Ergali Ger: Telefonmesék, avagy A szó művészete
A Palatinus Kiadó ajánlata
- 2005. április 15.
Fordította: Goretity József
Méret: 124X200 mm
Kötés: kartonált, füllel
Terjedelem: 280 oldal
Ár: 2300 Ft
Ergali Ger: Telefonmesék, avagy A szó művészete
(részlet a regényből)
1
Szerjoga Asztahov a telefonszexbe még Mozdokban kóstolt bele, tíz évvel a mostani csecsen háború előtt, amikor a mozdoki reptér teljesen zárt objektum volt, és az effajta telefon-előfizetői szolgáltatás létezéséről a két fővárosban még csak nem is hallottak. Ugyanakkor a nyolcvanas évek közepén Mozdokban a telefonszex mindennapos dolog volt, és nemcsak orális értelemben, hogy tudniillik válogatás nélkül mindenféle ocsmányságokat ordítanak a kagylóba, hanem egyenes értelemben is. Maga a városka különben egy szokványos dél-orosz, isten háta mögötti, a szezontól függően sáros vagy poros fészek volt, ahol egy csenevész parkban Puskin ottfelejtett mellszobra díszelgett, monumentális kerítéssel körbevéve, amely fölött büszkén imbolygott egy kétméteres napraforgószár, afölött pedig belebömböltek a világmindenségbe a régi Tupoljev bombázók, amelyek megbízhatóan repültek talán az északi-tengeri útvonal, talán a nagy selyemút védelmére. A mozdoki lányok szépsége ezen a nem éppen szembeszökő háttéren elképesztő volt, a helybéli élet halálos faktora, ugyanolyan univerzális, mint a provinciális élet mocskossága, ráadásul e két jelenség nemcsak hogy kiegyenlítette, hanem bonyolult formában át meg át is szőtte egymást. A városban, szemöldökök és bőrszínek különféleségének kavalkádját idézve elő, együtt éltek olyan nem egyszerű népségek, mint a repülősök, a kubanyiak, az örmények, az oszétok, a csecsenek, a koreaiak és így tovább, egészen a cigányokkal és a kirzákkal, ezzel a helyi részeges, a téglagyáron túli falucskában letelepedett populációval bezárólag; a kirzák látták el a laktanyát kisüstivel is meg zászlósokkal is, a falucska lányai pedig tizenhat éves korukra összeasztak, mintha csak a téglagyár pora marta volna szét őket.
A város a Tyerek bal, azaz kozák partján terült el; a folyón túl nyáron az előhegység végtelen fésűfogaknak látszó halmai húzódtak, ősszel pedig, eső után, mint derült égből a villámcsapás bukkant elő a hegy leírhatatlan szépsége; a hegyek a következő nyárig, a forró szél megjöttéig vagy fagyos kékségben fehérlettek, mintha csak gyémánttal lettek volna kivésve, vagy rózsaszínben játszottak a meditatív sztyeppei alkonyatban. Mozdoktól északabbra, a Tyerek-Kum-csatorna keskeny betonmedrén túl, egészen Szaratovig, sztyepp terült el: végtelen térségeiben elvesztek, észrevétlenné váltak a repülőállások, a raktárak és az egyéb stratégiai objektumok kupolái, amelyeket Szerjoga és bajtársai nem túl lelkiismeretesen őriztek. A katonaság unalmas, egyhangú volt, másnaponként őrszolgálat, a laktanya és a sztyeppen szétszórt őrházak ötös csoportja – ez volt az élet egész körforgása; a második évre az őrség nem is hogy elfásult, hanem inkább önkéntelenül is áttért a saját nyugalma védelmére. A városba, ahol harcias népség lakott, a katonákat nem engedték be, legfeljebb csak zárt alakzatban, a díszszemlére, úgyhogy élőben nőket évente mindössze kétszer, a nagy állami ünnepekkor láttak. Igaz, ott voltak még a repülős étkezdéből a pincérlányok meg a telefonos kisasszonyok, de az előbbiek a katonákkal nemigen dumcsiztak, az utóbbiak viszont habár szívesen beszélgettek, akár egész éjjel is, de kívül maradtak a látókörön: a telefonközpont a parancsnokságnál volt, ahová egyszerűen nem lehetett bejutni, dolgozni pedig busszal hordták a kisasszonyokat.
