Zenékről nagyon nehéz. Nem mintha másról sokkal könnyebb lenne, de épp a zene az, ami a legnehezebben tűri el a szavakat. Csak körbejárhatom, mondhatok valamit róla, de ez a róla egy érintőt húz legfeljebb a gömb egy tetszőleges pontjához, egyetlen ponthoz a végtelen sokból. Ami azt is jelenti, hogy inkább a zene beszél rólam, semmint én bármit is a zenéről.
Egész életemben intenzíven foglalkoztat(ott) a zene. A magam végtelenül primitív módján művelem is, de ez most nem tartozik ide. Zene szólt mindig, mindenhol, legfőképp belül. (Belül, kérem, csak csontok és zsigerek vannak, mondja a Karnevál egyik hőse, és hogy hagyják már őt békén ezzel az állandó belülözéssel, mit akarnak ezzel mondani. Mennyire igaza van, közben persze mennyire nincs.) Tehát leginkább belül, belül szólt mindig, de közben körülöttem és alattam és fölöttem is egyszerre. A világ mindent megtesz, hogy a gyerekből egy életre kiölje a zene iránti – velünk született – végtelen fogékonyságot, és tényleg csak az isteni kegyelem kompetenciája, ha maradnak néhányan, akik átcsúsznak ezen a kíméletlen darálón anélkül, hogy komolyabban sérültek volna. Magamat ebbe a kegyelmi körbe tartozónak gondolom (tudom), ami nem érdem, mert nem tettem érte semmit, pusztán csak meg lettem kímélve valamiért (másfelől ez a kímélet egyéb vonatkozásokban sokkal inkább átok, de ez sem tartozik szorosan a tárgyhoz.) 
Minden zene. Az egész folyamatosan zenél, hallatja magát. Hangóceán, ahogy Hamvas írta, hangóceánban élünk, mi magunk is hang vagyunk, zene vagyunk, n-edik hegedűsök a hatalmas orkesztrában. A nemrég elhunyt Szabados György mondta egy interjúban, hogy ha kint a konyhában leesik egy kávéscsésze és eltörik, akkor az neki nem csörömpölés, hanem a csésze híradása arról, hogy meghalt. Minden létező a saját sorsát beszéli el a hangban, a zenében.

És most csak tényleg jelzésszerűen:

Az utóbbi évek egyik nagy felfedezése volt számomra az amerikai Deerhunter zenekar. Adva van egy igen különös megjelenésű lény (Bradford Cox), aki valamilyen örökletes genetikai betegségben szenved, amitől nagyon magas és nagyon sovány lesz. És ez a furcsa, már pusztán a testi adottságai okán megjelöltnek, kiválasztottnak tűnő ember olyan éteri, hátborzongató zenéket ír, hogy az elmondhatatlan.

Van egy úgynevezett „szólóprojektje” is, Atlas Sound néven, nem kevésbé erős darabokkal.

Mostanában egyre több elektronikus zenét hallgatok. Konkrét és szikár, nem akar tőlem semmit, jó esetben megteremti bennem azt az ürességgel töltött teret, aminél jobbat nem nagyon tudok elképzelni. Az ambient és különféle leágazásai az a vonulat, amely mindig is közel állt hozzám. Kezdve még gimnazista koromban a felejthetetlen Orbbal, 

és folytatva mondjuk Aphex Twinnel,

és a Boards of Canadával.

Legújabban pedig ezzel a megrendítően szép darabbal Losciltól:

Éjszakánként, ha ügyelek a hajléktalanszállón, ezt hallgatom. Közben kint, a sötét udvaron emberek járkálnak, akik nem tudnak aludni (vagy a poloskáktól, vagy a kritikus szint alá eső véralkoholszintjük miatt, vagy egész egyszerűen önmaguk önmagukra nehezedő súlya miatt), én pedig nézem ezeket az ide-oda vonszolódó árnyakat, és megpróbálok üres lenni, amennyire csak lehet, mert az ürességből vezet csak út hozzájuk, nem pedig az érzelmekből.

És hát ne feledkezzem meg a Radioheadről, amely Radiohead a világ legjobb zenekara, ehhez kétség nem fér. Még akkor is, ha vannak jobb zenekarok, mint a Radiohead, csak azok engem nem érdekelnek. Thom Yorke úgyszintén rendhagyó arcberendezése és megjelöltsége, nem utolsósorban pedig a hangja, a hangja. Alábbi dalukat (dal ez?) mostanában sokat hallgatom, ezt a fiam is szereti, fülig érő szájjal ugrál rá a szoba közepén.

Hát ennyi, így hirtelenjében. És ehhez még hozzá a hangóceán.

Győrffy Ákos