Szeles tavaszi reggel van, a tudósító épphogy eléri a villamost, az utolsót, amivel még odaérthet, ahova kell. Persze nem is így lenne, ha nem Európa számos jelentős írójának egész napos, maratoni beszélgetésére sietne. Közös európai identitás, családregény és történelem, irodalom a centrumban és periférián, emigránsok, bevándorlók és nyelvváltók. Hosszú és sűrű program ez: Európai Írótalálkozó a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Európa elrablása

Van-e európai identitás, és ha van, vajon miben ragadható meg? – erről szól az első közel másfélórás beszélgetés, amelyet további három követ még. Jens Christian Grøndahl korunk egyik legjelentősebbnek tartott dán szerzője. Szerinte ha egy regény nem éli túl a fordítást, akkor az rossz regény. Ami azt is jelenti, hogy a jó művészet mindig nemzetközi, a pusztán nemzeti művészet pedig szükségszerűen rossz. Ugyanakkor, mondja, ha azt állítjuk, hogy a regény mint műfaj képes átlépni a nemzeti kultúra határait, azzal voltaképpen a közös európai identitás lehetőségét kérdőjelezzük meg. Az írók ugyanis, akik a nemzeti nyelvükön írnak, személyes tapasztalatokból indulnak ki, és a társadalmuk nyelvén szólnak. Ilyen módon mindig a személyes szféra vezet az univerzális felé, és ez kizárja a nagy közös európai identitás lehetőségét. Személyes és univerzális egyensúlyát szerinte egyébként leginkább Thomas Mann találta meg.

A holland Luuk van Middelaar inkább tűnik, politikusnak, mint európai hagyományokat kutató filosznak, és ezúttal bizony, nem jár messze az igazságtól, aki látszatra ítél. A szerző, az EU első állandó elnöke, Herman Van Rompuy kabinetjének is tagja, évek óta részt vesz az uniós politika alakításában. Ő úgy véli, ha Európáról van szó, legalább két nézőpontot érdemes számba venni. Európa az egyik oldalról kulturális közegként értelmezhető, két és félezer éves tradícióval, az ógörög-keresztény hagyományokkal, másfelől viszont elsősorban Brüsszel juthat eszünkbe róla, a bürokráciának ezt a hatalmas központja, amit némelyek hajlamosak Moszkvához hasonlítani. Ami a közös identitás kérdését illeti: szerinte azt érdemes látni, hogy az európai polgárok számára mindig erősebb a nemzeti azonosság, mint az európai. A közös európai identitás nem a személyes szférához tartozik, nem érzelmi alapú, sokkal inkább kapcsolható az unió intézményrendszeréhez, illetve ahhoz az elváráshoz, hogy a külső világ előtt Európának egységesen kell fellépnie.

A görög  Vassilis Vassilikos, akinek a „Z” című politikai regényét 32 nyelvre fordították le, már a belépőjével igen erős figyelmet kelt. Megtörvén az angolszász hegemóniát, mondja, ő inkább franciául beszélne, illetve görögül, ha lehetséges. Amivel némi zavarodottságot keltett, hiszen az ide-oda fordítás elvinné az időt a többi előadótól. No, látják, csattan fel, ez Európa problémája, hogy kénytelenek vagyunk valamennyien egy nyelvet beszélni.

Vassilikos – ha már Budapesten van, felidézi Lukács György alakját is, aki személyes ismerőse volt, és akit „sajnos sokan elfelejtettek Magyarországon.” Pedig figyelemre méltó észrevételei voltak a regénnyel kapcsolatban, és osztotta Thomas Mann vízióját is Európáról. A görög szerző jó hazafiként Európa elrablásának mítoszát hozta játékba, mondván háromezer éve mindannyian azt a lányt keressük. Vassilikos bevallja, ő meg is találta, mégpedig nem máshol, mint a frankfurti szövetségi bankban. Ezzel arra a keserű tapasztalatra utal, hogy Európa elsősorban gazdasági, nem pedig kulturális közösségként tételeződik. Mi sem igazolja ezt jobban, mondja, mint hogy az 1992-es maastrichti szerződés a kultúrát még csak meg sem említi.

Spiró Györgynek ugyan fogalma sincs, mi az, hogy Európa, de önmagát kelet-európaiként határozza meg. Egy anekdotával hozakodik elő: a 90-es években részt vett Iowa államban egy szépírói programon, amelynek a vezetője azt mondta, vannak olyan programok, amelyek azoknak a résztvevőknek szólnak, akik „már angolul írnak”. Spiró bevallja, sokáig nem értette, hogy ez a kedves ember mit akar mondani, és sajnálta ugyan, hogy nem tartozik azok közé, akik angolul írnak, de neki akkor is és most is fontosabbak a kelet-európai szerzők.

