hirdetés

Év végi körkérdés 2018 – Sipos Balázs válaszol

2018. december 12.

Bevallom, ezeket az írásokat most újraolvasva sejtelmem sincs, hogyan tudnám morálisan védeni, hogy három évnyi szépirodalom-fordítás helyett miért nem a közoktatás vagy a klímaváltozás ügyével foglalkoztam. – Év végi körkérdésünkre Sipos Balázs válaszolt.

hirdetés

1. Műfajtól függetlenül mi jelentette az Ön számára a 2018-es év legkatartikusabb olvasmányélményét, és miért?

Két és fél éven át fordítottam az emberrel, akivel öt éve élek, egy irgalmatlanul hosszú és elég összetett szöveget, David Foster Wallace Végtelen tréfa (Infinite Jest) című regényét. Végig úgy dolgoztunk, hogy minden rövid, 3-5-8-10 oldalas szöverésznek volt egy gazdája vagy felelőse, a másikunk pedig hozzászólt, megjegyzetelte, alternatív fordítási javaslatokat tett. Az utolsó 200 oldalt, a regény leginkább egyben tartott szakaszát, a finálét, amelyben a két főszereplőre, Hal Incandenzára és Don Gatelyre szűkül a perspektíva, akik ekkor már – a (cenzúra) és a (cenzúra) miatt – nagyjából katatón állapotban vannak (engem leginkább Beckett A megnevezhetetlen című regényére emlékeztet a rész), eredetileg kb. elnegyedeltük, hogy mindketten fordítsunk mindkét szálból. De végül, néhány munka közbeni csereberélés után, úgy alakult, hogy az ember, akivel élek és dolgoztam, és akinek nálam sokkal jobb érzéke van a sodró lendületű, ritmikus, mégis rendkívül precíz mondatokból kibomló prózához (de aki nálam egy fokkal kevésbé ismeri a bukmékeri, a kisstílű-bűnözői és a kábítószeres szlenget), tisztázta le és véglegesítette Hal részeit, rám pedig a teljes száz oldalnyi Gately jutott. Augusztusban ellenőriztük, olvastuk újra, nem tudolm, ezredszer, ezeket a szövegrészeket.l (Igazából a fordítás és a kontrollfordítás semelyik szakaszában nem olvas az ember. Hibákat, pontatlanságokat, rettenetes szórendeket, ingatag mondatokat lát. Elképzelhetetlen, holgy belefeledkezzen a szövegbe, és egymás után több mondatot is folytatólagosan végigolvasson, anélkül, hogy megtorpanna bosszankodni vagy valami jobb megoldáson törni a fejét. És mivel tulajdonképpen nem olvas, meglepetések is ritkán érik. Az meg, hogy felfogja a megírt szituációt, beleképzelje magát a figura helyzetébe, vagy érzeteket váltson ki belőle a működő nyelv, totális lehetetlenség. Nekem legalábbis ez volt a tapasztalatom.) Az ezévi legkatartikusabb olvasási élményem akkor ért, amikor megláttam, mit csinált végül a fordító- és élettársam Hal (cenzúra) rohamából. Amikor a 910-916. oldalak közti szakaszt néztem át. Fásult voltam, fáradt és nyűgös. Este is volt. Meleg. Ahogy futott végig a fáradt szemem a jól ismert szövegrészen, valami más volt, mint korábban. Valahogy egyszer csak összeállt az egész. Ezt nem reklámképp írom. Pláne nem önfényezésként. Nekem semmi közöm nem volt ehhez a szövegrészhez, sem ehhez az összeálláshoz. Az ember műve volt, aki pár héttel korábban kissé átírta a fordítását. És persze Wallace műve volt, akinek a nyelvérzéke és empátiája, lám, még ekkor is tartogatott meglepetéseket. Annyira megrendültem, hogy nekik kettőjüknek sikerült konzisztens és meggyőző nyelvet találniuk egy tizenhét éves, autista fiút hirtelen elöntő (cenzúra) emlékrohamnak, hogy a fordítással töltött hónapok óta először újra, a Végtelen tréfát így magyarul pedig életemben legeslegelőször, magamtól olvasni kezdtem: nem rozoga, bosszantó mondatokon futott végig a szemem, hanem bekezdéseket, komplett oldalakat olvastam. Mint aki víz alól bukott föl hirtelen. „Teljes nevem Harold James Incandenza, magasságom zokniban 183,6 cm.” Konkrétan ennél a mondatnál kezdődött.