Szerjoga az utolsó évben az őrség felvezetőjeként járt Igor Belozerovhoz, egy jó kiállású, jóvágású legényhez, aki könnyedén lépett elő szakaszvezetővé és ennek megfelelően őrparancsnokká: együtt hívták be őket Moszkvából, együtt jutottak túl a katonatudomány minden pokolkörén, és úgy egymáshoz csiszolódtak, ahogy csak a seregben szoktak összecsiszolódni az emberek. Úgyhogy nem volt, aki megtagadjon Szerjogától egy olyan apró kérést, mint az egész éjszakán át tartó telefonos fecsegés. Természetesen Igor számára, aki képtelen volt láthatatlan partnerrel beszélgetni, némiképp furcsának tetszhetett az efféle szenvedély, annál is inkább, mert Szerjoga az életben sarkos, zárkózott fiú volt, és egyáltalán nem olyan ékesszóló, mint amilyennek a telefonos kisasszonyok gondolták. Másfelől viszont ezeknek a flörtöknek a haszna annyira nyilvánvaló volt, hogy inkább ösztönözni kellett ezt a furcsaságot, semmint gyökerestől kiirtani. A telefonos kisasszonyok képben voltak a laktanya összes hírét, intrikáját, pletykáját illetően, amelyeknek ismerete, ha az ember ügyesen használta fel az információkat, alkalmas volt nemcsak változatosabbá tenni, de jelentősen javítani is a szakaszvezetői és a sorkatonai állomány életét. Szerjogának, tehetsége okán, csak úgy, rögtön a „hogy vagy” után kitálalták a híreket, ő pedig, szintén csak úgy, a barátság okán, továbbadta azokat a szakaszvezetőnek. Ezen kívül időben értesítették őket a parancsnokságról érkező ellenőrzésekről, amit aztán végképp a szabályzat megsértéseként lehetett volna felróni. Sőt mi több, a parancsnok vagy az ügyeletes tiszt épphogy csak beült az UAZ-ba a parancsnoki épület előtti placcon, arról ábrándozva, hogy váratlanul meglepi az őrséget, amikor Igor és Szerjoga már a vendégek fogadására készült. A többi őrszolgálatnál mindezt irigységgel, nem is mindig ártatlannal tárgyalták ki. Persze, mivel ők is vágyakoztak a női hang után, náluk is flörtölgettek a telefonos kisasszonyokkal, de Szerjoga egyszerűen zseni volt, a telefonszerelem mézesmázos, behízelgő hangú zsenije. Ebben a műfajban nem volt párja. Színtelen, kifejezéstelen, gyermekes szopránját a membrán felerősítette és édes tenorrá változtatta; patakként csörgedezve folyt bele a vidéki kisasszonyok bizalomteljes fülébe, szívhez szóló beszélgetés melegével, hízelgés balzsamával, együtt érző intonációjú gyengédséggel öntötte el az agyukat, miközben az egyik lélek becézgetve tette magáévá a másikat, gazdagon facsarva ki belőle a lelki közeledés nélkülözhetetlen nedveit. Érződött, hogy Szerjoga szívesen hallgatja magát, a saját hangját, amely átváltozva csengett a száraz és zengő éterben: csak ült az asztalnál, lehunyta a szemét, és nem látta sem az őrszoba kincstári berendezését, sem a légypiszkos falakat, sem a priccsen durmoló Igort, hanem csak az éjszakai sztyeppe fölött virító csillagokat, meg a vezetékeket, amelyeken át hangja áradt, áradt a szabadság felé... A pirospozsgás hangú, fiatalka Ányecskával telefonszerelmük másfél éve alatt végigjárták az utat a kellemes, véletlenszerű találkozásoktól (fesztelen locsogás kutyákról-moziról-elöljáróságról) egészen az olyan első találkozásokig, amelyeken tisztázták szenvedélyeiket és antipátiáikat, aztán néhány hétre belebonyolódtak az iskolai és családi emlékekbe, míg végül Ányecska számára egészen váratlanul olyan intim témáknál kötöttek ki és olyan kitörő szenvedéllyel beszéltek a legfontosabb, legtitkosabb dolgokról, hogy úgy száz nappal a leszerelési parancs előtt Szerjoga jobban kiismerte magát Ányecska anatómiájában, mint a fafejű férje, hiába volt az repülőtiszt, sőt, maga Ányecska is, amikor létrejött a kapcsolat, annyira zihálva és sűrűn kapkodta a levegőt, mintha csak hóban-fagyban, mezítláb rohant volna Szerjogához.
