hirdetés

Eurókrém plazmával és a vak cipőpucoló története

2017. július 28.

Május végén Tolnai Ottónál jártunk, Palicson. Elkísértük a Magyarkanizsa melletti tanyára és Szabadkára is. Beszélgettünk, követtük kamerával. A két napról útinaplóban számolunk be. A második napról Szekeres Dóra írt.

hirdetés

Távozz asztalodtól és poharadtól akármilyen későn, Palicson az ébredés mindig könnyű: friss illatokat hoz a reggeli szellő, a mérgező tó kívülről csodálva egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, sőt inkább megnyugtató. Nincs meleg, de nem bánjuk, tudva, mennyi feladat vár még ránk: mert Tolnait hallgatni bizony egyszerre felüdülés és feladat is, most a dolog munka részét kell megfognunk, tervezni is kezdjük a napot. Ám előtte vár minket a bőséges reggeli, amelynek fénypontja az egyébként teljesen egyszerű natúr ivójoghurt. Hiába, a balkán kapujában vagyunk, itt az üdítő, hideg ital már reggel fontos része az étkezésnek.

Megérkezve a Tolnai-házba, Ottó fogad minket, a kutyát próbálja megfékezni, de Vitéz, a komondor beveszi magát utánunk a nyári lakba és kényelmesen elhelyezkedik gazdája lábánál, hogy aztán félig éber állapotban végighallgassa, ahogy festészetről, képzőművészetről és arról mesél, hogyan is alakította ki intim, fényképekkel, festményekkel rajzokkal és természetesen könyvekkel telezsúfolt kis műteremet. Tolnai nem képzőművész, mégsem tudja megállni, hogy ne foglalkozzon grafikával és festészettel, ahogyan a keze alól kikerülő löszbabák szobrai is spontán születnek. „Úgy dolgozom, ahogy egy író, az írás mozdulatait folytatva húzok mechanikus vonalakat" – mondja, és ebből jön létre valami, ami mégis jóval több, mint egyszerű rajz. A Szerzetesek című sorozata például nem más, mint egy ikonszerűen megrajzolt, csupán néhány tusvonalból álló, megragadó arc finom zsírpapíron, amit ahogy bevallja, a végtelenségig tud ismételni, és mindig meglepően más jön ki belőle. Egyébként mivel nem festőművész, nem is tud profi módon viszonyulni a képeihez: nagyon ragaszkodik hozzájuk, nincs szíve eladni őket. Gyűlnek körülötte, betöltik a teret.

Hogy mennyire fontos Tolnai Ottó számára a festészet, különösen a délvidéki, vajdasági, azon belül is a Szabadkához köthető festő- és képzőművészek életműve leginkább a Szabadkai Városi Múzeumba tett látogatásunkkor lesz mindannyiunk számára kézzel fogható. Az 1892-ben alapított múzeumot a második világháború után, 1948-ban alapították újra a Raichle-palotában, majd a szabadkai városháza termeiben működött, végül a Szabadkai Képtár 1968-ban nyílt meg. A helyi jelentőségű gyűjtemény mellett 1973-ban itt nyílt meg a Vajdasági Képzőművészek Képtára, amely azoknak a magyar nemzetiségű művészeknek az alkotásait kutatja, gyűjti, dolgozza fel és állítja ki, akik a Vajdaságban születtek vagy alkottak 1930-ig. A képtárban őrzik Almási Gábor, Balázs G. Árpád, Bíró Miklós, Csincsák Elemér, Csovits Ilonka, Farkas Béla, Hangya András, Oláh Sándor, Petrik Pál, Sáfrány Imre, Vinkler Imre alkotásait, néhány évvel ezelőtt ők jelentették meg Csáth Géza fiatal orvosként vezetett Páciensek könyve című albumát is, és itt található az a festmény is, amely Tolnaira az egyik legmélyebb hatást gyakorolta.

A kép előtt állunk tehát, Tolnai mesélni kezd, egyszerre Csáth és a Wittmann fiúk fullasztó világában találjuk magunkat. Aczél Henrik Két fiú portréja című képe ez a varázslatos alkotás. Aczél Henrik különös festő és iparművész volt, Nagyváradon született és egy időben Szabadkán élt és alkotott, így lett Tolnai számára emblematikus alkotó, lévén Nagyvárad az egyik kedvenc városa, Szabadka pedig sok-sok éve az otthona. Szabadka tere Tolnai számára Kosztolányi, Csáth és Danilo Kiš nevével határolható, A szegény kisgyermek panaszai, Csáth fiatalkori naplói és Danilo Kiš Korai bánata azon az elementáris művek, amelyeken Szabadka emblematikusan nyomot hagy, hatottak egymásra, kimondva kimondatlanul.