Nagyszülők történelme

Az európai kollektív emlékezet, ha van egyáltalán ilyen, elsősorban családi emlékezetként működik. Talán ez az egyik tanulsága a „Családregény – Történelmi regény” című, második beszélgetésnek. Meg persze az, hogy moderátor és moderátor között óriási különbségek lehetnek. Míg az egyiket észre sem vesszük, annyira jól látja el a feladatát, addig a másik moderátor helyére legszívesebben mi magunk ülnénk oda. Bárhogy legyen, Forgách András a beszélgetés vezetőjeként gyakran érvényesít olyan nézőpontot, amely mintha előfeltételezné a beszélgetésben résztvevő összes szerző életművének és életrajzának részletekbe menő ismeretét. Ami – hadd legyek szerénytelen – egy ilyen nagy volumenű nemzetközi írótalálkozó esetén talán túlzó elvárás a hallgatósággal szemben.

Annyi mindenesetre kiderült, hogy azok a szerzők, akik a saját családjuk történetéből indulnak ki, előszeretettel nyúlnak a nagyszülők történeteihez. Jean Rouaud, a magyarul most megjelent – egyébként 1990-es - A becsület mezején című regény szerzője azt mondja, amikor belekezdett a könyvbe, először az apjáról szeretett volna írni, ám rájött, hogy meg kell ismernie az előző negyven évet is ahhoz, hogy megértse a többit. Egy szó mint száz, a kutatás hatékony volt: A becsület mezején később pentalógiát szült, amelynek köteteit mintegy harminc különböző nyelvre fordították le.

fotó: Valuska Gábor

 

Pavol Rankov, a Pozsonyban élő szlovák író – most megjelent kötete címe: Szeptember elsején (vagy máskor) - többek között arról beszélt, hogy a múlttal való foglalkozás sok estben szentimentális érzelmeket csalogat elő. Ő azonban nem szentimentális hangon írta meg a családregényét, minthogy közelebb áll hozzá a nonszensz, és ezzel nem aratott feltétlen elismerést a családja körében.

A lengyel Olga Tokarczuk, az Őskor és más idők című kötet szerzője szerit az író nagyobb szabadsággal dolgozik, ha halottakról ír. Azt azonban, hogy élő személyekről mintázzon meg szereplőket, nem lehet elkerülni. Az emberekben nagyon erős vágy él, hogy írjanak róluk, és ha ez megtörténik, például a szomszéddal, akkor fontos, hogy a szomszéd tudja: a történetek lapjain életre keltett szereplő, nem azonos vele. Még akkor sem, ha ugyanolyan pulóvert visel, mint ő.

Márton László, ahogy kiderült elsősorban az Árnyas főutca című regénye miatt került ebbe a szekcióba. Ő azt mondja, soha nem ír a családjáról, a rokonairól. Számára vannak olyan emberek, akik személyesen fontosak, és vannak, akik személyesen ugyan egyáltalán nem érdeklik, de mint epikai probléma igen.

A periféria sokarcúsága

A következő szekcióban a román Mircera Cǎrtǎrescu, mintha úgy érezné, az irodalom mint olyan en bloc periférikus helyzetben van. Ahogy mondja, kulturális válságot élünk, ami az irodalmat is nagyon erősen érinti. Nem csupán arról van szó, hogy a kultúra amerikanizálódik és kommercializálódik, ez még önmagában nem volna probléma, a gond inkább az, hogy az irodalom mint rendszer van súlyos válságban. Ami abból adódik, hogy az olvasáshoz való viszonyunk változott meg. Az emberek szerinte ma nem könyveket olvasnak, hanem töredékeket, és ez hatalmas változás az olvasás történetében. Amikor egyetemre jártunk, fogalmaz, meghatározó szerepet tulajdonítottunk az elméletnek: a strukturalizmusnak, az orosz formalizmusnak és a többi iskolának, fontos szerzők voltak, Barthes, Bahtyin és a többiek. A költők és írók új nemzedéke azonban nem kíváncsi az elméletre, az irodalmat az önkifejezés általános igényének rendelik alá. Az önkifejezést szeretnék megírni minden egyes könyvben, ahelyett hogy életműben gondolkodnának. És ez végső soron az olvasóra hat vissza.

A szlovén  Drago Jančar egyetért abban, hogy az irodalom kommercializálódása nem feltétlenül probléma. A nagy kiadók egész ipart működtetnek, ami kedvez ennek a folyamatnak, azonban vannak kis kiadók is, gazdasági értelemben talán a periférián, amelyek hajlandók jó könyveket kiadni. Egy kiadónak ráadásul nem feltétlenül kell Párizsban székelnie, sőt, tendencia, hogy egyre több az igazán jó kis vidéki kiadó. Jančar példaként említi, hogy az egyik legjobb magyar kiadó is a fővárostól távol, Pécsen működik.

