hirdetés

Év végi körkérdés 2018 – Bárány Tibor

2019. január 7.

2018-ban három könyvet olvastam kínosan visszafogott habzsolással: időrendben visszafelé haladva Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy (Magvető), Tolnai Ottó  Szeméremékszerek (Jelenkor) és Térey János Káli holtak (Jelenkor) című regényét. – Év végi körkérdésünkre Bárány Tibor az év elején válaszolt.

hirdetés

1. Műfajtól függetlenül mi jelentette az Ön számára a 2018-es év legkatartikusabb olvasmányélményét, és miért?

A katarzissal bajban vagyok, nem tudom, milyen az, amikor ilyet él át az olvasó, így azt sem tudom eldönteni, volt-e benne részem 2018-ban. (Majd megkérdezem a művészetpszichológusomat, mondanám, ha lenne művészetpszichológusom.) Azt viszont tudom, mi történik, amikor egy mű nagy hatással van rám – függetlenül az irodalmi ízlésemtől vagy attól, milyen körülmények között vettem a kezembe a könyvet, mi járt a fejemben közvetlenül olvasás előtt, feladatot teljesítek-e vagy a magam kedvére foglalkozom a szöveggel, vagy a hírek szerint épp milyen kulturális intézmény ellen intézett támadást a kormányzati propagandagépezet. Nagy hatású mű jelenlétében megbomlik az olvasás természetes (azaz a szöveg által diktált) tempója. Minél gyorsabban meg akarom ismerni az egész műalkotást, szenvedélyesen falom a szöveget, rohanok, habzsolok – másfelől viszont nem szeretnék kizuhanni a mű világából, elsiklani a fontos részletek felett, nem várom a véget, a legkevésbé sem, legszívesebben megállítanám az időt, ó, ne szállj tovább, pillanat, ezért zavartan visszafogom az olvasás ritmusát, erőnek erejével kizökkentem magam, hogy a megállások, visszalapozások és újraolvasások után visszazökkenhessek, egészen a következő megtorpanásig.

2018-ban három könyvet olvastam ezzel a kínosan visszafogott habzsolással: időrendben visszafelé haladva Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy (Magvető), Tolnai Ottó Szeméremékszerek (Jelenkor) és Térey János Káli holtak (Jelenkor) című regényét. Érdekes módon mindhárom kötet megjelenése, ahogy mondani szokás, eseménnyé vált a kortárs magyar kulturális közegben – és mindhárom megosztotta az értelmezőket, a professzionális kritikusoktól a könyves közösségi oldalak kommentelőiig és az olvasóbloggerekig. (A félnyilvános Facebook-posztokról már nem is beszélve.)

Első pillantásra úgy tűnik, hogy így vagy úgy mindhárom regény igyekszik megfelelni a ma uralkodó (részben kimondott, részben kimondatlan) olvasói elvárásoknak. Szlogenszerűen összefoglalva: irodalmilag megformált személyesség plusz (társadalom)kritikai realizmus. A mű ne pusztán sajátos perspektívát nyisson a világra, de ez a perspektíva legyen valamilyen hús-vér szubjektum sajátos, megélt nézőpontja, amelyből – legalább közvetve – feltárulhat a minket körülvevő társadalmi valóság természete, különös tekintettel az emberhez méltó élet számunkra itt és most adott rendszerszintű akadályaira.

A Mágneshegy, a Szeméremékszerek és a Káli holtak azonban mintha mégsem egészen ennek a poétikai programnak a jegyében született volna. Egyik regényben sincs olyan narrátori vagy szereplői tudat és nyelvi szólam, amely tökéletesen uralná a szövegteret (márpedig a mű nyelvi alakulásától nagyobb részben függetlenül elgondolható szubjektum híján nincs sok értelme „pszichológiai valószerűségről” beszélni). A fikció feltételezett szabályrendszere időnként felborulni látszik: a regény cselekményét az előzetesen adott dramaturgiai szabályok helyett részben motivikus és retorikai kapcsolatok irányítják; „idegen” zsánerek kódjai jelennek meg a szövegben, olyan zsánereké, amelyek a legkevésbé sem „realisták” és egyáltalán nem a vallomás elbeszélői alaphelyzetével dolgoznak; továbbá a mű folyamatosan újraértelmezi az általa előírt implicit olvasói szereputasításokat. A látszólagos formai lezártság ellenére mindhárom regény többé vagy kevésbé töredékes – mind a cselekmény, mind a tételesen összefoglalhatónak gondolt „tanulság” (szebben: a mű által közvetített általános propozíciók) szintjén.

