Idén kilencedik alkalommal rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idejével egyidőben, azonos helyszínen az Európai Elsőkönyvesek fesztiválját, melyre Szlovéniából, Spanyolországból, Lengyelországból, Romániából, Szlovákiából, Bulgáriából, Ausztriából, Horvátországból, Belgiumból, Olaszországból, Angliából, Dániából, Csehországból, Portugáliából, Franciaországból, Németországból és Lettországból várnak vendégeket, s természetesen magyar résztvevője is lesz a rendezvénynek. Közülük néhányat ismerhetnek meg ebből a cikkből.

Rachida Lamrabet, a belga vendég (1970) marokkói származású belga írónő, Flandriában él. A brüsszeli Esélyegyenlőségért és Rasszizmus Elleni Harcért Központ jogásza. 2006-ban Mercedes 207 című elbeszélésével elnyerte a Kif Kif „Színezd a művészetet!” irodalmi díjat. Az elbeszélés – mely egy marokkói férfiról szól, aki folyamatosan ingázik marokkói és antwerpeni családja között – bekerült a Kif Kif. Új hangok Flandriából (2006) című kötetbe. 2008-ban a BNG Új Irodalmi Díját nyerte el Isten gyermeke című elbeszéléskötetével. A Nők Földje Rachida Lamrabet első regénye. A könyv nagy érdeklődést keltett, és igen kedvező fogadtatásban részesült.
Evgenia Ivanova, a bolgár vendég 1952-ben született Szófiában. Színháztudomány szakot végzett, majd tudományos érdeklődése az etnológia felé fordult, ilyen témában védte meg doktori értekezését, majd később habilitált. Monográfiák, tanulmányok és cikkek szerzője, amelyek Bulgáriában és külföldön jelentek meg. Kiadott két elbeszéléskötetet.
1990-ig kulturológiai és néprajzi tudományos intézményekben dolgozott. Az Izbor (’Választás’) című folyóirat és annak Iztok-Iztok (’Kelet-Kelet’) című nemzetközi mellékletének kiadója és szerkesztője (1990-1996). A Kelet-Európai Humanisztikai Intézet vezetőségének elnöke és a Rodope-hegység – a tolerancia modellje a Balkán-félszigeten elnevezésű interdiszciplináris projekt vezetője. Az Új Bolgár Egyetem docense. 2008-ban elnyerte a kultúrtudományok doktora címet (2008). Érdeklődési területei: Nemzetek és nemzetalakító folyamatok, kisebbségek, etnikai politika, a Balkán-félsziget.

Regénye, a Foto Sztojanovics a bolgárok XIX. századi történelmének legeseménydúsabb időszakáról (1860-1880) mesél: a nemzeti felszabadítási harcokról, az oszmán uralom alóli felszabadulásról és az új bolgár állam kezdeti berendezkedéséről. Az elbeszélés három aspektusból tárul elénk: Atanasz Karasztojanov fényképészéből a naplóján keresztül (amelyet a harmadik elbeszélő misztifikáltnak tart), Viktóriáéból, a fényképész unokájáéból és a történész Evgeniáéból, aki folyamatosan vitatja az első két aspektust. A negyedik aspektust azok a fényképek nyitják meg, amelyeket a három elbeszélő kommentál és szinte új formába önt. Ily módon a bolgár történelem „szent” évtizedei demitologizált, emberi, sőt néha szórakoztató alakot öltenek.

A regényt túlnyomórészt 1988-1989 között írta, a rendőrség kétszer lefoglalta. Evgenia Ivanova másik két történelmi regényét és egy novelláskötetét nem adták ki – 1989 előtt politikai, utána pedig pénzügyi okok miatt. Talán ezért nem foglalkozik szépirodalommal, de szándékában áll visszatérni hozzá. Nem tudja, hogy ez reményként vagy fenyegetésként hangzik-e.

A dán Janni Olesen 1975-ben született Ålborgban, ahol angol- pszichológia szakon végzett 2002-ben. 2008-ban debütált „Amit tudnod kell“ című regényével. A kritika nagyon jól fogadta a könyvet, többen igazi generációs regénynek kiáltották ki, amely a 70-es években született fiatalok érzékeny pontjaira mutat rá. Olesen első regénye kaján humorral és hiteles indignációval tárgyalja a generáció szexuális keresgélését és
egoizmusát. Azt is hangsúlyozza, mibe kerül ezeknek a fiataloknak az énközpontú, minden kötődéstől rettegő életmód.
Az „Amit tudnod kell“ című regényével Jani Olesen 2008-ban megnyerte a Danske Bank által odaítélt „Elsőkönyvesek díját“ Dániában.

