Karádi Éva: A 80-as évek közepén Párizsban két 68-as cseh emigráns, Antonín Liehm és Milan Kundera kezdték el a lapot tervezni. Az a megfontolás vezette őket, hogy a nagy nyugati kultúrák provincionalizmusa ellenében felmutassák: ebben, a Kundera kifejezésével: „elrabolt Európában” is vannak a gondolkodásnak izgalmas rétegei. Olyan folyóiratot akartak csinálni, amely a közép-európai kultúrákat behozza a nyugat-európai köztudatba. Az első változat tehát a francia volt, sok közép-európai szerző közlésével. A magyar kiadásnak is az az előtörténete, hogy Konrád, Esterházy, Mészöly szerzőként szerepelt ebben a francia Lettre-ben. Többek között ők lettek aztán a Magyar Lettre Internationale alapítói. A német verzió most ünnepelte megjelenésének húszéves évfordulóját. És van olasz, spanyol, román változat is. Utóbbi érdekes módon még mindig nagyon jól működik, mert nincs kitéve a piaci hatásoknak, a Román Kulturális Alapítvány adja ki. Néhány évig volt cseh és lengyel Lettre is. Az külön tanulságos, hogy a csehek a sikerükbe buktak bele, mert egy profi céget kértek fel a marketingre, amelyik valóban sikeresebbé tette a lapot, ezt azonban nem bírták anyagilag, mert a megnőtt példányszámmal megnőtt a ráfizetés is. A folyóiratokat ugyanis mifelénk nem lehet annyiért eladni, amennyibe az előállításuk kerül. Ezért nem tudták folytatni.

Az elnevezésnek az az előtörténete, hogy régen a nagy európai tudósok, gondolkodók levélben cseréltek eszmét, gondolatot, tapasztalatot. Ezt a hagyományt akarta továbbvinni a folyóirat. Eleinte Liehm, aki amúgy is tábornoki alkat, erősen kézbe fogta és tartotta a vállalkozást, minek folytán úgy nézett ki a különböző nyelvű Lettre-kiadások együttese, ahogyan azt a Narancs egyik recenziójában Bojtár Endre írta: olyan volt, mint a Béke és szocializmus; nagyjából ugyanaz a tartalom jelent meg különböző nyelveken. Ettől már nagyon távol vagyunk; az egyes kiadásokat kimondottan a helyi viszonyok és preferenciák határozzák meg. A románoknál például az látszik, hogy nagy világirodalmi hiányokat kell pótolni, ezért van egy külön világirodalmi rovatuk, és sokat átvesznek a partner-lapokból. A németeknek lankadt a Közép- és Kelet-Európa iránti érdeklődésük; a harmadik világ és a globalizmus-antiglobalizmus érdekli őket. A spanyolok inkább a spanyol nyelvű világ, Latin-Amerika felé fordultak. Az utóbbi években volt egy skandináv kiadás is dán szerkesztőséggel.

Időközben kialakult egy hasonló karakterű online-vállalkozás, az európai folyóiratok magazinja: a eurozine, aminek szintén tagjai vagyunk. Ott inkább működik a cikkek körforgalma és a megjelenő lapszámok bemutatása.

K. É.: ’90 májusában indult és most szeptemberben jövünk ki a 70. számmal. Én a harmadik számtól vagyok a lapnál. Mészöly Miklós ajánlására kerültem a szerkesztőségbe, és a 15. számtól vagyok én a felelős szerkesztő. Az esszé ebben a folyóiratban az uralkodó műfaj, ehhez kapcsolódnak szépprózai írások és versek, fotók, grafikák.A formai-szerkesztési elvek úgy voltak megállapítva, hogy 70 százalékban fordítások szerepeljenek, a fennmaradó részt a helyi szerzők töltsék ki a partnerlapoknak fordításra, átvételre is ajánlható elsőrangú írásokkal. Fontos szempont volt még, hogy két-három tematikus blokk strukturálja a lapot.

