Menyhárt Jenőt idézve – ha már úgyis róla lesz szó – „kezdjük a végén”. Amikor 2004. május 1-jén, az uniós csatlakozás éjszakáján elvileg létező, de már évek óta nem vagy alig-alig koncertező zenekara, az Európa Kiadó fellépett az A38 Hajón, vélhetőleg senki nem sejtette, hogy nemcsak az ország életében kezdődik új fejezet, de a magyar undergroundban is kezdetét veszi a lehetetlen, vagyis egy különös Európa Kiadó-„visszajátszás”. Az ország életében kezdődött új fejezetet most hagyjuk, mert korai volt az az EU-fória; a másik történet viszont érdemel néhány szót.

Az, hogy a hajó akkor megtelt, még simán betudható a Kiadón, Balatonon, Kontrollon és URH-n szocializálódott negyvenes korosztály időről időre előtörő nosztalgikus hajlamának; az viszont már kevésbé, hogy az erre még abban az évben következő őszi EK-koncertek, majd a 2005-ös tavaszi ráadások és a Gödör-béli, emlékezetes két fellépés is annyi embert vonzott, hogy a koncerteken megmozdulni sem lehetett. És nemcsak a negyvenesek jöttek. Jöttek a hetvenvalahányban születettek, akik a 90-es évek közepén inkább már csak másolt kazettákról hallgatták az időközben Amerikába távozott Menyhárt zenekarát, sőt jöttek a nyolcvanvalahányban születettek is, akik épp akkor bújtak elő, amikor a leghangosabban dübörgött a Helló bébi a Közgázon meg a Bercsényi Klubban.

Hirtelen világos lett, hogy azok a szövegek és az a zene, amit az Európa Kiadó csinált, minden korosztály számára érvényesek; kinek a nosztalgia okán, kinek meg azért, mert a szép új világ néha csak technikailag különbözik a ronda régi világtól – leginkább pedig ugyanúgy fennáll benne a mainstream és az alternatív „értékrendszer” (életérzés, ízlés, gondolkodás, a kívánt aláhúzandó) különbsége.

Úgy is mondhatnánk, hogy egy bizonyos közönség körében a retródivattal együtt nem rossz értelemben, de ismét divat lett az Európa Kiadó is. Először a hajón elhangzott koncertek jelentek meg DVD-n, majd a magyar újságírás alighanem legszemtelenebb alakja, Para-Kovács Imre és Menyhárt Jenő kitalálta kettőjük „beszélgetőkönyvét”. A pár hónapja megjelent, Amerika Kiadó című kötet súlyosra sikeredett – nemcsak a közel 500 oldal miatt (állítólag ez a húzott verzió); de azért is, mert a zenekar és Menyhárt személyes története mellett minden eddiginél érthetőbben bontakozik ki belőle a 80-as és a korai 90-es évek arca. Persze nem ez az első könyv a korról és a korabeli undergroundról, elég talán Őz Zsolt (Vidámpark) kötetét említeni, vagy a még kéziratban lévő, de már így is terjedő Dönci- (Dénes József-)visszaemlékezést.

Menyhárt szövege – pontosabban Para-Kovács Imre kérdéseire adott válaszai – a leginkább azért egyedülálló a vonatkozó irodalomban, mert olyasvalaki idéz fel egy máig tisztázatlan, feldolgozatlan kort, akinek kegyetlenül pontos a memóriája, nagyon racionális, és megvan az a hajlama, hogy egy-egy történetet, eseményt, jelenséget egyszerre több oldalról vizsgáljon és mutasson be. Sem akkor nem viszik el az érzelmei, amikor a hanglemezgyár szép emlékű Erdős elvtársáról, a besúgói hálózatot építő ügynökökkel való találkozásáról vagy az úgynevezett tatai konferenciáról beszél, amelyet – 1981 márciusában – a szakszervezetet létrehozni szándékozó zenészek kezdeményeztek. A megbeszélésen részt vett Tóth Dezső elvtárs is, a művelődési miniszter helyettese (néhány legendás kijelentése a mai napig terjed az interneten); aki azt javasolta az összegyűlt zenészeknek, hogy amennyiben valóban szakszervezetet akarnak, közösen vegyék fel a harcot az underground zenekarok ellen, amelyek „a szocialista rendszerrel alapvetően összeegyeztethetetlen tevékenységet folytatnak”. Tehát kvázi megzsarolt néhány, nem is olyan rossz zenészt – akik Hobó kivételével belementek a játszmába, és „veszélyesnek” nyilvánították az URH és a hasonló együttesek tevékenységét. És itt jön a Menyhárt-féle szöveg finomsága: Hobón kívül, akinek egyenességét és kiállását dicséri – holott nagyjából mindenki tudja, kikről van szó –, egyetlen nevet sem említ, nem fröcsög és nem csapja le a labdát. Megpróbálja értelmezni a döntés (döntések) okát; ahogy írja – mondja –: „Én elsősorban nem személyesen haragudtam azokra az emberekre, akik megpróbáltak üldözni vagy kirekeszteni minket, hanem mindenekelőtt azzal álltam szemben, amit képviseltek. Minden hatalom sajátja, hogy bizonyos konformista és behódoló attitűdöket kifizetődővé tesz és jutalmakkal honorál. […] Bármilyen politikai vagy gazdasági rendszerben élni nem egy ártatlan helyzet. Az ember nagyon könnyen bepiszkolhatja a kezét. […] Véleményem szerint azonban mindenki személyes felelősséggel tartozik önmaga és mások előtt azért, hogy ilyen szituációkban mit és hogyan cselekszik”.