Egy meleg szeptemberi estén, miután Igor felállította az őrhelyekre a harmadik váltást, bement az őrparancsnoki szobába, és felvezetőjét a parancsnoki priccsen találta: Szerjoga mezítláb, ünnepélyes arccal, sápadtan, valamiféle Trisztánként hevert láthatatlan Izoldája lábai előtt, a mellkasára helyezett telefonkagyló pedig úgy nyekergett és sziszegett, mint egy kismacska.
– Furulyázni tanítod Ányecskát?
– Ez Surocska – suttogta Szerjoga, és ravaszkás mosoly ömlött szét az arcán. – Mendelssohn indulóját játssza nekem zongorán.
Sem Surocskát, sem Ányecskát, sem a többi, katonaság alatt szerzett barátnőjét nem sikerült azonban Szerjogának meglátnia, mert Igorral és a másik öt moszkvai sráccal együtt váratlanul, szó szerint egy óra alatt leszerelték őket: kivitték az állomásra, bevagonírozták őket, Pjotr Vasziljevics Fomenko, a törzsőrmesterük komoran megköszönte nekik a szolgálatot, és tíz perccel az indulás előtt kiosztotta az úti okmányokat. Ez alatt a tíz perc alatt alig volt rá érkezésük, hogy összedobjanak egy kis zsugát, elszaladjanak a büfékocsiba, bespájzoljanak egy rekesz vodkát, és már az elindulás után nagy üvöltések közepette bevegyék magukat az üres közös vagonba. Katonalelkük csak úgy szárnyalt a leszerelés paradicsoma felé, nem terhelte sem enni-, sem innivaló, a vonat pedig csak ment, ha minden igaz, Minyeralnije Vodi felé...
Miután decemberben a peresztrojka alatt élő Moszkvába hazatért, Igor, amint lenni szokott, egy hét múlva elszomorodott, kettő múlva vágyódni kezdett a katonaélet után, a harmadikon pedig felhívta Konakovóban Szerjogát, és megbeszélte vele, hogy meglátogatja öreg katonacimboráját. Erre az időre már volt ideje kiöltözni és szert tenni egy új barátnőre a férjhez bolondult előzőek helyett; ezzel az új barátnővel, Szvetával – akivel csókváltásnál tovább még nem jutott – indult el tehát Konakovóba. Az utazás minden vonatkozásban nagyszerűen sikerült. Szerjoga, mondhatni, egy fenyves erdő kellős közepén, egy kétszintes, minden komforttal felszerelt házban lakott: a házhoz tartozott még egy garázs, egy gőzfürdő meg egy sólya a fehér, kihalt Volga partján, odabent a házban csodálatosan égett a kandalló, a kandalló előtti asztalon csodálatosan csillogtak a külföldi címkéjű piásüvegek, és imponálóan ugatott egy bozontos kaukázusi juhászkutya, Selma, akit a vendégek megérkezte után felszuszakoltak az emeletre. A Szerjoga készítette saláták olyan frissek, csípősek, finomak és különlegesek voltak, ő maga pedig, aki zavarban volt Szveta váratlan érkezésétől, olyannyira izgult és tüsténkedett, hogy a beszélgetés sokáig nem akart elindulni; Igor szintén zavarban volt, mintha Szerjogával újra össze kellett volna ismerkednie. A vendégek ettek, ittak, nézelődtek, gyönyörködtek; a házigazda, aki befűtött a gőzfürdőbe, minden negyedórában kiszaladt tenni a tűzre, aztán visszament, és valami más miatt kezdett nyugtalankodni. Rajtuk és Selmán kívül senki más nem volt a házban: a szüleiről Szerjoga csak annyit mondott, hogy az apjával él, aki dolgozni van, és nem egyhamar ér haza.