K. É.: Az első számok karakterét a közép-európai régió iránti érdeklődés határozta meg. Megvoltak a standard szerzők: Kundera, Konrád, Michnik, Esterházy, Enzensberger stb. A magyar változatban sok minden jelent meg, ami ehhez a vitához szólt hozzá, nem utolsósorban a szerkesztőbizottságban is benne levő Hanák Péter történész jóvoltából. Az első számok egyikében jelent meg Hrabal írása a titkosrendőrséggel folytatott liezonjáról, Kolakowski, a lengyel filozófus rövid, de sokatmondó cikke „Hogyan legyünk konzervatív-liberális-szocialisták?”, Richard Wagner bánáti német író esszéje a nem annyira az együtt-, mint inkább az egymás mellett élésen alapuló Temesvár környéki erdélyi multikultiról „Testvérek között”” címen.

Az első emlékezetes nemzetközi esemény, amit kezdeményeztünk és szerveztünk, Forradalmak és restaurációk címmel zajlott a Városházán, ’92 októberében. Erre a többi Lettre-kiadás szerkesztői mellett a folyóirat szerzői közül számos olyan kiváló nemzetközi hírű értelmiségi, részben volt ellenzéki, jött el, mint a lengyel Michnik, a cseh Pithart, a litván Venclova, az orosz emigráns Szinyavszkij, itt volt a szlovák Martin Butora, a német Michael Krüger és még sokan mások. A konferenciának az volt a megrendítő és emlékezetes momentuma, hogy ekkor, ezen a napon érte a Kossuth téren az ’56-os forradalom alkalmából rendezett állami ünnepségen Göncz Árpádot az ominózus incidens. Azon az estén volt a Városházán a fogadás, ahol régi barátok akaratlanul is ellensúlyozták érzelmileg, ami a téren történt.

K. É.: Volt egy szám, amit nagyon szerettem, voltaképpen lengyel kezdeményezésre jött létre, „Nosztalgia, amnézia és a k-európai örökség” (48). „A fal után” (37) a Ludwig-Múzeum-beli vándorkiállításhoz kapcsolódott, a „Szamizdat” egy másik nemzetközi kiállításhoz sok izgalmas hazai forrásanyaggal, pl korai Garaczi-versekkel (vö: „A szabadságon vagy a láncon?”) (38), a „Közelmúltfeldolgozás” (54) és a „Birodalmak, nemzetek, régiók” (58) a Közép-Európai Egyetem történész világsztárokat is vendégül látó konferenciasorozatához. „Emlékezetkultúrák”(66) címen tárgyaltunk nemrégiben is olyan tabu-témákat, mint a német kitelepítések vagy a német városok bombázásának sokáig elhallgatott kérdései.

A „Svájc és a svájciak”(15), a „Hollandia kezdőknek” (22), a „Belgák pedig nincsenek” (32) mind azt mutatja meg, ezeknek a „kis népeknek és kultúráknak” a képviselői mi módon képesek a saját magukról alkotott képet iróniával és distanciával kezelni. Ez ránk nézve is megannyi releváns felismerést kínál. Kedvenceim közé tartozik a kiváló norvég antropológus, Eriksen elemzése a skandináv népek egymásról alkotott sztereotípiáiról vagy Pavel Vilikovskyé a szlovákság lényegéről. Ezek mind hordoznak olyan tanulságokat, amelyek segíthetnek, hogy a magunkhoz és a másokhoz való viszonyunkat más szemmel lássuk, jobban tudjuk kezelni és formálni.

Amikor a frankfurti könyvvásáron Magyarország volt a díszvendég, olyan lapszámot szerkesztettünk(34), amelyben a kortárs magyar irodalomról külföldön kialakult képet próbáltuk megmutatni. Itt közöltük le Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos Szonettjátékát, amely a „Három költő négy nyelven” címen a Jelenkor Kiadóval, későbbi kiadónkkal szintén Frankfurtra készített kiadványunk külföldi bemutatóturnéján született.