2. Mely prózai mű (novellagyűjtemény, regény), verseskötet, dráma-, illetve esszé- és/vagy tanulmánykötet volt Ön szerint a legkiemelkedőbb?

Bartók Imre Jerikó épül című regényét a generációm eddigi legkiemelkedőbb kulturális teljesítményének tartom, a kilencvenes–kétezres évekről adott első igazán markáns értelmezésnek, egyben prózapoétikai áttörésnek, amely számol az előző generációk (a pontosság kedvéért: szerintem főleg: Kertész, Nádas, Garaczi, Kukorelly, Németh Gábor) történelem-, hagyomány-, memoár-, személyesség- és írásfelfogásával, tud ezekről a számomra elég fontos stratégiákról, de plasztikusan el is különbözteti tőlük a sajátját. Szvoren Edina Verseim című novelláskötete lázba hozott, lenyűgözött, próbáltam ellesni a mondatszerkesztési technikáit, hogy egy fokkal ügyesebben tudjak fordítani. Nem ismerem kellő mélységben az életművet, így nem tudom megítélni, milyen mértékű elmozdulást jelentett Marno János Szereposzlás című kötete az eddigi poétikájához képest (ha egyáltalán), de fontos olvasmányom volt az idén, és még egész biztosan vissza szeretnék térni hozzá, lehetőleg írni róla, de legalább tovább bolyongani a labirintusaiban. Tavaly kellett volna említenem Ungár Júlia Jean Genet A balkon (Le balcon) című drámájából Zsótér Sándor és a kitűnő Maladype Színház számára készített fordítását (ebből lett a tavalyi évad számomra legemlékezetesebb színházi előadása; sokat elárul a színházi viszonyokról, hogy kb. 8-szor, ha játszották), úgyhogy ezt a mulasztást most szeretném pótolni, márcsak azért, mert Ungár idén is, mint több évtizede minden évben, nagyszerű fordításokat készített, többek közt Brecht és Agatha Christie (!) műveiből. Ungár nagyszabású fordítói életműve igazából nem is fordításokból áll, ezért itt említem. Azt akarom mondani, hogy ezek a drámák, mint pl. A balkon, nem fordítói iparosmunkák, de nem is amolyan szórakoztató vagy jópofa átiratok, mint a nagy színházak számára készített fordítások nagy része, és nem is szépirodalmi fordítások, mint mondjuk Nádasdy Ádám – nem kevésbé jelentős – munkái; ezért sem a következő válaszomban hoztam őket szóba (meg mert kötetben – szerintem botrányos módon – eddig nem jelentek meg). Ungár egy Zsótérral előadások tucatjai során kimunkált színházi nyelven alkotja újra a felsoroltak és Csehov, Jelinek, T. Williams, Schiller stb. szövegeit, számomra megmagyarázhatatlan módon anélkül, hogy a fordítások „hűsége" csorbulna, mégis önálló művet hozva létre. (Egyébként évek óta ezekből a drámákból készülnek a Színművészeti Egyetemen a legjobb, legmegrendítőbb színészvizsgák – az évad legjobb előadásai közül jónéhány –, ugyancsak Zsótér rendezésében; színészek tucatja tanul ezeken a fordításokon drámát olvasni, értelmezni, szöveget mondani.) György Péter Faustus Afrikában - Szerződés a valósággal című tanulmánykötetében finoman szólva is meggyőzően érvel amellett – többek közt Beckett, Frank Auerbach és William Kentridge e(szté)tikai stratégiáinak a prezentálásával és pl. a Leftovers és a True Detective című sorozatok értelmezésével –, hogy az artworld kínálta elitművészet-felfogásokra való fixáltságunk, valamint az ún. kultúripar kultúriparként való lekezelése a kortárs kulturális helyzetben működésképtelen, sőt bárgyú hozzáállás (a bárgyút nem ő mondja); a modernitás nálunk ritkán tematizált szegleteinek, a dél-afrikai vagy brit képzőművészeti hagyományoknak és politikai szituációknak a bemutatásával a kötet átrajzolta a modernitásról alkotott térképemet, emellett megismertetett Kentridge munkásságával – amiért nem lehetek eléggé hálás –, összességében pedig szerintem elháríthatatlan (és, György Péterre jellemző módon: megrendítő) felhívást intézett mindannyiunkhoz, hogy gondoljuk újra a kulturális emancipáció projektjét (ez – „a kulturális emancipáció projektje" – Bagi Zsolt tavalyi, fontos könyvének is kulcsfogalma), rendezzük át az archívumainkat, és legyünk figyelmesebbek a világ „távolabbi szegleteiben" zajló folyamatokra is, ld. Dél-Afrika. (Bár írna valaki ilyen eruptív, okos könyvet a kelet-európai művészeti szcénákról, festészetről, filmművészetről, költészetről, szóval a szomszédainkról is...) Egyet még hadd mondjak: Komorjai László Idő és folytonosság című tavaly megjelent kötete, ez a nagyszabású Kant- és Husserl-értelmezés, egyben pedig egy önálló fenomenológiai filozófia kidolgozására tett kísérlet, csak idén került a kezembe és győzött meg arról, hogy a tavaly elhunyt jelentős filozófus, Tengelyi László közelebbi és távolabbi tanítványai milyen felbecsülhetetlen értékű munkát végeznek, nagyon nehéz körülmények közt tartva elevenen a csikorogva, de mégis működő magyar filozófiai gondolkodást.