Elisa pszichológiát oktat. Eredetileg kórboncnoknak készült, mert az élő emberek zavarják. Váratlanul szenvedélyesen beleszeret Jakobba, egyik tanítványába, a befelé forduló fiatalemberbe, olyannyira, hogy a legalkalmatlanabb pillanatokban teljesen elveszíti a fejét.

Jakob viszont éppen egy szexuálisan hervadó kapcsolatban él Mariával. Amikor hirtelen magával ragadják homoszexuális képzelgései, elhagyja barátnőjét egy interneten szerzett kapcsolat kedvéért, és így kapcsolatba kerül a város alvilágával is. Thomas, Elisa kollégája és Jakob barátja, titkos éjszakai életet él különböző chat-fórumokon, míg a családja békésen alszik körülötte.

Az Amit tudnod kell, üdítően más, energikus, dühös és ironkus regény az identiásról és szexualitásról, a szexualitás egyesítő erejéről, egyszersmind arról a képességéről is, hogy végletes, feneketlen magányba taszítsa az embert.

Maša Kolanović, a horvát elsőkönyves 1979. november 19-én született Zágrábban. 2003-ban diplomázott a Zágrábi Tudományegyetem bölcsészkarának összehasonlító irodalomtudományi és kroatisztikai szakán. 2004-től tudományos munkatársként dolgozik a Zágrábi Tudományegyetem BTK Kroatisztikai Tanszékének új horvát irodalmi szakán. A 2005/2006-os tanévben Herder-ösztöndíjas volt a Bécsi Egyetemen.

A Zágrábi Egyetemista Központ „X Generáció“ című pályázatán 2001-ben díjat nyert Piócák magányosoknak c. verseskötetével (Pijavice za usamljene, Studentski centar, Zagreb), 2008-ban pedig a zágrábi VBZ Könyvkiadó megjelentette „A szlobostinai Baribie (Sloboština Barbie) című regényét.

A szlobostinai Barbie (Sloboština Barbie, VBZ, 2008.) regény a felnövésről egy kislány szemével nézve, a szocialista rendszer felbomlásának és a horvátországi háború kitörésének évéből. Noha a légiriadók alatt az új zágrábi Sloboština negyed panelházának pincéjébe szorult gyerekek számára abban az időben mindentől fontosabb volt a Barbie-babák utópisztikus világa, a játékba mégis beférkőzött az őket is körülvevő háborús valóság. A háborús tapasztalatok, a híradókból, a propagandából és a korabeli ideológiai diszkurzusokból kölcsönzött elemek „színház a színházban“ módjára, fanyarul ugyan, de a Barbie-babázásban is hamarosan visszaköszönnek. A gyerekek és a játékbabák kalandjai a csodálatos és tökéletes kivitelezésű, a Barbie babáktat gyártó Mattel-műgalakszison belül is felforgató elemnek számító hamis bábú alkaja körül forognak. Megidézik a közelmúlt épphogy elvetett, valamint az „újonan megszerzett“ hagyományok és a nyugati pop-kultúra jelképeit, s mindazt ami tartozéka volt annak a skizofrén kornak, amelyben a rendszerváltó korosztály nevelkedett. Ezért A szlobostinai Barbie az utolsó jugoszláv és az első önálló horvát generáció gyermekkorának regénye.

A lengyel vendég, Sylwia Chutnik 1979-ben született, Kultúr- és gender tudományokból diplomázott Varsóban. A lengyel anyák jogaival foglalkozó MaMa Alapítvány elnöke, szociális munkás, egy feminista csoport, a Porozumienie Kobiet 8 Marca tagja. Varsói idegenvezetőként is találkozhatnak vele a turisták. A Zsebatlasz a nőkhöz irodalmi bemutatkozása. Úgy tűnik, lassú ritmusban csordogál az élet a varsói Opaczewska utcai bérházban. Semmi nem jelzi a közelgő katasztrófát. A könyv hősei: Czarna Mańka (avagy a Fekete Marcsa), Mária asszony, Marysia és Marián (hölgy)úr, akik úgy tűnik, egy életre elvesztek szerepükben mint gasztronóm anyák, gyereküket cicomázó szülők, rózsaszín kislányok, cukrászok és piaci kofák, szélesre tárják előttünk lakásuk ajtaját. A Zsebatlasz a nőkhöz egy mai városi legenda, némi krimivel átszőve…