 

Karádi Éva a balkonon (Varró Zsuzsa fotója) 

 

Ekkor sikerült először igazán megtapsztalnom azt, hogy a szerkesztőnek is része lehet jelentős művek megíródásában. Amolyan kultúrimpexnek is tekintem a tevékenységünket, nemcsak kiváló külföldi szerzőink (mint pl. Dubravka Ugresic, Karl Schlögel) írásainak magyarul való közreadása tartozik a vállalt feladataink közé, hanem az is, hogy a saját kiváló szerzőinkre felhívjuk a külföldi olvasók figyelmét. (Így jutottak fel egyebek között a már említett európai netmagazin, a eurozine hálózatán keresztül Nádas Péter 56-os esszéje, Forgách András, Háy János, Németh Gábor, Bán Zsófia írásai nemrégiben angol fordításban a világhálóra.)

Fontosnak tartom még, hogy ha már európai kulturális folyóirat vagyunk, a különböző kulturális területek közötti nyitás, átjárás biztosítása mellett, amilyen pl. az irodalom és a fotográfia közötti átjárás (64, 66, 69), a kultúrát ne csak a magaskultúra értelmében fogjuk fel, hanem a különböző kultúrák, a kulturális sokféleség antropológiai értelmében is. (18, 21, 26, 31, 40, 49, 53, 61, 65)

A 70. jubileumi szám 68-cal foglalkozik majd mai szemmel, a mai viszonyulásokat áttekintve. Ennek az előkészítését azért is élvezem, mert magamat is 68-asnak tekintem. TGM-től egyszer azt hallottam, hogy a 68-asok szubjektivisták, szubsztantivisták, emotivisták – rögtön magamra ismertem.

K. É.: Magyar-filozófia szakon végeztem, és rögtön az egyetem után filozófiát kezdtem tanítani. Egyébként éppen tegnap fejeztem be 39 év után, bár nyugdíjasként is tanítok még tovább, amíg lehet.

Amikor a Lettre-hez kerültem, éppen arra nyílt módom, hogy ennek a két területnek, a filozófiának és az irodalomnak a határvidékén tevékenykedjem, a filozófiai lényeglátást és problémaérzéket hasznosítsam az irodalom és az írók egyébként sokkal élvezetesebb, életközelibb, nyelvileg gazdagabb és kifejezőbb közegében.

A filozófia szakon fölöttem kettővel Kis János és Bence György járt, őket tanította Márkus György, én járhattam Márkus óráira egy évig, ennyiben a Lukács-iskola, vagy inkább a Lukács-óvoda környékéről jövök. Az első filozófiai, eszmetörténeti tanulmányom a húszas évek szovjet filozófiai vitáiról szólt. 1968 őszén egy ösztöndíjjal pár hónapra kimentem Moszkvába, és épp Márkus tanácsára, aki ott végzett, kezdtem el ezen a témán dolgozni. Amikor az eredményt publikálni akartam a Filozófiai Szemlében, kiderült, hogy nem fér bele a kijelölt határokba. Nem sokkal ezután találkoztam véletlenül Kenedi Jánossal, aki akkor kezdte el szervezni a Profil című szamizdat kiadványt olyan írásokból, amelyekre a szerkesztők azt mondták, hogy „nem fér bele a lapjuk profiljába”. Igy került ide az én írásom is. Az egyetemi évek alatt végig fontosabb volt, amit a Bence és Kis János vezette filozófiai tudományos diákkörben tanultam, mint maguk a stúdiumok. Lakásokon tartott szemináriumokon, vitakörökön, a későbbi repülő egyetemek elődjein vettem részt. Ezekben a társaságokban alakultak ki legfontosabb baráti kapcsolataim és formálódott a világlátásom.

