Múzeumban találkozni a közismerten intézményellenes avantgárddal mai napig némileg zavarba ejtő érzés – bár minden legenda ellenére az avantgárd művészek már saját korukban sem igen ódzkodtak attól, hogy műveikkel akár hagyományos keretek között is, kiállítótermekben jelenjenek meg. Persze kiállítóterem és kiállítóterem között is van különbség: az avantgárd gesztusok egyik korai szép példájaként idézhetjük fel a német tiszti egyenruhába öltöztetett disznót, amely az Első nemzetközi dadavásáron a mennyezetről lógva fogadta a látogatókat. Általános vélekedés szerint azonban az avantgárdot (a régit, a történeti avantgárdot biztosan) a múzeumok, a műkereskedelem semlegesítette és lenyelte. Évtizedek óta nagy presztízsű gyűjtemények fontos részét képezik saját korukban botrányosnak, de legalábbis normasértőnek számító avantgárd műalkotások. Úgy is felfoghatjuk azonban, hogy egyszerűen azért nem ütik ki az izmusok ma már a biztosítékot, mert ha nem is váltak maguk is normává, több vívmányuk lett életünk részévé, mint ahogy azt akár ők maguk is várták volna. Hogy ne menjünk messzire, az elmúlt években nálunk is dicséretesen nagy közönségérdeklődés mellett rendeztek meg olyan kiállításokat, mint a futurista Fortunato Deperoról a Magyar Nemzeti Galériában, a Bauhausról a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, Moholy-Nagyról a Ludwigban láthatót.

Az említetteknél kisebb, de nem kevésbé érdekes kiállítás tekinthető meg január közepéig az óbudai Kassák Múzeumban. Az avantgárd magángyűjteményekben I: A Kiss Ferenc-gyűjtemény a magyar avantgárd csupán pár évig virágzó, mégis rendkívül izgalmas folyóirat-kiadását mutatja be. Katonaruhába öltöztetett disznó ugyan a Kassák Múzeumban sem lóg a plafonról – de a magyar avantgárd nem is annyira a sokkolásra, mint a művészet társadalom- és emberformáló hatására helyezte a hangsúlyt. Az alig több mint egy teremnyi anyagból is kiderül, hogy a két háború között mai optikával egyeduralkodónak látszó Nyugat irodalma mellett komoly, és csaknem elfeledett javaslatok történtek egy merőben más jellegű modernizmus kibontakoztatására.

Kissé fellengzősen az új erőre kapott Kassák Múzeum missziójának nevezhetnénk ennek az elhanyagolt területnek, a magyar avantgárd irányzatok történetének kutatását és bemutatását.  Az avantgárd körül napjainkban megélénkülni látszó érdeklődés ugyanis ismét felhívta a figyelmet arra a nehézségre, amelyet a témával kapcsolatban aránytalanul kevés fellelhető dokumentum jelent. Részint persze a jelenlét-elvű irányzatok természetéből is következik, hogy a pár ember előtt, esetleg illegálisan lezajlott avantgárd estek, színházi- és táncelőadások az utókor számára alig, vagy sehogyan sem rekonstruálhatók. A Kiss Ferenc-gyűjtemény talán legértékesebb darabjait is éppen a Madzsar Alice hagyatékából származó fotók jelentik. A magyar gyógytornászképzés elindítójaként is számon tartott Madzsar mozdulatművészeti törekvései a húszas években több ponton találkoztak avantgárd kezdeményezésekkel: a kiállításon egyebek mellett a nevezetes Cikk-cakk-estekről is láthatunk fényképfelvételeket.

A kiállítás meglehetősen impozáns avantgárd periodikagyűjteményből is válogat. A Magyar Írás, az IS, az Új Föld, a Periszkóp igazi ritkaságnak számítanak – annyira, hogy a kiadványok közgyűjteményekben sokszor csak hiányosan vagy egyáltalán nem lelhetők fel. Pedig az avantgárd leginkább lapokban élt. A sokszor az irányzatok intézményi keretét is jelentő újságok lehetővé tették, hogy szerzőik hatékonyan és gyorsan reagáljanak aktualitásokra és érdemben szóljanak hozzá más országokban zajló rokon törekvésekhez. A kiállítás érdeme, hogy az egymással egyébként kapcsolatban álló prágai Dav, berlini Der Sturm vagy aradi Periszkóp egy-egy számával a magyarországi kezdeményezéseket is tágabb összefüggésbe helyezi. Érdekes lett volna feltüntetni a külföldi kiadványok provenienciáját is. Különösen a futurista kiáltványt is közlő Poesia című olasz-francia folyóirattal kapcsolatban erős a gyanúm, hogy azzal Marinetti valamelyik írónkat „szerencséltette meg” (Ady fogalmazott így, ő évekig kapta kéretlenül a manifesztumokat Milánóból).