A könyv minden fejezete (Piacozók; Összekötők; Utánzatok; Hercegkisasszonyok) panorámaképpel kezdődik, mely névtelen nőtípusokat mutat be felvázolva életkörülményeiket. Ezt követően a szerző áttér a „közelikre”, és csak az általa kiválasztott „faj” egyetlen képviselőjére összpontosít. A négy, különböző generációt reprezentáló főhőst - s nem hősnőt, mivel egyikük nőies férfi - az kapcsolja össze, hogy ugyannak a bérháznak lakói. Különböző világaik így végül egyetlen valóságot alkotnak. Márpedig ha ezt „a varsói Opaczewska utca valóságának” tekinthetjük, akkor, Sylwia Chutnik biológiai kritériumait alkalmazva, beszélhetünk róla mint ökoszisztémáról, lakóiról pedig mint egy őshonos faj képviselőiről, mely a rendszer belső viszonyait meghatározza.
Összekapcsolva a szerző által alkalmazott két látószöget, felvetődik a természetfilmekkel való összehasonlítás lehetősége. Mégis: ezek a kiragadott típusok nem reprezentatívak, nem egy-egy jellegzetes életmódot tükröznek vissza; pszichológiai szempontból ellenben érdekesek. A szerző nem behavioristaként lép fel, hanem betekintést nyújt az ábrázoltak lelkivilágába. Vagy még inkább, megalkotja számukra ezeket a lelkeket. Megpróbálja megérteni, miért őrül meg Maryśka, miért akar meghalni Mária asszony, miért nem képes Marián kötődni egyetlen nőhöz sem és miért változik éjjel terroristává a tizenéves Marysia. Az életet meghatározó döntések meghozatalának nem a társadalmi, hanem az egyéni feltételeit vizsgálja tehát.
Mária asszony például még mindig képtelen megszabadulni a háborús traumától. A varsói felkelés egykori bátor összekötőjének, aki csodával határos módon menekült meg, élete végén a teljes magány jutott osztályrészéül. Betegen és tehetetlenül egy utolsó tiltakozó aktusra szánja el magát, miközben tudatában van annak, hogy öngyilkos demonstrációja észrevétlen marad. Mária asszony esete olyan régi hősök sorsát idézi fel, akiket életük végére feledésre ítéltek, borzalmas körülmények közötti puszta vegetálásra.
Ugyanilyen megindító a könyvben megírt többi emberi sors is, annak ellenére, hogy Chutnik tragikomikus hangnemben számol be ezekről.
A távolság, melyből szemléli őket, és ami elvárás a biológus-dokumentumfilmessel szemben, nem homályosítja el rendkívüli érzékenységét. Az elbeszélésgyűjtemény mögött álló, jól átgondolt koncepción kívül tehetsége az elbeszélés szerkezetének, a társadalmi csoportok és egyének hiteles portréinak megalkotásában, valamint az említett érzékenység teszi különlegessé a fiatal szerzőt. Chutnik, aki egyelőre saját hangját keresi, ha még nem is teljesen kiforrott író, de rendkívül ígéretes és minden bizonnyal a legérdekesebb idei elsőkönyves a ma huszonéves generációból.

A magyar résztvevő idén Vincze Ferenc lesz, aki 1979-ben született Marosvásárhelyen, Romániában. 1989 óta él Magyarországon. Tanulmányait magyar, német és összehasonlító irodalomtörténet szakon végezte az ELTÉ-n. Diplomaszerzés után, 2005-ben kezdte el a doktori képzést szintén az ELTÉ-n, komparatisztika szakirányon. 2005-től a Napút irodalmi folyóirat kritika rovatának a szerkesztője. 2008-ban a Nemzeti Tankönyvkiadó szerkesztőjeként is dolgozott. Írásai több irodalmi folyóiratban is napvilágot láttak. 2008-ban Junior Prima díjat kapott Magyar irodalom kategóriában. Első kötete A macska szeme címmel 2007-ben jelent meg a Napkút és a Fiatal Írók Szövetsége közös kiadásában.

Vincze Ferenc A macska szeme című kötetében a történések két síkon mozognak. Az egyikben a nagyvárosi bérházban élő Marosán Tihamér újságíró és a gangos körfolyosón megforduló emberek mindennapjait követhetjük nyomon, míg a másikban személyes hangvételű, néhol látomásos elbeszéléseket olvashatunk. A két sík nem választható el egymástól, folyamatos váltakozásuknak köszönhetően meghökkentő történet rajzolódik ki az olvasó előtt.

Benedict Wells, a német vendég 1984-ben született Münchenben. Hat éves volt, amikor bentlakásos iskolába került, és az elkövetkező éveket három különböző internátusban töltötte Bajorországban. 2003-ban érettségizett, majd Berlinbe költözött, ahol úgy döntött, nem tanul tovább, hanem megírja első regényét. Hogy pénzt keressen, különböző munkákat vállalt el: az elmúlt két évben például egy televíziós csatorna talkshow-jának szerkesztőségében dolgozott. Szabadidejében szenvedélyesen, ám csapnivalóan focizik, valamint az ígéretes Darts of Pleasure együttes tagja.