A Portugáliából  érkező Rui Cardoso Martins arról beszél, ha valaki, hát ő, tudja, milyen periférián lenni, és érezhető, hogy egyaránt utal a földrajzi és a nyelvi perifériára. Periférián lenni szerinte viszont nem feltétlenül rossz. Ha jó könyveket írunk, akkor azokat ki fogják adni, mondja, és a kommersz irodalmi termékektől eltérően jó könyvek nem versenyeznek egymással, hanem éppenséggel tisztelik egymást. A lett Edvīns Raups erre megjegyzi, a fordítás gyakran eredményez minőségromlást, ez a nyelvi periféria tagadhatatlan hátránya.

Csordás Gábor, a beszélgetés moderátora az internetes irodalomról kérdezi Garaczi Lászlót. Bár van olyan elképzelés, hogy az internet teret enged majd a periférikus irodalomnak, és ezzel teljesen átalakítja a rendszert, ez azonban Garaczi szerint illúzió, ő a disztribúció felgyorsulásában látja az internet lehetőségét.

Irodalom és migráció – a népek választása

Ha irodalom és migráció viszonyáról esik szó, mi magyarok – mint oly gyakran - hajlamosak vagyunk elővenni a nemzeti önsajnálatot, és máris azokra az emigrációs írókra gondolunk, akik mostoha körülmények között is óvták, védték nemzeti kultúránk felbecsülhetetlen kincsét, a nyelvet. Ott van például Márai, aki soha nem írt irodalmat más nyelven, mint magyarul. Mindez persze szép, csakhogy a migráció és irodalom kapcsolatának van egy sor ettől eltérő vonatkozása is. Az Európai Írótalálkozó utolsó szekciója ezeket a szempontokat veszi számba.

Jean Portante, francia nyelven alkotó luxemburgi szerző egy történettel kezdi, egy kutyáról, amelyik nem érezte jól magát ott, ahol élt, ezért elment oda, ahol úgy vélte jobb lesz neki. A vágya az volt, hogy a tengerben éljen, ehhez azonban adoptálódni kell a környezethez, ami idegen tőle. A kutya a tengerben végül bálnává változott, ám ettől függetlenül félig-meddig megmaradt kutyának is. Jean Portante szerint, ha migrációról van szó, többnyire integrációról meg asszimilációról beszélünk, pedig valójában adaptálódni kell. Ahogy a kutya is megszabadult a lábától, ám megmaradt neki, ami a múltjára emlékezteti. Portante szerint minden migráns ilyen bálnakutya: magában hordja, ami fontos, de kénytelen alkalmazkodni a külső környezethez.

Alexandra Salmela története még a bálnakutyáénál is érdekesebb. Szlovákiában született, aztán a kétezres évek elején gondolt egyet és finnül kezdett tanulni. 2007-ben aztán kiköltözött Finnországba, és azóta ott él. Finnül ír, nem szlovákul. Azt mondja, nagyon furcsa a nyelvhez való viszonya, a finnje ugyanis nem tökéletes még, és ez teret enged az improvizációnak. Az írást a dzsesszhez hasonlítja, és bár első könyvével hatalmas sikert aratott, mégis azt mondja, nem író, voltaképpen egyetlen könyvet írt meg eddig, és nem tudhatja, lesz-e következő.

A brit Helen Cross más irányból közelít a migrációhoz, őt a kulturális azonosság kérdése foglalkoztatja. Legújabb könyvében például egy fehérbőrű – angol – nő és egy fiatal muszlim férfi szerelméről ír. Helen Crosst az érdekli itt, hogy vajon mit jelent angol nőnek lenni. Nagy-Britanniába skótoknak ugyanis saját parlamentjük van, a walesieknek saját zászlójuk, de az angol, nos, mint népnév leginkább a szélsőjobboldalhoz köthető.

Clare Azzopardi, a fiatal máltai írónőt szintén a bevándorlás foglakoztatja, és az, hogy a mediterráneumnak azon a részén miként keveredik az európai, mediterrán és arab kultúra. A szerző azt mondja, hosszú távon egyetlen kultúra sem őrizheti meg önálló identitását.

A beszélgetés igen szerteágazó, részt vesz benne még az algériai származású  francia író, Jean-Michel Guenassia, és Sandrine Fabbri, a Genfből elszármazott szerző, akinek az apja szlovén, ám sokáig Olaszországban élt, az anyja svájci német, ő viszont a francia nyelvben találta meg az otthonát: „az én házam a francia nyelv”- mondja. És persze ott van a sorban az örök outsider, a belső emigráns, Németh Gábor is.