Mindezt a kritikusok jelentős része – ismét csak: a profiktól a moly.hu kommentelőiig – a művek gyengeségének tekintette. Minden zseniális részmegoldás ellenére, állapították meg sokan, a regényírás sajnálatos módon meghaladta a szerzők erejét. Lehet, hogy jó érzékük van a lírai vagy prózai kisformákhoz, a nagyforma egyben tartása azonban másfajta tehetséget kíván. (A kritika Téreyvel volt a legszigorúbb, feltehetőleg nem függetlenül a szerző public image-étől; Mán-Várhegyi jobban járt, csak ne lett volna irodalmi értelemben ennyire ambiciózus!, vagy legalább ne nevezte volna a könyvét novellafüzér helyett regénynek; Tolnai esetében pedig az elismerés hangjába a szomorúság halk szólamai vegyültek, milyen kár, hogy a szerzőre jellemző „nyelvi áradás” ezúttal nem találta meg a tökéletes irodalmi formát.)

Pedig hát a helyzet az, hogy ezek a szerzők épp ilyen regényt akartak írni. Mindhárom könyv számomra azt példázza (persze más és más hangsúlyokkal), hogyan lehet a posztmodern irodalom szövegtechnikáit hasznosítani egy olyan nagyepikai konstrukció létrehozása során, amely (olvasóbarát módon) nem mond le a „hagyományos” regényeszközök komoly használatáról, miközben határozottan nem az egységes, önmagával azonos és a saját maga számára áttetsző szubjektumot tekinti a történetmesélés centrumának. És amelynek a kérdésfeltevései jellegzetesen a posztmodernen túlról, a 21. század elejéről származnak. Bocsánat a nagy szavakért, a Mágneshegy, a Szeméremékszerek és a Káli holtak a maguk irodalmilag legkevésbé sem naiv módján arról a világról szólnak, amelyben mi élünk –

persze nem bemutatják ezt a világot, hanem művészi értelemben újrateremtik, és ennek jegyében másfajta szubjektumfelfogással dolgoznak, mint ami számunkra talán magától értetődő lenne. A művek horizontja tágas, tétje óriási: így vagy úgy, mindegyik az idegenség lehetséges megismerésformáinak kritikáját nyújtja – a társadalomtudományos megértéstől a művészi megismerésen át az identitás meghatározásának és a Másik fogalmi megragadásának különféle nyelvi-retorikai stratégiáiig. Ha engedjük a regényeket szóhoz jutni, és nem csupán az előzetes irodalmi elvárásainkat próbáljuk rájuk olvasni (személyesség plusz kritikai realizmus), emlékezetes élményben lesz részünk, mi több, új fényben tűnnek fel a saját életünk dilemmái. Lehet, hogy ilyen a katarzis?

(És mindezek fényében nem nagyon kavar fel, hogy a Mágneshegy szerkezetéből talán valóban „kilóg” a disztópikus történetszál és általában véve a fantasztikum, hogy a Szeméremékszerek szövege a regény harmadik harmadára veszít az erejéből, a Káli holtak esetében pedig helyenként tényleg nem nyílik megfelelő távolság a mögöttes elbeszélői tudat és a főhős-narrátor tudata között. Lehet, hogy így van. So what?)

2. Mely prózai mű (novellagyűjtemény, regény), verseskötet, dráma-, illetve esszé- és/vagy tanulmánykötet volt Ön szerint a legkiemelkedőbb?

Az előző kérdésre túl hosszan válaszoltam (lásd még: „túlbeszélés”), ezért mostantól szűkszavú leszek. Az említett három regényen túl három jelentős kortárs magyar prózakötetet olvastam 2018-ban: Szvoren Edina: Verseim (Magvető), Márton László: Két obeliszk (Kalligram) és Garaczi László: Hasítás (Magvető). De kedveltem még Gerőcs Péter Árvaképek (Kalligram) című és Milbacher Róbert Léleknyavalyák (Magvető) című regényét is. (És igen, két nagyon várt könyvet végül nem sikerült idén elolvasni, ígérem, hamarosan pótolom a mulasztást: Bartók Imre Jerikóját (Jelenkor) és Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosemjét (Magvető). És Oravecz Imre trilógiájának harmadik kötete, az Ókontri (Magvető) is 2019-re marad, ahogy Cserna-Szabó András második regénye, Az abbé a fejével játszik (Helikon) is.)