És itt az Európa Kiadó-számok érvényességének kulcsa: ez a „fej” (hogy ismét saját szavait használjuk) a könyv tanúsága szerint sem a hírnévért, sem a pénzért, de még csak egy jól hangzó fél sorért sem piszkolta be a kezét; makacsul csinálta a dolgát éveken keresztül, akkor is, amikor lehetett, és akkor is, amikor nem. Több ez, mint valami ködös „ellenállás” vagy ordítás a mindenkori hatalom pofájába. Amikor a „magyar punkok” az idő tájt azt üvöltötték, hogy „Erdős elvtárs, a kurva anyád”, az tulajdonképpen hiteles volt, csak éppen Erdős elvtárs elhunyt, a mai húszévesek meg azt sem igazán tudják, kinek az anyját és miért, ezzel szemben majdnem pontosan átérzik, hogy mit jelent, amikor az Európa Kiadónál megszólal, hogy „ez a város egy távoli bolygó”, vagy az, hogy „agyamban kopasz cenzor ül, minden szavamra ezer fül”.

Persze a kötet nem kizárólag a hatalom kontra Európa Kiadó témát járja körül. Pontosan kirajzolódik belőle a korabeli, mára zavarosnak tűnő zenekari fúziók és szakítások története, néhány, a mai napig meghatározó figura (Baksa Soós, Víg Mihály, Vető János, Másik János, Müller Péter Sziámi, Dénes József stb.) arcéle; egy-egy szám keletkezésének háttere – a legviccesebb talán a „Rendőrlány” sztorija; ezen túl pedig első kézből értesülünk Menyhárt Jenő magánéletének fordulatairól is: ez ügyben lehetséges, hogy nem ártott volna valami distinkció – a különféle szerelmek és egyéb kapcsolatok hálójának mégoly pontos és visszafogott felidézése is leviszi itt-ott a könyvet Story magazinosba vagy színészéletrajzosba.

A kötet utolsó egyharmadát kitevő amerikai történet nagyjából a Hungarian man in New York téma egyedi és izgalmas variációja, illetve a Magyarországon máig méltatlanul kevés érdeklődést kiváltó Mr. Con. And The Bioneers Brave New World Orchestra – az új, amerikai zenekar – története.

Akkor, a 90-es évek elején-közepén talán senki nem értette, hogy Menyhárt Jenő, a rockandroll-sztár miért hagyja itt a jól menő boltot, és miért jobb neki Amerikában szobát festeni, mint Magyarországon zenélni. A magyarázat Menyhárt módra egyszerű és logikus: ahogy mondja, úgy vélte, itthon már mindent megcsinált a rockzenében, amit lehetett. És ezzel nehéz lenne vitatkozni. (Legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy jó pár figurának inkább Amerikába kellene mennie, minthogy egy-egy stadionban szánalmas mega-emlékkoncerten parodizálja egykori fénykorát.)

A kötetből kibontakozó Amerika- (pontosabban New York-)kép egyszerre visszataszító és érdekes, érthetetlen és érthető: a figura, akit ott már csak MJ-nek neveznek, írónak sem lenne utolsó: szinte megfoghatóan tudja érzékeltetni egy idegen kulturális közeg lényegét. Több szó esik a New York-i zenekarról is, amelyet itt, Budapesten csak egy nagyon szűk közönség hajlandó észrevenni. Pedig aki ismeri Mr. Con. és társai tevékenységét (a lemez címe String Reality, kiadója a Bahia), pontosan tudja, hogy meglehetősen magas, szinte kortárs komolyzenei minőségről és értékes szövegekről van szó – igaz, a dalok angol nyelvűek. Annak azonban, aki elsősorban az Európa Kiadó-sztorira kíváncsi, kissé unalmas lehet az új zenei világhoz kitalált gitárpengetési technika részletezése vagy a különféle számok keletkezésének élményháttere.

A végén kezdtük, és ezután ismét a vége jön: a kötet a 2004-es és 2005-ös budapesti Kiadó-koncertek történetével zárul.
„Az a helyzet, hogy a rock and rollról sok mindent lehet gondolni és mondani, lehet elemezni, vitatkozni róla, amikor azonban eljön a pillanat, akkor fel kell venni a hangszereket, ki kell menni a színpadra, és játszani kell. Végül is erről van szó” – mondja Menyhárt a kötet vége felé. Ehhez legfeljebb két dolgot fűzhetünk hozzá. Az egyik az, hogy akárhogy igyekszik az ember, a „rock and roll egy állat, hatalmasabb nálad”; a másik pedig az: a kötethez mellékelt függelék és névmutató – legalábbis nyelvileg, a helyesírást és tördelést illetően – kritikán alulira sikeredett.

 

 

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó – Beszélgetések Menyhárt Jenővel. Glória Kiadó, Budapest, 2006, 462 oldal, 2980 Ft