Három magyar festő egy-egy művét ajánlom a Litera olvasóinak. Olyan alkotásokat, amelyek nem csupán megragadtak, gyönyörködtettek, fontossá váltak számomra valaha, hanem versírásra is ösztönöztek. Versekre, amelyek legalább annyira szólnak rólam, és bizonyos emberi szituációkról, mint a képekről, de a képek nélkül sohasem születtek volna meg. Többet és mást talán igen, de pontosabbat és személyesebbet ma sem tudnék mondani egyik festményről sem, tehát a verseimmel ajánlom őket.  

Prózában annyit még, hogy a Villanyvilágított fák Jajcéban című Csontváry-kép ihlette opust, amelyben az ember nagy örömmel és várakozással odaér valahová, de nem azt találja ott, amit elképzelt, a megjelenése után Csűrös Miklós, a róla írt tanulmányában „az érkezés drámájának” nevezte. A „műfajnál” maradva minősítem most a Kondor Béla Pléh Krisztusára írt költeményemet a távozás drámájának. A kereszten kucorgó, összecsukló testben ott szorong az összes, koránál többre törő, de életében és halálában is a kor méreteibe kényszerített halandó. Lajta Gábor Éjfél című képének az alakjai maguk döntenek. A látványban mégis a háromszög négyszögesítésének, vagy a négyszög háromszögesítésének (szögtelenítésének?) a drámája zajlik. Valami megakadt. Csak az árnyékok és a fények szikrázó feszültsége jelzi, hogy a folytatás elkerülhetetlen

Csontváry Kosztka Tivadar: Villanyvilágított fák Jajcéban
1903. Olaj, vászon, 92x88 cm.
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest. 

Villanyvilágított fák Jajcéban

                          Csontváry képére
 
Az ember végül útra kel
és eljut eljut Boszniába
általában alkonyodik
általában már ég a lámpa
a Nagy Fekete Kutya háttal
még eljátszik kicsit a házzal
mögötte még mindent lehet
hát belecsobog a folyóba
szamara farkát megszorítja
ordítsa el megérkezett –
a Kutya mögött sikló népek
megrökönyödve visszanéznek
fölmutatják a csecsemőt
és érzi a víz elfolyik
ez itt a se-nappal-se-éjjel
megnézi a csacsin a nőt
és nem tudja hogy mihez kezdjen
mihez kezdjen a két kezével
se-folyó-se-út félhomályban
ha szólni nincsen ereje
ha meg kellett érkeznie
ha se csónak se gyereke
csak ez a lány itt a csacsin
aki majd utánuk úszik
ha már eleget tündökölt
villanyfényben között mögött
mikor minden valószínűtlen
még innen de már odaát
és semmi sincs az útikönyvben
arról hogy Jajcéban a fák
hogy fák mögött a Nagy Kutyát
hogy cölöppé kell merevedni
ha elért elért Boszniába.
(1973)

Kondor Béla: Pléh Krisztus
1964. Olaj, vászon, 145x188 cm. 
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.

Könyörgés méltó keresztért 

                          Kondor Béla: Pléh Krisztus című képére
 
Atyám nem férek a keresztre
csak útban feléd összeesve
csak repüléshez rugaszkodván
vállamhoz szegve törött orcám
csak hajlott térddel ájulóban
ha már nem vagyok aki voltam.
Atyám ne vígy a kísértésbe
miért hagytál el mondd mi végre
felkészültem kínra halálra
vagyok országod hű királya
mért növesztettél ekkorára
ács fiát ácsok csúfságára?
Tudom könnyebb volt fölcipelnem
de ne dolgoztass magad ellen
én keringek már minden fában
hadd nyújtsam ki bennük a lábam
nőjön nagyra ki vállal téged
küldj rá erősebb ellenséget.
Engem a hiány égbe röptet
ők a nagy szárnnyal söprögetnek
méricskélik szégyenem hosszát
gerincük hozzá igazítják
Pilátushoz mérik az embert
jaj Atyám adj méltó keresztet!
(1975)

Lajta Gábor: Éjfél
1995-96. Olaj, vászon, 140x100 cm. 
Magántulajdon.

Éjfél
                          
                          Lajta Gábor képére

Ahogy a jobb sarokban  ülő nő,
kezében a pohárral újra
elgondolja, tulajdonképpen kettő,
fél három, három, hajnali
négy is lehet. Valami véget ért,
valami elkezdődik. Két nő
emlékezik egymásra, egy
harmadik rájuk, s egy férfi
mindhármukra. A bal fele,
ágyékától az arcáig szinte
izzik. Lilás-kék zakója csak
azért nem lángol, hogy a
tavaszi hajnalt idézze, mikor a
négyszög hirtelen háromszöggé,
a háromszög egyenessé hasad,
s a fénynek nincsen közepe.
Balról, s tán felülről, de
valószínű, hogy
sehonnan sem jön.
A meztelen testek világítanak.
A plafont az álló barna nő
szeme tartja. A férfi tekintete
csupán segít neki, hogy
a történet fölemelkedjék. Aztán
mindenki úgy meséli el majd,
ahogyan vele megesett. Vagy
megeshetett volna. Az idő egy
vakító női háton s tomporon
csúszik a pontos tér felé. Jaj
annak, aki megállítaná.
(2000)

Bertók László