Az egyetem mellett nem akartam mellékfoglalkozásként is tanítani, kiegészítő sportként valami mást akartam csinálni, így kezdődött a szerkesztői munkám; voltam a Corvina kiadóban, aztán a Képzőművészetiben. A Corvinában az első komolyabb munkám a Lukács György élete képekben és dokumentumokban volt, ezt Fekete Évával együtt állítottuk össze. Miközben ezen dolgoztunk, bukkant fel a híres heidelbergi bőrönd. Egy heidelbergi bankban dolgozott egy banktisztviselő, akinek véletlenül a kezébe került a Rowohlt kiadó nagy emberek életéről kiadott sorozatában megjelent Lukács-életrajz. Abban látta, hogy a Lukács György nevű marxista filozófust fiatal korában Georg von Lukácsnak hívták. Eszébe jutott, hogy évek óta (konkrétan 1917. november 7. óta) van ilyen néven a bankban letétben egy bőrönd. Ez először Lukács Londonban élő nővéréhez került, majd Lukács nevelt fia, Jánossy Ferenc közgazdász hozta haza. Ő kért meg bennünket, Fekete Évát és engem, hogy dolgozzuk fel. Igen meghatározó pillanat volt az életemben kézbe venni ezeket a leveleket. Amikor például azt olvashattam, hogy „a rokonérző elvtárs üdvözletével” zárja egy 1910-es levelét Babits Mihály. Vagy Max Weber gót betűs leveleit silabizálni. Lukács György ifjúkori levelezését kiadtuk a Magvető kiadónál, a Lukács-művek sorozatában, majd német, francia, olasz kiadásban is. Meghatározta a további pályámat, hogy ebben részt vehettem. Ennek lett a folytatása, hogy a Vasárnapi körrel kezdtem foglalkozni. A következő években tehát a magyar századelő szellemi életében, különböző irányzatainak, iskoláinak történetében mélyedtem el, azt kezdtem különböző hagyatékokból feltárni. Ennek egyik hozadéka lett az a kötet, amelyet a kor még nagyrészt emigrációban élő tanúival számos páratlanul érdekes interjút készítő Vezér Erzsébettel együtt adtunk ki a Gondolat kiadónál AVasárnapi kör címen. Sok szöveg a külföldi kutatók számára ennek a könyvnek a német változatából vált elérhetővé. Innen még egy szál adódott, a korai Lukácsnak a korabeli német kultúrfilozófiához való viszonya, ebből írtam a disszertációmat: a budapesti Lukács-kör és a heidelbergi Max Weber-kör kapcsolódásairól.

K. É.: Két fontos filozófiai irányzatnak, a neokantianizmusnak és a szellemtörténetnek a feszültségterében kereste az útját a fiatal Lukács és a korai Lukács-kör, a Vasárnapi kör. Azt találtam különösen izgalmasnak, milyen hangsúlyeltolódásokkal, kisebb engedményekkel, nyitásokkal vagy hirtelen fordulatokkal megy végbe egy gondolkodó és egy csoport, egy „iskola” szellemi orientációjának az átalakulása. Márkus György születésnapjára készült a tanítványok írásaiból egy kötet, amelyben Adalékok a világnézeti paradigmaváltások történetéhez címmel próbáltam megnézni ezt a folyamatot Mannheim Károly pályáján. Mannheim pluralizmusát és relativizmusát aktuálisabbnak, személyesen a tutimondásnál hozzám közelebb állónak, továbbgondolásra érdemesnek találtam, ezért is foglalkoztam Fogarasi Béla, Sinkó Ervin és Fülep Lajos után vele a legtovább a Vasárnapi kör tagjai közül. A kör kutatását nemzedéktörténeti összehasonlításban tartottam érdekesnek, érdekeltek a kör tagjainak egymáshoz való mikroszociologia és -pszichológiai viszonyai, a párhuzamos, egymást keresztező és széttartó életutak és pályaképek.

Nagyon keveset publikáltam, viszont részt vettem nemzetközi konferenciákon, és mostanában azoknak az anyagából a kezembe került néhány tanulmány, amelyekkel egyszer talán még fogok valamit kezdeni. Legutóbb Szegedy-Maszák Mihály kért fel az általuk szerkesztett többkötetes irodalomtörténetbe a Vasárnapi körről szóló fejezet megírására. Ez jó alkalom volt arra, hogy annyi év után újragondoljam, újrafogalmazzam a korábbi kutatásaim, elemzéseim eredményeit. Meg is jelent tavaly a kiadvány második kötetének zárótanulmányaként: „1917. A Vasárnapi kör a nyilvánosság elé lép a Szellemi Tudományok Szabadiskolájával” címen.