Ami a versesköteteket illeti: nagy örömmel láttam, hogy Takács Zsuzsa költészete lassan megkapja azt az elismerést, amelyet megérdemel; gyűjteményes kötete (A Vak Remény, Magvető) fontos állomás ezen az úton. Az idén megjelent verseskötetek közül legnagyobb kedvvel Simon Márton (Rókák esküvője, Jelenkor), Kemény István (Nílus, Magvető), Szálinger Balázs (361°, Magvető), Rakovszky Zsuzsa (Történések, Magvető), Markó Béla (Bocsáss meg, Ginsberg, Kalligram) és Fekete Ádám (Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában, Magvető) könyvét olvastam.

2018 legjelentősebb irodalmi tárgyú tanulmánykötete még 2017-ben jelent meg, egészen pontosan december 31-én, a Műút folyóirat digitális mellékleteként: A szöveg vonzásában. Arató László tiszteletére (szerkesztette Fenyő D. György). A kötet Arató László legfontosabb írásait tartalmazza – köztük néhány olyan klasszikust, mint a „Tizenkét tézis az irodalomtanítás válságáról” –, kiegészítve a szerző hatvanadik születésnapjára rendezett konferencia előadásainak szerkesztett szövegével. Arató műelemzései, mint ahogyan elméleti megfontolásai is „a nagy, és alapvető gyakorlati kérdésre utalnak, az olvasásra, kulturális megértésre nevelésre”, írja a kötetről Radnóti Sándor, és igaza van. Szlogenszerűen fogalmazva: a kortárs magyar kultúra sorsa azon áll vagy bukik, mi történik a tantermekben a magyarórán. Arató írásai pedig nem csupán segítenek tudatosítani ezt a fontos tényt, nem pusztán részletgazdag kiáltványok, de megmutatják az olvasónak (köztük a magyartanítás tekintetében laikusoknak is), hogyan álljunk neki e szakmai feladatok megoldásának. (Ha már Aratónál tartunk, a magyartanítás elméleti és gyakorlati kérdéseitől teljesen függetlenül ő írta az egyik legizgalmasabb kritikát 2018-ban a Káli holtakról.)

És még valami: december elején megjelent Tőzsér János könyve (Az igazság pillanatai, Kalligram), amely várakozásaim szerint jó értelemben felforgatja majd a kortárs magyar filozófiai életet. Volna itt egy kis elfogultság: a kötetet én szerkesztettem. Ezért nem dicsérem, csak annyit mondok: senkit sem fog hidegen hagyni, akit kicsit is érdekel a filozófia. Legalábbis bízom benne.

3. Mit tart az év legjobb fordításban megjelent könyvének (a fordító megnevezésével)?

Robert Menasse: A főváros (Geopen), fordította Győri László. (Tessék egy csipetnyi sóval kezelni, idén nagyon esetlegesen olvastam világirodalmat, ezért biztosan igazságtalanságot követek el, amikor ezt az egyetlen fordítást emelem ki az örvendetesen gazdag termésből.)

4. Ön számára ki az év felfedezettje?

Mán-Várhegyi Réka. (Valamint Vonnák Diána, akinek a szakmai munkásságát már régóta ismerem, de nem tudtam, hogy a tanulmányok és esszék mellett remek novellákat is ír.)

5. Mit tart az év legizgalmasabb folyóirat-, heti- és napilap-, illetve online publikációjának?

Jó érzés lenne tárgyilagosan, kissé unottan számba venni az év legjelentősebb publikációit a papíralapú és az online kulturális sajtóban, a napi- és hetilapoktól a folyóiratokig. Erre sajnos nincs mód. A független sajtó egyre inkább teret veszít a magyar nyilvánosságban; hadd ne soroljam a jól ismert tényeket az állami hirdetésekből származó bevételek átirányításától a sajtótermékek felvásárlásán át az újságírók ellen vezényelt hecckampányokig – mindezt ráadásul az adófizetők költségén (lásd az állami pénzből feltőkésített, állami hitellel megtámogatott „médiavállalkozásokat”), a demokrácia nagyobb dicsőségére. Naivitás volna azt gondolni, hogy mindez a kulturális újságírást nem érinti. Mint ahogy magunkat csapjuk be, amikor azt hisszük, hogy igényes munkát végző kulturális műhelyek békésen eléldegélhetnek a propagandasajtó intézményes közegén belül.