Megemlítek még néhány könyvet, amelyeket végig kell még olvasnom, de látatlanban is evidens, hogy jelentősek: Takács Zsuzsa összegyűjtött versei, vagyis A Vak Remény című kötet; Bazsányi Sándor Nádas Péterről és Schein Gábor Füst Milánról írt monográfiája (elnézést a névhalmozásért); Oravecz Ókontri – A rög gyermekei című, a trilógiáját lezáró regénye; a Mink András szerkesztésében az Osirisnál megjelent Rendszerváltás című gyűjtemény.

3. Mit tart az év legjobb fordításban megjelent könyvének (a fordító megnevezésével)?

Majdnem biztos vagyok benne, hogy idén egy sort sem olvastam fordításban (a Végtelen tréfa végtelen google.doc-jait nem számítva). Nem tudnám megmondani, pontosan miért, vagy hogy ez mit jelent. De az Atlantisz által kiadott kötetek idén is nagyon felvillanyoztak – pl. H. Belting: Az arc története; Jan Philipp Reemtsma: Bizalom és erőszak a modern társadalomban; M. Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei (létezik, hogy most először jelent meg Halbwachs korszakos műve magyarul?).

4. Ön számára ki az év felfedezettje?

A Kóspallagi Írótanya létrehozói és előadói, legalábbis ebben a (szervezői) minőségükben.