Aztán beültek a fenséges falusi gőzfürdőbe is, amely könnyed volt és illatos, nyírfapárlattal, fürdéssel a folyólékben, hideg sörrel az előtérben, ahol a vendégek lepedőbe burkolózva feküdtek és trónoltak, mint a patríciusok, Szerjoga pedig, aki korábban már pucéran bement a gőzkamrába, természetellenesen felnevetett, amint meglátta a padon ülő párocskát: Szvetkát bugyiban és melltartóban, Igort pedig gatyában, mindketten szertartásosan.
– Gyerekek, nektek elment az eszetek – jelentette ki, és szemtelenül rávigyorgott Igorra. – Természetesen azt csináltok, amit akartok, de a gőzfürdőben egyetlen ruhadarab engedélyezett, a sapka, ezt jobb, ha tudjátok.
Igor kénytelen-kelletlen követte a haverja tanácsát; Szvetka, miután megmártózott a lékben, szintén könnyedséget érzett, és másodszorra már bátran, pucéran ment be a gőzkamrába.
Szerjoga még a második bemenetel előtt feloldódott, és két szóban elmondta Igornak élete alakulását. A szülei valaha biológia szakot végeztek a Moszkvai Egyetemen; az apja egy elit vadvédelmi terület igazgatójaként dolgozott, az anyja meg a nővére pedig belefulladtak a folyóba, amikor Szerjoga nyolcéves volt. Négyesben indultak el egy motorcsónakkal Dubnából, de felborultak: ősz volt, az apja csak őt, Szerjogát tudta kimenteni, az anyja és a kilencéves nővére, azt mondhatni, a szemük láttára vesztek oda. Attól kezdve Szerjoga, amint mondani szokta, magára vette a háztartást, és az apja semmiben sem engedett. Az örege egyébként reggeltől estig odavolt dolgozni, hétvégeken pedig, amikor a vadgazdaságban a Kremlbeliek vadásztak, egyáltalán nem is ment haza.
Megemlékeztek Szerjoga anyjáról és nővérkéjéről, aztán Szvetka megkérdezte, hogy Szerjoga tényleg gyerekkorától, nyolcéves korától fogva él-e itt egyedül ebben a házban. Szerjoga azt felelte, hogy nem nyolc, hanem tízéves korától, mert két évig egy internátusban tanult, de aztán rábeszélte az apját, hogy adja rendes iskolába. Aztán viszont egyedül élt, mert az apjának sajnos más asszonya nem lett.
– Miért "sajnos"?
– Mert így nehéz neki – mondta Szerjoga, és kerülte, hogy Szvetkára nézzen. – És nekem sincs aranyéletem.
Az a gondolat, hogy a nagy folyó partján álló hatalmas, berendezett ház valakinek átok és nyűg lehet, Szvetát és Igort is meglepte. Elhallgattak, elgondolkodtak, és Igor azt is megértette, miért tetszett a telefonos kisasszonyoknak olyannyira Szerjogával beszélgetni: a szavai önmagukban súlyosan, áthatóan hangzottak, közvetlen társalgás közben viszont valami erőltetett, a süketnémákéra emlékeztető mimika tapadt hozzájuk, valami se nem félénkség, se nem tapintat, hogy ne akarjon a beszédpartnere szemébe nézni.
A második gőzölődés alkalmával Szerjoga maga vette kezelésbe Igort a nyírfavesszőnyalábbal, és eközben olyan furcsa pózokba kényszerítette, amelyek Szvetkából csúfondáros nevetését váltottak ki; ugyanakkor minden egyes procedúra olyan tudományos alapossággal zajlott és a gyönyör olyan édes remegése kísérte, hogy Igor előbb tűrte, aztán ellágyult, és izzadni kezdett a mester kezei között. Szerjoga, miután magát is megcsapkodta és meggőzölte, beledobta a vesszőnyalábot a sajtárba, és Szvetkára mutatva azt mondta:
– Most próbáld ki rajta is – és imbolyogva kiment a gőzkamrából.
– Lányoknak ártalmas – vetette ellene Szvetka, és az ajtó felé lépett.
