Nagyapám hiába vitte Cicát állatorvoshoz.

Jöttek az ötletek. Dobjam kukába. Az együtt töltött idő emlékére
hantoljam el. Vessem a Tiszába.
Az egyik spanom azt mondta, tegyem hangyabolyba,
aztán két hét múlva vegyem ki a teljesen letisztított páncélt.
Így az unokáimnak is megmutathatom, milyen volt. Legalábbis
részben. E mellett döntöttem.

Nagyapám közben megelégelte a várakozást.

Papírba csomagolta, a csomagot nejlonzacskóba húzta,
a nejlont újabb nejlonba, azt meg betette a kiürített mélyhűtőbe.
Elmentem érte. Már visszafelé buszoztam a táskába tett csomaggal,
amikor elgondolkodtam, hol is találok a városban kegyeleti célra alkalmas hangyabolyt.
Ideiglenes megállónak szántam csak, mert időszűkében voltam:
a csomag, miután leszálltam a buszról, közelben lakó ismerősöm hűtőjében kötött ki.

Minden nap eszembe jutott, hogy érte megyek.
Aztán szóltak, hogy ki kell költözniük, a főbérlő eladta a lakást.
Mire odaértem, üres volt a mélyhűtő.
Hiába hadakoztam a gondolattal, hogy fizikai valójában hova kerülhetett Cica,
egy idő után el kellett ismernem, stílszerűen távozott.
Ha csak az én látókörömből is. Eltűnt, mint a kámfor.

Visszagondoltam a napra, amikor - tízévesen, 1985-ben -
elhoztuk a tízemeletes panel aljában levő állatkereskedésből.
Zöld nyakát nyújtogatta, tekintetében már akkor, pár hetesen látszottak az évezredek.
Kíváncsi tátogásában mindvégig megmaradt egy csepp Jurassic Park.
Időközben az egyetemet is elvégeztem.
Eltöprengtem, és hosszú évekre óvatosabb lettem kötődéseimben.

Így kezdődött a harmadik évezred.

Berta Ádám