a két szurtos alakot, jobbnak látták egy szépen ívelt  hajtűkanyarral a szemközti part felé venni az irányt. Mari azt mondta, ő olvasta valahol, hogy az iszappakolás csak úgy hatásos, ha nem mossák le azonnal, így hát kéz a kézben elindultak a parton. Cuppogó lábnyomaik gödrét buborékok gyöngyözték, és a sár vartyogása felverte az ártéri bozótos esti csendjét. A ragadozó éjszakai vadak már szedelőzködtek, egy-két körömélezés, és indulhattak is a Tisza-parti portyára.  A borostyános  estét egy kopott fekete uszály hátán hozta  a Kárpátok titokzatos fenyvesei felől az északkeleti szél. De abban a szegletben, ahol Mariék sétáltak, a túlparti erdők szélárnyékot vetettek, valakinek gondja volt rá, hogy még a széltől is óvja őket. Érzed ezt a gyantaillatot?, kérdezte Renátó, csak tudnám,  honnan a fenéből jöhet? Mari csukott szemmel mosolyogva bólintott, kit érdekel, felelte, és ha jót akarsz, te se tudálékoskodj, elfelejtetted, hogy a paradicsomban vagy? Egy kövezésnél mosták le magukat, s mire visszaértek, a kunyhó előtti  tűz már fáradtan hallgatott, a valaha ezüstfehér törzsű harsány nyírfák fel-felbazsalyogtak a támadó szélben, s utolsó erőfeszítésükkel valami szépet szerettek volna mesélni az ifjúkorról, a régi szép időkről, Vladimir és Katinka első szerelmes suttogásairól. De mivel már nem volt elég erejük hozzá, hűvös hamu lett a parázs mesékből, melyeket a Tiszába repített a támadó kormos szél. Miközben Renátó és Mari jóízűen vacsorázott, a kunyhó szalmájába hosszú, borongós kedvű sikló fészkelte be magát, és mindentudó, cinikus vigyorral elnyúlva várt. A szerelmesek jóllakottan, kipirult arccal tértek nyugovóra.  De sajnos a nyugovásból nem lett semmi. Isten haragja felhőszakadást küldött rájuk, a kunyhót szétszedte a szél, a sikló kárörvendően nevetett, miközben Mariék  ázott-fázott verebek módjára menekültek a csónakhoz. Isten ujjai azonban kibogozták a kötél csomóját, s a bödöncsónakot a háborgó Tiszába lökték. Látták az árva csónakot a Kökénydombon, a Pinkó-kertben, a Sumadinka  szakadó partjánál, de a Muskotály-kertnél hirtelen nyoma veszett. Aztán az üres csónak Kozma Orbán csónakházánál kötött ki. Orbán megijedt a hajó láttán, riasztotta a katasztrófavédelmet, de a százados azt mondta, van más dolguk is, mintsem hogy egy unatkozó háziasszonyra, és egy szabolcsi kispályás  donzsuánra pazarolják a méregdrága csónakbenzint. Keresse őket, ahogy tudja, viszlát. Így esett meg Kandicsfalván, hogy Kozma Orbán elindult Mátyus Bécihez segítséget kérni, ha Istent ismer, jöjjön, mégiscsak a feleségéről van szó. Csónakba szálltak, és két nap két éjjel kutatták a part menti vizeket, bozótosokat, hátha a nyomukra lelnek. Meg is találták a vihar tépázta kunyhót, a tűz helyét meg a tökmosdót. Szegények, nagyon éhesek lehettek, hogy a disznótököt is megették, mondta aggódva Orbán. Maga csak ne sajnálkozzon itt, a tetves életbe!, rúgott bele Béci a tökbe, hogy mit meg nem tesz az em-ber a drá-ga-látos fe-le-sé-gé-ért!, kiabálta, miközben apró darabokra rugdosta a tököt. De Mari és Renátó nem került elő. Míg Orbán és Béci a bodza-kerti hajtóvadászat sikerességéért izgult, addig a szerelmesek elindultak a töltésen Kandicsfalva felé. Mari ruháját megszaggatták az ágak, Renátó dús, hullámos hajába útszéli csimbókok ragadtak. Fáradtan, éhesen ődöngtek, s amikor megpillantottak egy kövesutat, felcsillant a szemük. De nem sokáig tartott az örömük, mert hiába álltak ki az útfélre, hiába integettek mosolyogva, senki sem vette fel őket. Végre egy lovas kocsi tűnt fel. Egy parasztember ült a bakon, mellette egy értelmi fogyatékos felnőtt férfi, a fia. A fiú igen nagy tetszéssel, vigyorogva mutogatott rájuk, és kézzel-lábbal jelezte az apjának, hogy van bőven hely a kocsin, vegyék fel őket. Mariék beültek a szekérderékba, a fiú bekapcsolta az ölében tartott vadonatúj rádiómagnóját, és az állomáskeresőt csavargatta. Maximumra vette a hangot, felállt a bakon, és Mariék felé fordulva, vállán a magnóval elkezdett táncolni a Kócos kis ördögökre.  