5. Mit tart az év legizgalmasabb folyóirat-, heti- és napilap-, illetve online publikációjának?

Biztosan maradandó lapszám az alapításának 60. évfordulójára összeállított októberi Jelenkor, az egészen lenyűgöző szerzőgárdájával. Ritkán olvasni olyan sokszínű és izgalmas kritika-rovatot, mint amilyen a 2018067-es Műúté volt. Arató Lászlónak, a Magyartanárok Egyesülete elnökének a megnyilvánulásai mindig elgondolkodtatnak, idén ez az interjú maradt meg bennem, kiváltképp ezeknek a rettenetes adatoknak a tükrében. (Mélyen megrázott/megráz a Békés Márton, Orbán János Dénes, L. Simon László stb. öblögetésével indult „kulturkampf”, valamint a TGM nem túl szerencsés(en recipiált) HVG-s cikke körüli botrány – előbbiről Urfi Péter tollából itt, Szabó Tibor Benjáminéból itt, utóbbiról pedig Bagi Zsoltéból itt tanultam a legtöbbet –; egyszerűen nem tudom felfogni, miért nincsen komoly, nemzetközi pedagógia-szakirodalmat is, konkrét szociológiai adatokat is megmozgató, nem pusztán a humán-értelmiség közérzetét tükröző diskurzus az irodalmi mezőben az [irodalom]oktatásról, az olvasás funkciójáról, arról, hogy pontosan mi a francért van csinálva ez az egész; ezt vö. „a kulturális emancipáció projektje”, „az emlékezet társadalmi keretei”, „bizalom és erőszak” föntebb szóba hozott fogalmaival.) Idén a legfontosabb politikai elemzés számomra Filippov Gábor A hibrid ellenforradalom kora c. írása volt, amelynek szemléletmódját nem egészen osztom, helyzetelemzése viszont éles, pontos. Fantasztikus, hogy a mérce.hu készített egy gyűjtést TGM „életművének néhány kiemelkedő írásából”. Azt pedig aligha kell hangsúlyozni, miért volt fontos Sarkadi Zsolt – Minőségi Újságírásért díjban részesített – cikke a 444-en a klímaváltozásról. Bevallom, ezeket az írásokat most újraolvasva sejtelmem sincs, hogyan tudnám morálisan védeni, hogy három évnyi szépirodalom-fordítás helyett miért nem a közoktatás vagy a klímaváltozás ügyével foglalkoztam, miért nem az ignoráns, felelőtlen, ostoba politikai eliteket és gazdasági lobbikat ütöttem-vágtam minden erőmmel, miért nem ástam bele magam a szakirodalmakba, csaptam föl aktivistának, mentem el tanárnak.

6. Ön melyik írást tartja a Literán 2018 legjobb megjelenésének?

A 2017. szilveszterén megjelent Tolnai Ottó-nagyinterjú, mint valószínűleg sokakat másokat is, lenyűgözött. (Ahogy a Szeméremékszerek című, idén megjelent kötete is, amit azért említek itt, mert túl hosszú lett a második válaszom.) És nagyon jó volt olvasni az Inspiráció című sorozatot; őszintén remélem, nem szakad meg.

7. Mi volt Ön szerint 2018 legjobb irodalmi rendezvénye?

Sajnos idén egyetlen irodalmi rendezvényen sem vettem részt, csak néhány könyvbemutatón.

8. Milyen mozgások, átrendeződések határozták meg az elmúlt egy év irodalmi közéletét? Mit sorol a kedvező és mit – a megítélése szerint – kedvezőtlen változások közé?

A már említett ún. kultúrkampf, és hogy az hogyan hat majd ki az oktatásra, valamint hogy (ettől nem elválaszthatatlanul) a Kertész-hagyaték sorsa, kihez-tartozása most is kérdéses, aztán a PIM élén történt igazgatóváltás, a folyóiratok sakkban tartása, Orbán János Dénes és Fekete György szervezetei és szervezkedése stb. – mindez továbbra is kulcsfontosságú átrendezéseket körvonalaz. De tágabb perspektívában olyan, ezektől nem független eseményeket is említeni kell, mint a gender-szakok betiltása, a CEU elüldözése, az MTA egyes tagozatainak és kutatóinak cenzúrázása, zsarolása, meghurcolása, a „Corvinus-modell" bevezetése (tehát az egyetemi képzések totális „neoliberalizációja"), a bölcsészképzések az egyházi egyetemekhez történő átjátszása, egyáltalán, az egyházak modern, nyugati típusú társadalmakban példátlan megerősítése és felpénzelése, egyházak és állam viszonyának groteszk átformálása, stb. Hosszú távon végzetes kultúr- és tudománypolitikai tendenciákról van szó; magukban az idei esetekben nincs sok újdonság. Ettől még valahogy meg kell őrizni a felháborodás képességét – aminél (szerintem) csak az alternatív képzések, archívumok, mikro-közösségek kialakítása fontosabb.

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.