K. É.: Szeretek tanítani, ez fiatalon tartja az embert. Nem engedi a csőlátást, a szűk területekre való fixálódást. Muszáj nagy áttekintéssel rendelkezni, ami nyilván némi felületességgel is jár, kiemelni a lényeget, nyitottnak lenni az új dolgokra, érthetően megfogalmazni, értelmezni bonyolult dolgokat, és főleg odafigyelni másokra, a befogadásra, a fiatalok látás- és beszédmódjára. Egy kicsit szellemi tornaóráknak tartom a szemináriumaimat, nem annyira ismereteket, üzeneteket akarok átadni, mint inkább gondolkodás- és vitakészséget fejleszteni. Az utóbbi években alternatív régió-elméleti és szociálantropológiai kurzusokat is tartok, itt összeérnek a különböző tevékenységi területeim: a Lettre-ben magyar fordításban közreadott tanulmányokra is tudok a tanítás során építeni.

 

K. É.: Amikor kicsit már untam a filozófiát, akkor fordultam az irodalom, az írók felé. Azt gondoltam, hogy a legáltalánosabb szinten már semmi érdekeset nem lehet mondani. Ezért azt tartottam vonzónak, hogy az írók sokkal gazdagabban, érdekesebben ábrázolják az életet, jelenítenek meg korproblémákat, amelyekről a filozófiai elvontság szintjén már csak közhelyeket lehet mondani.

Az irodalmi közegbe Kukorelly Endre vezetett be, aki már akkor a Lettre versszerkesztője volt, amikor én odakerültem. Vannak olyan kedvenc szerzőim, akiket felolvasásokon hallottam először. Parti Nagyot például egy Holmi-esten a „Hullámzó Balaton”-t felolvasni, Darvasit egy Nappali Ház-esten az Egyetemi Színpadon, a „Könnymutatványosok” egyik első fejezetét olvasta éppen.

A felolvasásokat beszélgetések szokták követni, szerettem volna, ha ennek valami nyoma marad. Egy grazi felolvasás után Kukorellyéknél magnóra vettünk egy beszélgetést, ahol a posztmodernről kérdezgettem őket, Kukorellyt, Németh Gábort, Garaczit, ott volt még Marno és Farkas Zsolt is. Ebből lett a lapban is publikált első „Lettre-beszélgetés”: „Amit mindig tudni szerettél volna a posztmodernről, de sohase merted megkérdezni” alcímmel (29).

Továbbra is úgy találom, hogy az írók ezer dolgot jobban tudnak, másként látnak és tudnak láttatni, eredetibben és mulatságosabban tudnak kifejezni, mint a tudósok vagy a teoretikusok. De azért mostanában már a Lettre kereteit is kezdem kicsit szűknek érezni, illetve úgy találni, hogy az irodalmi életben már nincs az én bábáskodásomra és szervezői hajlandóságomra igazán szükség, ezért kezdeményeztem más társfolyóiratoknak, hogy élesszük fel, indítsuk újra a Társadalomtudományi Társaságot. Már egy nagyon tartalmas évadot tudhatunk magunk mögött, egy-egy izgalmasabb vita írott változata a Lettre hasábjain is olvasható (68).

És még egy új kezdeményezés az irodalom és a műfordítás területén a 70 Lettre-számmal a hátunk mögött, kiváló nemzetközi szerzőgárdával és fordítói körrel: a L’Harmattan kiadóval megállapodtunk egy Európa- regénytár elindításában. Az első kötetekkel a következő könyvfesztiválon lehet majd találkozni.

 

[A következő oldalon Varró Dániel egy verse olvasható édesanyjáról,  Karádi Éváról.]