Kép forrása: szecessziosmagazin.com


Aczél Henrik festményén két kisfiú áll előttünk, furcsák, van bennük valami félelmetes, bár a néző nem tudja megragadni, miben is rejlik ez a félelmetesség. Tolnai is úgy látja ezeket a gyerekeket, mint Kosztolányi és Csáth hőseit, van bennük valami különös, mikor először maradt kettesben a képpel, olyan mély benyomást tett rá, hogy képtelen volt visszatartani magát, hogy ne érintse meg a fiúk homlokát. „Mintha gyíkot érintettem volna" – mondja, pulzált a bőrük. Különös elszántság van a tekintetükben, húznak magukkal a Wittmann fiúk világa felé. Vajon mit tarthatnak a kezükben? Kést? Baltát? Valami gyilokszerűséget, biztosan. Mit fognak csinálni a következő pillanatban? Muzsikálnak? Dolgoznak? Ölnek? Vagy őket fogják legyilkolni? Jó pár év múlva fedezte fel ennek a festménynek egy másik változatát, amely ma szintén megtekinthető a képtár egy szomszédos termében: a másik képen ezek a komolyan felöltözött gyerekek gereblyét tartanak a kezükben, de azt se úgy tartják, mintha gyomlálni indulnának, hanem mintha ütni készülnének.

Nehezen ocsúdunk a múzeumi tárlat után, jól esik egy kis kitérő egy szomszédos kávézóba, ahol végre alkalmunk van megkóstolni a vajdasági ételek egyik legérdekesebbikét: az eurókrémes palacsintát plazmával. A varázslatos nevű édesség nem más, mint mogyorókrémmel és tört keksszel töltött palacsinta, mégis egészen más íze van, ha tudjuk, hogy plazmát és eurókrémet eszünk, főleg, ha közben az ember nem tudja kiverni a fejéből Garaczi László nevét.

Az édesség után zabrálni indul csapatunk: célunk a legendás Danilo Kiš Könyvesbolt, igazi sziget, mondhatni zárvány, amely karcsú, de megkerülhetetlen kortárs magyar jelenlétével ad otthont vajdasági és magyarországi szerzőknek és könyveiknek. Számos emlékezetes bemutató, felolvasás, találkozás köthető hozzá, mondhatjuk, hogy Tolnai egyik otthonában járunk. Könyvekkel és élményekkel felszerelkezve telepszünk meg a szabadkai főtér szomszédságában, ahol ki fagylaltot, ki az immár védjeggyé vált szabadkai félreértett rendelések miatt két török kávét kap, majd Ottó újra mesélni kezd.

A főteret érintő rétegekről esik szó, arról, mitől is oly fontos, megkerülhetetlen a városközpont a számára. Szabadka főterét és az ott álló városházát a vajdasági irodalomban nem övezi osztatlan szeretet: sokszor olvashatjuk róla, hogy a hazugság városa, annak pedig legjobb metaforája maga a városháza, amelyet neveztek már gúnyosan mézeskalácsháznak is. Volt idő – főleg az Újvidéken töltött évek hatására – mikor Tolnai is hasonlóan vélekedett, majd mikor maga is szabadkai-palicsi lakos lett, változott a véleménye: megismerte a várost és a városházát is, és rájött, mindvégig a szecesszió és a polgárság zavarhatta az írókat Szabadkában. Őt magát már kisgyerekkorában lenyűgözte ez a közeg. Egyik elemi élménye, emléke, mikor kisfiúként mezítláb érkezett meg egyszer a térre, ahol az egyik utolsó balkáni cipőpucoló dolgozott. Egy vak, idős férfi, aki mellett ott ült hatalmas felesége. Gyönyörű holmijai voltak, megigézte a gyerek Tolnait, olyan hatással volt rá, hogy megállt és csak nézte ezt a különös embert. Nem bírta ki, muszáj volt feltennie a lábát az üllőre, a vak mester pedig végigtapogatta a meztelen lábfejét, amelyen ekkor elkezdett vérezni az egyik kis seb. A mester pedig a vérrel egy kis piros csizmát festett a gyerek Tolnai Ottó lábára. Mi ez, ha nem valódi Tolnai-mondat, mese, varázslat?

Hétkor zár a kishatár, öt óra körül jár az idő, éhesek vagyunk, mondhatni kopog a szemünk, újra előkerül a Bates neve mint az egyik legmegbízhatóbb szabadkai éttermek egyike, ahol bármikor lehet egy jót enni. Nem csalódunk: a savanyú bárányleves gyorsan, de kifogástalanul érkezik, csakúgy mint a balkáni, sült erőspaprika olajban, a halak frissek és ízletesek, a csevap pedig két személyre akkora adag, hogy négyen is jól tudnak lakni belőle. Nem itt lennénk, ha a parázson sült disznómájunkat ne felejtették volna el, mint kiderül, dörzsölt pincérünk úgy vette, csak eldiskuráltunk e különleges fogás mibenlétéről, de nem rendeltük meg, mi pedig bólintunk, hisz hasunk így is tele, fél óránk van a határzárig, kis tanakodás után úgy döntünk, kockáztatunk.

Szimbolikus pillanat következik: utolsóként léphetjük át Szerbia és Magyarország határát aznap: az őrök kedvesek és vidámak, vége a mai munkanapnak, kíváncsian szemlélik fotós és videós felszerelésünk garmadáját, majd mosolyogva intenek nekünk búcsút: bezárul mögöttünk a határ, aznap itt már se ki, se be. Egy utazás lezárult, a megannyi történetet pedig visszük magunkkal fotón, videón és persze lélekben.

 

A cikkben a szerző és Nagy Gabriella képei láthatóak, a bevezető melletti képet Valuska Gábor készítette. A stáb: Jánossy Lajos, Nagy Gabriella, Szekeres Dóra, Szandtner Dániel, Valuska Gábor.


Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.