De jöjjön a kissé esetleges felsorolás! A NER-ről legtöbbet Filippov Gábor cikkéből tanultam, az új kultúrharc hátterét Szabó Tibor Benjámin posztja alapján értettem meg a legjobban. Az év legjobb kulturális esszéjét Fazekas Gergely írta a klasszikus zene történetének (állítólagos) végéről. Továbbá örömmel olvastam Nádasdy Ádám és Kappanyos András vitáját a műfordítás kérdéseiről a Jelenkorban, illetve Lapis József esszéjét az „elég jó kritikus” feladatairól. Ha az olvasó ezen a ponton felkapja a fejét a férfias névsor láttán, igaza van; a kulturális nyilvánosságban uralkodó férfidominanciának ezernyi oka van, ezek végiggondolásához jó kiindulópont lehet a KönyvesBlog és a Síp12 Galéria „Saját szobák” sorozata, azon belül is elsősorban Gács Anna és Réz Anna írása.

Az autonóm kritika 2018-ban is tette a dolgát; négy írást szeretnék kiemelni: Vonnák Diána esszéjét Kiss Noémi útinapló-esszékötetéről (ÉS), Szolláth Dávid és Darabos Enikő (részben egymással is vitatkozó) kritikáját Szvoren Edina novelláskötetéről (Műút), illetve Zelei Dávid írását Clarice Linspector gyűjteményes kötetéről (ÉS). De szerettem Hermann Veronika kritikáit a Magyar Narancsban, illetve a Lapis József által szerkesztett „Kortárs fórum”-ot az Alföld Online-on – mely sorozat 2., 3. és 4. része éppen a Káli holtakról szólt. Ami a tárcákat illeti: hétről hétre örömmel olvastam az ÉS tárcatárában Kemény Zsófi, Totth Benedek, Radnóti Sándor (és persze Szív Ernő) írásait, Márton László szórványosan jelentkező sorozatát a Bárka Online-on, valamint Krusovszky Dénes irodalmi blogját, a Pislogó szobrokat a Magyar Narancs Online-on.

És végre interjú készült Takács Bogival az Azonnalin!

6. Ön melyik írást tartja a Literán 2018 legjobb megjelenésének?

A kétrészes tényfeltáró riportot a KMTG létrejöttéről és felemelkedéséről (Nagy Gabriella és Brok Bernadett), valamint a nagy Tandori-blokkot 2018 decemberében.

7. Mi volt Ön szerint 2018 legjobb irodalmi rendezvénye?

Kevés irodalmi rendezvényen voltam, de a Revizor OFFline sorozat őszi vitaestjei szívmelengetően jól sikerültek.

8. Milyen mozgások, átrendeződések határozták meg az elmúlt egy év irodalmi közéletét? Mit sorol a kedvező és mit – a megítélése szerint – kedvezőtlen változások közé?

Visszafogom magam, és röviden válaszolok.

A jelenlegi kultúrpolitikai mozgások egyedüli célja a térfoglalás. A Legkisebb Kultúrháború harsány és értelmezhetetlen ideológiai jelszavai („balliberális művészet”?, „kulturális diktatúra”?, „értelmiségi rettegők”?) is ezt a célt szolgálják: amíg azon töprengünk, hogy mi köze van a propagandasajtó vízióinak mindahhoz, ami a Valóság nevű bolygón történik, kevésbé tűnik fel, hogy a kulturális kormányzat számos területen felmondta vagy igyekszik felmondani a korábbi szakmai konszenzust. A kérdés tehát szerintem nem az, hogy ellenállunk-e a NER-nek vagy kollaborálunk vele – hanem az, hogy mit tehetünk a szakmai integritásunk és az autonómiánk megőrzése érdekében. Például ha az írószervezeteket mint érdekvédelmi szervezeteket a minisztérium kihagyja a kulturális intézmények vezetőivel és költségvetési támogatásával kapcsolatos döntésekből, akkor nem a tiltakozás, a kivonulás, a kamarillapolitizálás vagy a tiszteletteljes kérlelés a megfelelő módszer. Hanem jól érthetően és higgadtan azt kell mondani: nem áll módunkban nem beleszólni ezekbe a döntésekbe.

Nem áll módunkban nem a saját szakmai standardjaink szerint cselekedni.

Szólhatna mondjuk erről 2019.

Bárány Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.