Osztrák részről Reinhard Kaiser-Mühlecker lesz a vendég – ő 1982-ben született Kirchdorf an der Kremsben. Gyermekkorát szülei majorságában töltötte a felső-ausztriai Eberstallzellben. Bécsben mezőgazdasági, történelmi és nemzetközi fejlődési tanulmányokat folytatott. Irodalmárként 2007-ben az edenkobeni alkotóház ösztöndíjasa volt. A Hosszú séta, megállókkal? az első könyve. Megkapta érte a Jürgen Ponto-díjat.

A „Hosszú séta, stációkkal“ az 1950-es években játszódik a felső-ausztriai hegyek között. Theodor, az én-elbeszélő átveszi szülei majorságát, feleségül vesz egy városi lányt, egy jó asszonyt, ahogy Theodor anyja mondja, aki szintén a majorságban él. A pontosságra törekvő, hallatlanul sűrű elbeszélői nyelven a 25 éves szerző egy házasság történetét meséli el, amelyben a férfi és a nő kölcsönösen eltávolodik egymástól. A regény egy elidegenedés mesterien megformált története.

Portugáliából João Tordo érkezik. Ő 1975-ben született Lisszabonban, filozófia szakot végzett, majd újságírást és kreatív írást tanult Londonban és New Yorkban. Jelenleg független újságíróként, fordítóként és televíziós sorozatok forgatókönyvírójaként dolgozik.

2004-ben írta első regényét, O Livro dos Homens sem Luz (A sötétségben élő férfiak könyve) címmel, melyet a kritka nagyon jól fogadott, s szerzőjét a kortárs fiatal portugál irodalom egyik nagy reménységeként ünnepelték. Az Hotel Memória (Emlékezés Hotel, 2006), és a The Three Lives (Három élet, 2008) regényekkel mára a portugál irodalmi élet ünnepelt sztárja – így kissé ki is lóg az elsőkönyvesek csapatából.

Szlovén vendégként Gabriela Babnik érkezik, aki jelenleg komparatisztika szakos posztgraduális hallgató Ljubljanában. A németországi Goeppingenben született 1979. szeptember 3-án. Összehasonlító irodalomtudományból és irodalomelméletből diplomázott a ljubljanai bölcsészkaron, jelenleg magiszteri dolgozatát készíti a modern nigériai regényről. Ha nem Burkina Fasóban vagy Maliban tartózkodik, akkor a ljubljanai Rózsavölgyben található, ahol a könyveket bújja és kókuszteát iszik. Számos szlovén magazinnak és fesztiválnak volt munkatársa, gyakran jár Afrikába, mely regénye színhelyét is adja. 

A Gyapotbőr a férfi elbeszélő perspektívájából íródott.  Ousmane, az elsőszemélyű elbeszélő Burkina Faso, nyugat-afrikai köztársaságból érkezik, amit első sorban Thomas Sankara forradalmáról ismernek a világban. Az 1987-ben meggyilkolt burkinai elnök a regényben Mitterand francia elnök beszédeiben jelenik meg, ezeket az első személyű elbeszélő találja ki Ljubljanában, ahol egy szerelem miatt maradt ott.  Maga mögött hagyott tehát rádióantennát, rádiót, a rádióból felhangzó mali bluest, a mamáját, Sitát, nagyapját Kalifot,fehér lovakat, sivatagot, felégetett füvet, fákon alvó szellemeket ... Újra környezetében újra meg kell határoznia saját identitását. Járja a várost, a Nemzeti Galériát, amelyben ott van Ažbet Néger nő című festménye, megy a Čopova utcán, át a Hármashídon ... Otthon, a 31 négyzetméteren elgondolkodik azon, hogy a feketéké valóban hosszabb-e , mert ha hosszabb, ő biztosan kipróbálná, gyapotfehér bőrű asszonyára gondol, aki csoportokat vezet a Nemzeti Galériában, a történetekre az ősrégi mali királyságból ... És egy délután ott találja magát a lány családjánál, amely hagyományos, magába zárkózó szlovén család, marhahúslevessel, marhazenével, az egész család őt figyeli a szeme sarkából, és azt kérdezi magában, vajon a lányuknak a világ összes férfija közül miért kellett pont egy feketét, ráadásul muzulmánt találnia. A regény végét az olvasó tetszése szerint megválaszthatja, valahogy úgy, mint Fowles: A francia hadnagy szeretője című regényében.