Hazáig vitte őket a szekér. A Kozma porta bejárati ajtaját nyitva találták, a műhelyét pedig üresen. A szívbajt hoztátok nagyapára, szólt egy hang a füzesből, honnan veszitek, hogy nektek mindent szabad? A hang női hang volt, kicsit rekedtes, kicsit mély, Sztojka Anka hangja. Hát te?, kérdezte Renátó, és félrehúzta a fűzvesszőket. Itthon töltöm a nyarat, mondta  Anka, de te, te milyen rosszul nézel ki. Az már az első pillanatban kiderült, hogy a két nő között nem lesz szoros barátnői viszony, s egymás ruháit sem fogják kölcsönkérni. Anka sandán nézett Marira, ki ez a fekete verzett tyúk, aki ilyen pofátlanul ácsingózva bámul Renátóra. Mintha egyenesen a Tiszából bújt volna elő az a zöld szemű víziszörny, amely elkapta a két nőt, és vadul szorongatni kezdte. Amikor Kozma Orbán megérkezett, egy időre hál istennek visszatakarodott a Tiszába, de érezni lehetett, hogy nem bújt mélyre, a part mellett,  a sekély vízben, a lapály mentén leskődik, és csak a megfelelő pillanatra vár. Micsoda egy derék férjed van neked, mondta Marinak, Orbán, nem értem, hogy a nyavalyába… De itt elhallgatott. Elhallgatott, mert amit közölni akart, annak nem lett volna értelme. Illetve lett volna, de nem merte kimondani, mert nagyon szerette az unokáit. Másnap Sztojka Anka a parton festegető Renátóhoz settenkedett, átölelte a fiú nyakát, beszívta illatát, és búgó hangon félig aléltan megkérdezte, mikor tudná elvinni motorcsónakázni. Renátó nem adott határozott választ, azt mondta, előbb meg kell beszélnie. Mért?, szólt ki Ankából az a csúf tiszai szörny, a levegővételhez mért nem kérsz tőle engedélyt? Este tüzet raktak a füzes tisztásán, és Orbán családi legendákba kezdett. Mari egy pálcával piszkálgatta a tüzet, amelynek vége meg-meggyulladt, s ilyenkor közel tartva arcához, tágra nyílt szemmel bámulta a varázslatot, melyet a tűz puszta látványa okozott. Milyen szép vagy így elölről megvilágítva, mondta Renátó, mire Anka a kezében lévő bottal a tűz közepébe kotorta a kilógó gallyakat. Orbán Anka gazevésével kezdte az emlékek sorolását, Anka vérig sértődött, és azt mondta, olyanokat meséljen a nagyapja, amilyeneket az is hallhat, aki nem tartozik a családba. Ezek ugyanis túlontúl intim titkok, nem esik jól neki, ha vadidegenek is hallják. Orbán vette a lapot, s hogy meglágyítsa a szíveket, az ürgés történetbe kezdett. Feléig sem ért a mesének, amikor Mari felugrott, beszaladt a kisházba, s hallani lehetett, hogy magára zárja az ajtót. Hát ennek meg mi baja van?, csodálkozott Anka, mint akinek apját anyját megölték? Renátó utánament, de Mari nem engedte be. Azt mondta, maradjon inkább a kedves hugicája mellett, nem is érti, mit keres ő a Tiszavirág dűlő 17-ben. Renátó szomorú arccal cammogott vissza a tűzhöz. A nagyapját már nem találta ott, Anka egymagában hadonászott egy izzó végű száraz fűzággal. Ölnyi fekvő nyolcasokat égetett az éjszaka baljós levegőjébe, mintha büntetni akarta volna az aljas estét, zihálva csápolt jobbra-balra a tűzirónnal. Renátó léptei lelassultak, s pár méterrel Anka mögött nem akarództak továbbmenni. Nézte testvére  zilált fekete haját,  megerősödött vállát, hallotta lihegését, motyogását,  és úgy érezte, hogy neki most nem szabad odamennie, inkább el kell tűnnie a nyolcasokkal teletetovált, fájdalmaktól nyögdécselő éjszakában. A folyó partja felé szédelgett, de nem ment le a partra, hanem egy nyárfa vastag törzséhez támaszkodott, és hallgatta az éjszaka fátyolos neszeit. Még szerencse, hogy nem ért el hozzá  Anka egyre hangosabb motyorékolása. A lány kezében lángra lobbant a gally, az arcához emelte hát, hogy elfújja, de túl közel húzta, s a tűz belekapott a hajába. Akkor sem adom neki, Renátó az enyém, csapkodta  fejét a  tenyerével, hogy eloltsa   a percegő tüzet. Most pedig elérkezett a pillanat, mondta, mennem kell,  és a kisház felé kormányozta a kerekes székét. Egy denevér húzott el előtte, s amikor visszanézett rá, és meglátta a lány vérben forgó szemét, félelmében meghasadt a szíve, és holtan csapódott a kisház ablakának. Renátó az ablakon át mászott be Marihoz, s amikor megpillantotta a meztelenül alvó asszonyt, beleremegett a gyönyörűségbe. Rajzpapírt tett a festőállványra, és egy fekete krétával munkához látott.

Halász Margit