– Nem ártalmas, sőt mi több, nagyon is hasznos és kellemes – bizonygatta Igor, aki alig bírta nyitva tartani a szemét és kelt tésztaként mászott le a felső polcról. – Mars ide, azt a parancsot adták, hogy próbáljam ki rajtad...
Szvetka örömtelien fölsikoltott, kipattant, és az előtéren át kiszökkent az udvarra, csak úgy csilingeltek bronzbarna mellei; Igor pedig bömbölve vetette magát a nyomába, nem is annyira utána, e kívánatos falat után, mint inkább a kemény, holdfénymázzal bevont, jeges hókérgű és jéghideg, fekete vizű lék után vágyakozva...
Egy ilyen lelket melengető gőzfürdőzés után, no meg egy kis vodkázgatás hatására az élet gond nélkülivé, igazi kinyilatkoztatássá vált. Amíg Szerjoga, citromlével és páclével locsolgatva a húst, saslikot rittyentett a kandalló szenén, Igor és Szvetka, akiket felizgatott elkerülhetetlen közelségük, családiasan belakták a díványt; ittak a nők egészségére, a barátságra, a szerelemre, az orosz fegyverek győzelmére és a baltikumiak szabadságára. Aztán a seregbeli emlékek felidézésének hatására sorban hívogatták fel moszkvai ismerőseiket, katonacimboráikat; Szerjoga egészen belefeledkezett a telefonálásba, hosszasan fecsegett az interurbános kisasszonnyal, mindeközben Szvetka térden állva odamászott Igorhoz, és alighogy átfogta a nyakát pihe-puha kacsójával, amikor valahonnan az erdő mélyéről szívszaggató autódudálás hangzott fel. Odafent Selma is ugatni kezdett, Szerjoga és Igor kiszaladt az udvar sötétjébe, az autó pedig csak egyre dudált, belehasítva a téli fenyves éjszakai csöndjébe. A pórázra fogott Selmával együtt kifutottak az útra, ahol megláttak egy, a bokrok közé tévedt, fülsiketítően dudáló Nivát: a fényszórója az erdőbe világított, a motorja a senki földjén pöfögött, a sofőrje pedig a kormányt átölelve aludt.
– Ez apuci – mondta Szerjoga. – Majdnem hazaért, a rohadék.
Selmát hátraültették, apucit áttuszkolták a jobboldali ülésre, Szerjoga a volán mögé ült, és odahajtott a tornác elé. Nagy nehezen felcipelték a súlyos, nyeklő-nyukló testet az emeletre, a hálószobába, aztán Igor visszamehetett Szvetkához. Hamarosan megjött Szerjoga is, hozott egy nyaláb ágyneműt, és azt mondta: „Takarodó, gyerekek, pihenjünk a napirendnek megfelelően” – azzal rakott egy kis húst egy tányérra, fogott két üveg sört, és fölvitte az apjának. Igor és Szvetka lefeküdtek, egymáshoz bújtak... előbb nem nagyon sikeredett semmi, mert hát ugyebár, a hadsereg, de aztán semmi gond sem volt, olyan nagyszerűen kezdett sikerülni, hogy nincs is mit mondani róla. A kandalló hol fellobbant és árnyakat vetett a falra, az ágyra, Szvetkára, hol meg vörösen izzó forróságban elnyugodott; Igor felkelt, dobott egy kis fát a kandallóra, és nézte, hogy éled fel a tűz, hogy gyulladnak fel és táncolnak a lángok Szvetka hatalmas, csillogó szemében... Az éjszaka kellős közepén kiment a fürdőszobába, és a visszaúton benézett Szerjoga szobájába, ahol kis éjjeli lámpa égett, és ismerős motyogás hallatszott. Szerjoga a díványon feküdt, és az interurbános kisasszonnyal társalgott. Egyik kezében a kagylót tartotta, a másikkal elgondolkodva dörzsölte a tarkóját, süni haját, a szeme pedig olyan vaksi, szomorú és fáradt volt, mint egy kivert kutyának.
- Na mi az, fényt kaptál? – kérdezte Igortól, aki csak hümmögött egyet, zavarba jött, és visszament Szvetkához.
Hozzászólás