Logikátlannak tűnhet, de nem az: a jó versek nem mindig rendeződnek jó  verseskötetekbe. Tőzsér Árpád esetében ez az aggály indokolatlan; aki figyelemmel kíséri verseit, alig bírja kivárni újabb könyvét, mert együtt mindig mást kap, mint remél, mást és többet is; ami, szerkesztőről lévén szó, kézenfekvő lehet – a kötetkompozíció számára éppolyan fontos, mint a benne foglaltak utómunkálatai (e tekintetben Hizsnyai verseskönyveivel mutat rokonságot). Új, gyűjteményes munkáját – miként tavalyi naplóját is – a Kalligram jegyzi (a szerkesztő most is Szaniszló Tibor, a borító ismét Hrapka Tiboré).

A Csatavirág szakít az utóbbi Tőzsér-kötetek alcímképző gyakorlatával: nem jelzi, hogy ezek új versek volnának, amely címke egyébként csak komparatív természetű, irodalomteoretikusoknak szóló üzenet volt, s valójában azt jelölte, hogy korábbi kötetekből szép számmal mentődnek át itt sorok, versek, átiratok, s kapnak új kontextust. Alcímet mindazonáltal kapott a könyv - Létdalok (az egyik előzékoldalon: Lét-dalok változatban) -, s mi sem természetesebb, hogy a korábban  publikált versek egynémelyike kisebb-nagyobb metamorfózison esett át: címek változtak, sorok cseréltek helyet, versszakok maradtak el s végül: néhány, még szinte frissen emlékezetünkben élő verset hiába keresünk a kötetben. A variációk lényegesebb (lényegi) része a megszólalás és a retorikai ívek irányultságát érinti. Az Ádám és Éva múltja című darab például a korábbihoz (a Kalligram folyóirat tavalyi májusi számában megjelenthez) képest tárgyszerűbb, szenvtelenebb és áttetszőbb lett, az első személyű igék harmadik személyűvé távolodtak s távolították a verset magát a szerzői éntől (de így még feltűnőbb a sorvégi „Erős én”). Ennek a perspektíva elmozdulásnak az ellentétje (ellenkező iránya) figyelhető meg Az ész csele című versben (alakmását a Népszabadság hozta tavaly januárban), mely a korábbihoz képest összetettebbé vált (a Bulgakov-regény Annuska-jelenetébe begurul Pál apostol feje is), s konkretizálódik a versben beszélő, aki az események krónikásaként határozza meg magát, egyben a szanaszét irányító felütés optikáját („Próba-halálok, próba-létek”) határozottan magához rántja: „hármat ugrott a Bronnaján, / hol dermedten magam is álltam.” Kedvenc (a könyv első olvasatából származó) versszakunk is innen, ennek a darabnak az utolsó szakából származik: „S Annuska miatt az egész, / villant a főben, míg gurult / a köveken. A cseles ész / a szív által öl, napraforgó- / olaj a síneken a múlt.”

Tartja a kötet a korábbiak fő tematikai ismérveit: ez is nem csekély bölcseleti, irodalmi, történelmi műveltséganyagot mozgat meg; elsőként azonban a növényvilág megnövekedett szerepe feltűnő (lásd a címet) – míg a korábbi Tőzsér-versek különös növényeinek (kaktusz, akantusz, mirtusz – hogy csak az egyik sorozatot húzzuk ki a sok közül) jobbára kor- és időhatározó szerep volt tulajdonítható, ezekben itt eluralg a virág ezeregy változatban: akad művirág is, meg fű és fa, virág s növény minden mennyiségben, mintha a gazda úgy döntött volna, hogy bekeríti a botanikus kertet. S van virágének is; s akár épp ez, a Virágének című vezetheti az olvasót a kötet belsejébe, tárhatja föl a létdalok és a virágének közti szorosabb összefüggéseket: „Mondják: / a növény tudja jól, mi az: lenni.” (Ahol a dőlt betűs szót természetesen a semmi hozza rímhelyzetbe.) S igen, első olvasatra is szembetűnik a rímhelyzetek kiélezettsége, a párok keresettsége, tisztasága, az asszonáncok és áthajlások szerepvesztése és tércsökkenése, ami akkurátusabbá, poentírozottabbá tesz sok verset. Megint egynémelyiket meg épp „mitteles” szabadvers-szerűsége hagy lazán, fesztelenül – ilyen például az ironikus-parodisztikus olvasatot is kínáló Ó jaj, föl kell kelni… A zeneiség, mármint a felfokozott ritmus szembeötlő még; az Antaiosz például így indul: „Fordul a ciklus, a színek, a lonckert” – mintegy hozva batyujában a Férfikor ritmusát is.

Látható, első pillantásra sem kevés, ami a Csatavirággal bennünk történik; úgy vagyunk vele, mint hitünkkel s erős várunkkal (nem hagyjuk el).