A Kiss Ferenc-gyűjteményből megtekinthető darabok némileg érzékeltetik azt a pezsgést, amely a magyar avantgárd utolsó éveit jellemezhette. Igaz, az egyetlen teremben berendezett kiállítás feliratokkal vagy magyarázó szövegekkel nem igen vezeti a látogatót a világmegváltó eszmék és újművészeti törekvések labirintusában. A hiányérzetet az avantgárd folyóiratok érintőképernyős térképe is csak részben enyhíti. Problematikusnak tűnhet például, hogy kommentár nélkül ugyanazon üveglap mögé kerültek Kassák-kiadványok és a 100% című kommunista folyóirat lapszámai, hiszen a lapok szerkesztői a harmincas évek elején Le a munkásmozgalom kútmérgezőivel!-típusú cikkekkel folytattak egymás ellen öt-hat nyíltlevélváltásig és olykor csaknem rendőrségi feljelentésig menő polémiákat. Persze az is elképzelhető, hogy a korban annyira bonyolultan keresztezték egymást alkotói pályák, művészi törekvések, személyes- és pártérdekek, hogy még labirintusról sincs értelme beszélni. Hogy csak egyetlen példát hozzunk: Illyés Gyula, aki az Új Földben Csabay Anna néven ünnepelte a lap szerkesztőit, mint akik „új embertartalmat formálnak”, pár héttel korábban a rivális Dokumentumban ugyanezeket a szerzőket „tehetségtelennek”, „bornírtnak”, fordításkötetüket pedig a „leggorombább imbecillitásnak” nevezte. Az 1927-ben megjelent, ma finoman szólva nehezen hozzáférhető Új Föld három lapszámából egyébként kettőt a kiállításon is láthatunk. Érdemes lett volna hangsúlyozni, hogy nem akármilyen jelentőségű újságról van szó: a funkcionális építészetről ad benne hírt a Bauhausból éppen hazatért Molnár Farkas, és a szintén évekig Weimarban dolgozó Bortnyik Sándor.

A kiállítás persze jogosan nem érezte feladatának egységes elbeszélést javasolni egy olyan területen, amellyel kapcsolatban nem csak a szakmai konszenzus, de alapkutatások is hiányoznak. Az avantgárd mindenesetre múzeumi környezetben is igen jól közvetíthetőnek bizonyul. A Kassák Múzeum állandó kiállításhoz hasonlóan a Kiss Ferenc-gyűjteménynek szánt terem is ügyesen használja fel az erős vizuális hatást, amelyet az avantgárd kiadványok és plakátok keltenek. A terembe lépve rögtön Barta Sándor Ék című folyóiratának mozgósító erejű címlapja kerül elénk (a lap fő profilja egyébként a frissen elhagyott Kassák-kör pocskondiázása volt). A másik falon magától Kassáktól láthatunk egy ismertebb, konstruktivista ihletésű plakátot.  A művész, aki a húszas évek közepétől sikertelennek bizonyult kísérletet tett arra, hogy reklámgrafikai tevékenységéből megéljen, több kiáltványban és teoretikus írásban is foglalkozott a reklám, a plakát, a tipográfia és a művészet kapcsolatával. A kiállításon szintén szereplő 1926-os Tisztaság Könyve című kötete például a deklarált elveknek megfelelően könyvművészeti alkotás is.


Kevés magyarnak van akkora neve, hogy kiejtésével külföldiek bajlódjanak: Moholy-Nagy Lászlóé biztosan ilyen. Fotói a kiállításon két lépésre lógnak Tamkó Sirató képverseitől, alatta egy tárlóban Duchamp sakkeredményeit látjuk – hihetetlen figurák művei és relikviái találkoznak itt egy nem túlságosan nagy múzeumi térben. (A mondat pátoszát enyhítendő jegyezzük meg, a sakk meglepő koincidenciákat képes előidézni. Az irodalomtörténet tud egy zürichi emigráns kávéházban zajlott Tristan Tzara–Lenin-partiról is). 

Az intézményvezető Sasvári Edit ígérete szerint a Kassák Múzeum sorozatának következő eseménye Marinko Sudac gyűjteményének bemutatása lesz a jugoszláv Zenit és a Kassák-féle Ma folyóiratok kapcsolatáról, fontos segítséget nyújtva ezzel a kelet-európai avantgárd kontextusának feltárásához. Külön öröm lesz, ha a múzeumi avantgárd kissé paradox alaphelyzetéből a nehezen tálalható irodalomtörténeti témát ismét gazdag és inspiráló kiállításon tudják feldolgozni.

Dobó Gábor